Kedves Látogató,
Az unikornis.hu oldalunkra friss tartalmak már nem kerülnek, korábbi cikkeink továbbra is elérhetőek.
Üdvözlettel: az NWMG csapata
Értem

Olyan a játéka, akár egy nyílt színi orgazmus

2016.11.11. 18:35
Átok vagy áldás a tehetség? Látszólag ez a kérdés az üzenete a Vivaldianno című produkciónak. Valójában azonban az a kérdés: eladható termék-e ma egy poposított Vivaldi-est?

A zenés látványszínház sztorija egyszerű: Antonio Vivaldi életéből látunk laza szálakkal egymás után fűzött – a szerzői fantázia által feldúsított – mozaikképeket, amelyek minden, a barokk Velencéhez és híres szülöttéhez kapcsolható motívumot felvonultatnak. Ez itt a tükrök városa (ez a produkció alcíme is), és a lagúnáké, mindebből pedig a produkcióban gigantikus háromdimenziós térben száguldó, szédítő trip lesz. Nem marad el az álarcok, gondolák, barokk díszletek és jelmezek felvonultatása, Kosuke Sugimoto japán művész, rendező és animátor olyan látványt tervezett, hogy eszünkbe sem jut megkérdezni, mi köze ennek Velence valódi világához és Vivaldi személyéhez, a lényeg az, amit látunk és hallunk, gondolni, érteni nem kell semmit. Ami engem illet, először cseh nyelven láttam az előadást, Prágában, és amikor később találkoztam a szöveggel, nem mondhatnám, hogy túl sokat hozzáadott.

Stimmel, hogy Vivaldi Velencében született, és az is, hogy gyorsan megkeresztelték, nehogy visszarendelje az angyalai közé az Úr, merthogy akkoriban a hetedik hónapban születni nem volt éppen garancia a hosszú életre. Hogy valóban volt-e akkor földrengés, arról nincs hiteles bizonyítékunk, de a meghasadt kristálytükrök, a lángok és a cunami rombolta város képei jól mutatnak az animációban, és egészen drámai hangzást kapnak tőle a felújított Vivaldi-örökzöldek.

Forrás: Origo

A narráció olyan, mintha egy Canaletto-festményt keltene életre: „Velence. A tükrök, a zene, az élvezetek, a szerencsejáték és a bujálkodás városa. Csupa márvány templom és palota, málló homlokzat, szeméttel teli csatornák, és galambok, macskák egész hada. A Sóhajok hídján találkozni mutatványosokkal, utcai fogorvosokkal, csillagjósokkal és teológusokkal, na meg kurtizánokkal. Főleg kurtizánokkal."

Ebben a világban próbál – a sztori szerint – Vivaldi megfelelni szülei által választott papi hivatásának, menekülve a zene elől, amely rontásszerűen üldözi, mégis olyan kihívás, amelyet legbelül nagyon is akar. Küzd krónikus betegségével – ma asztmának, egyes források alapján fulladásérzést keltő szívbajnak mondanánk –, és egyik tanítványa, Anna iránti nagyon is evilági vágyaival.

A belső feszültségeket meglehetősen elnagyoltan, egyszerű és nyilvánvaló képi szimbólumokkal jeleníti meg az előadás: mind a fehér álarc, mind az Antoniót üldöző elhagyhatatlan és törhetetlen tükör, 3D-ben, óriáskivetítőn ordít a néző arcába.

A tükröt a betegeskedő gyermek a titokzatos Angelótól kapta, aki megmentette ugyan az életét vele, mert a tükör könnyít a légzésén – azt szimbolizálva, hogy a művészet az a közeg, amelyben elemében érzi magát –, cserébe a zenének kell szentelnie magát. A néző ezt hamar átlátja, és onnantól zavartalanul átadhatja magát a zene vonzásának.

És ez teljesen rendben is van – ha a zene jó, nem kell az életet túlbonyolítani.

Tökéletes játékszer, akár arra is használható, hangzik el az előadásban, hogy az ember, ha Isten nem válaszol az imáira, kitöltse vele a csendet.

Forrás: Matej Trasak

A produkciót jegyző zenész-producer Michael Dvořák – a billentyűs hangszerek mestere, zeneszerző és dalszövegíró, sok film és színházi zene szerzője, a leghíresebb cseh rockzenekar, a Lucie alapító tagja – Jaroslav Sveceny hegedűvirtuózt kérte föl a közös munkára. A törekvés az lehetett: mai hangzásokkal megdídzsézni Vivaldi legismertebb műveit, úgy, hogy azért a mester ne hánykolódjon a sírjában.

Vivaldi kétségkívül az egyik legerősebb hívószó. Anégyévszak telének középső tételét alighanem bárki el tudja fütyülni, a Nyárban mindenki imádja a vihart, hát még ha szédítő animáció kergeti a háttérben a felhőket. Végül is biztosra lehetett menni, de azért egy Arénát talán nehéz megtölteni Vivaldi-rajongókkal, úgyhogy kellett a produkcióba táncbetét és világsztár is. Ez utóbbit Tina Guo személyében találták meg.

A gyönyörű kínai származású amerikai csellóművész tényleg tud bánni a gordonkájával, ráadásul azt is jól tudja, milyen fantáziákat kelt a nézőkben, amikor egy nő hatalmas hangszert szorít a combjai közé, dobálja a haját, félig nyitva a festett ajka, meztelen a karja, és combjain felcsúszik a selyemruha. Ezekre a fantáziákra ő rendesen rá is tesz több lapáttal is: a játéka olyan, akár egy nyílt színi orgazmus.
Ezzel sincsen semmi baj, mindenki úgy szerez versenyelőnyt az előadóművészi piacon, ahogyan ízlése és adottságai engedik. Vivaldi jó partner ebben is: finom zenéje tele van érzékiséggel, vággyal, fergeteges tempójához pedig a mai világ sebességkultuszában is nehéz hozzátenni: magával sodor, akár a nyár tételben a fergeteg.

Akit túlságosan is kiragadna a nézőtérről, azt a végén azért visszahozza a narrátor, gondosan elmagyarázva, hogy mindenki tényleg értse, miről is szólt ez az előadás. És hogy ne távozzon üres fejjel, még feladványt is kap a néző, hogy legyen min gondolkodnia, legalább, míg a parkolóban felajzva az autóját keresgéli. Budapesten most november 13-án teheti meg a Papp László Sportarénában.