Elvis sosem hal meg

Cikkünk apropóját az adta, hogy éppen hatvan évvel ezelőtt mutatták be az amerikai mozikban Elvis Presley legelső filmjét, a Love me tendert. Elvis a dalszerző-énekesi karrierjére sokáig csak egy Hollywoodba szóló belépőként tekintett, James Deanhez vagy Marlon Brandóhoz hasonló színészóriássá akart válni.

Ez azonban nem igazán jött össze neki. Harminchárom filmben játszott, ám ezek a legtöbb esetben meglehetősen közepes alkotások lettek (leginkább a csapnivaló forgatókönyvek miatt), amelyeket már annak idején is az Elvis által felénekelt betétdalokkal adtak el. Ezért úgy döntöttünk, hogy fölösleges Elvis filmjeit ez alkalomból ízekre szedni, és megfordítjuk a dolgot: inkább azokat a filmeket listázzuk, amelyekben színészek öltötték magukra a Király vagány gönceit.

Elvis, a Király

Forrás: AFP/Archie Carpenter

Nem volt könnyű dolgunk, mert a filmipar imádja az Elvis-karaktert. Az IMDB listája szerint 265 alkalommal dolgozták fel az életét vagy jelent meg az Elvis-figura mellékszereplőként, esetleg a statisztéria tagjaként, netán főszereplő volt nem életrajzi ihletésű filmben. Kurt Russeltől kezdve Jack White-on át Johnny Harra leghíresebb Elvis-imitátorig sok mindenkinek kellett már belőnie a séróját egy játékfilm kedvéért, mi most megpróbáltunk néhány klasszikus, valamint kevésbé ismert, de annál szórakoztatóbb Elvis-megszemélyesítést előásni. 

Kurt Russel (Elvis, 1979) 

Elvis Presley 1977 augusztusában halt meg, és rá másfél évre már le is adták a tévében az életét feldolgozó Elvis című filmet, ami később Európában a mozikba is bekerült. A nemzeti katasztrófával felérő halálhírre gyorsan kellett reagálni: John Carpenter filmje az énekes életének minden fontos mozzanatát bemutatja (kivéve az utolsó éveit, amikor Elvis már saját magának a karikatúrája volt). Ez volt az első produkciók egyike, amely az Elvist övező népszerűség elviselhetetlenségéről, és az őt kifacsaró kegyetlen showbizinszről is szólt. 

Ettől függetlenül Elvis figurája azért eléggé idealizálva van ebben a filmben, és bár Kurt Russel kétségkívül tökéletesen elsajátította a mozgást és a mimikát, ez a rocksztár itt még csupán egy védtelen és passzív áldozat, akit kifacsart a popszakma.

Érdekességként megjegyezzük, hogy Russelnek egyébként volt lehetősége ellesni Elvis Presley gesztusait, mert gyerekként közös filmben játszott vele. (CsH)

Számunkra ennyire volt Király Kurt Russel ebben a filmben: 7/10

Jonathan Rhys Meyers (Elvis – A kezdet kezdete, 2005)

Ez a kétrészes minisorozat tulajdonképpen a rebootolt változata az előzőnek, szinte jelenetről jelenetre ismétlik meg a korábbi filmet, csak valamivel pörgősebben halad előre a cselekmény. Az Elvis - A kezdet kezdete erőssége továbbá, hogy már nem annyira idealizált a főszereplő, és szerencsére nem is annyira szemérmes, mint a '79-es változatban. Fogalmazhatunk úgy is, hogy az az Elvis még nem volt tudatában erotikus vonzerejének, a Jonathan Rhys Meyers-féle változat viszont igencsak élvezi, hogy a lányok ledobják érte a bugyijukat.

Rhys Meyers számomra biztosan übereli Kurt Russelt, ráadásul sokkal jobban is hasonlít az eredeti Elvisre. (CsH) 

Ennyire volt Király Jonathan Rhys Meyers: 9/10

Shawn Klush (Bakelit, 2016)

Személy szerint nagyon sajnáltam, amikor az HBO úgy döntött, leállítja a Bakelitet az első évad után. Nem mintha a bűnügyi szál, vagy a kokainmámorban úszó főhős magánéleti kicsapongásai különösebben lázba hoztak volna, viszont lenyűgözött az az őrült tempó és alaposság, amellyel bemutatta a 70-es évek forrongó zeneiparát. Hisz ki más tudna dögösebben elkalauzolni minket a rock and roll zajos világában a Scorsese-Jagger duónál?

Pedig elég necces húzás a legendás énekeseket színészekkel eljátszatni a képernyőn, de a Bakelit jól vette az akadályt: David Bowie, Robert Plant és Alice Cooper mellett volt képük még Elvist is belekeverni a sztoriba. Persze itt aztán tényleg igyekeztek biztosra menni: egy hivatásos, agyondíjazott Elvis-imitátort, Shawn Klush-t kérték föl a szerepre. Richie Finestra, a bajba került és totálisan szétcsúszott, de rámenős kiadóvezér egy vegasi hakni után csap le a Királyra, és teljes manipulációs fegyvertárát beveti, hogy saját cégéhez csábítsa.

„Az American Century lesz a rock and roll királysága, és te ülsz majd a trónon" - húzza el a mézesmadzagot a vívódó Elvis előtt, aki nagyon unja már, hogy sikongató háziasszonyok csókolgatják herpeszesre minden koncerten. A kissé álomszerű jelenet zseniálisan van megcsinálva: szinte mi is beleszédülünk a nagy "mi lett volna, ha..." lehetőségbe, ahogy Elvis mackónadrágban köröz a feszülten várakozó Finestra körül. Klush pedig nemcsak hasonmásként, énekesként és főfoglalkozású biodíszletként, hanem színészként is hibátlan a kissé gyermeki Elvis szerepében.

A rock and roll kettejük közt felvillanó lángja persze gyorsan kialszik, amint betoppan a rettegett menedzser, Colonel Tom Parker, aki autoriter ezredesbe oltott szigorú apafiguraként utasítja helyre a Királyt, bebetonozva őt a nosztalgiahaknik és karácsonyi lemezek lélekölő világába. (JM)

Ennyire volt Király Shawn Klush: 9/10

Michael Shannon (Elvis & Nixon, 2016)

Elvis 1970 decemberében találkozott Nixonnal (ezt fotó is tanúsítja), és ennek a diplomáciai értékű eseménynek a megszervezését és kimenetelét dolgozták fel a filmben. Az Amazon Studios gyártásában készült tévéfilm egyáltalán nem lett tökéletes, túl lett kicsit tolva, Michael Shannon pedig inkább egy Elvis-imitátorra hasonlít benne.

Az azonban mégis nagyon szórakoztató, ahogy a film az Elvis-kultusszal és a sztár körüli mítoszokkal bánik. Mindent, amit Elvisről nagy vonalakban tudni kell, bele sűríti abba a rövidke másfél órába és néhány helyzetkomikumba. Így Elvis a film egy pontján beszél a halva született ikertestvéréhez, aztán fekete öves karatésként bemutatót tart Nixonnak, megtalálja a közös hangot a helyi kávézóban a feketékkel, miközben maga testesíti meg a fegyverbuzi önérzetes amerikait is, aki gyűlöli az ifjúságot elrontó hippiket és a karrierjét beárnyékoló Beatlest. Ebben a filmben Elvis naiv és egy kicsit bugyuta, aki titkosügynök akar lenni, és ezért jelenkezik az elnöknél.

Ezzel pedig az Elvis-kultusz ki is teljesedik, a film ugyanis azt sugallja: a kiharcolt titkosügynöki felhatalmazás lehet a bizonyítik arra, hogy Elvis még mindig él. Nem halt meg, csak valahol kémkedik. (CsH)

Ennyire volt Király Michael Shannon: 6/10

Val Kilmer (Tiszta románc, 1993)

És az megvan, hogy Val Kilmer nemcsak Jim Morrisont játszotta el a vásznon, hanem Elvist is? Az 1993-as Tiszta románcban fürdőszobai látomásként jelenik meg az egyszeri Elvis-rajongó főhősnek, aki összetűzésbe keveredik a maffiával. Kilmer arcát szinte egyáltalán nem látjuk, mégis meggyőzően hozza a karaktert, ahogy aranyruhájában sétálgat fel-alá Christian Slater mögött, és arról győzködi, hogy egy stricit bizony nem bűn lepuffantani.

Talán nem meglepő, hogy Elvis örökösei járultak hozzá a filmhez, miután olvasták Tarantino forgatókönyvét. Így végül nemcsak a Király dalait kellett nélkülözni a soundtrackből, de még a stáblistán is csak „Mentor" néven merték feltüntetni Kilmer karakterét. (JM) 

Ennyire volt Király Val Kilmer: 7/10

Bruce Campbell (Bubba Ho-tep, 2002)

Don Coscarelli horrorkomédiája is abból a városi legendából indul ki, hogy Elvis mégsem halt meg, csak elvonult a rajongók elől. Bruce Campbell alakítja az idős Elvist, aki egy texasi öregek otthonában tengeti nyomasztóan unalmas mindennapjait. Az történt ugyanis, hogy Elvisnek elege lett a showbizniszből, és egy Sebastian Haff nevű Elvis-imitátornak álcázta magát, miközben az igazi Haffot megkérte arra, hogy legyen ő a hivatalos Elvis. A film elmélete szerint valójában az imitátor halt meg akkor, amikor egy világ tört össze Evis elvesztése hallatán. Itt a személyiségcserét megörökítő jelenet:

A Bubba Ho-tep egy teljesen eszement alkotás, amelyben még a feketére maszkírozott J.F. Kennedy és egy segglyukakra fókuszáló egyiptomi múmia is fontos szerepet kaptak, mégis: az öreg Elvisnek elhisszük, hogy valóban az, akinek mondja magát. A járókeretes rocksztár kalandja rajongóknak kötelező. (CsH)

Ennyire volt Király Bruce Campbell: 8/10

Harvey Keitel (Finding Graceland, 1998)

A Finding Graceland is a saját halálát túlélő Elvis legendájával játszik el, csak épp teljes mértékben nélkülözi a Bubba Ho-tep lendületét és eszelős báját. Helyette inkább egy nyálas tanmesével kínálja meg a nézőt. Pedig az alapvetés még nem is rossz: a Memphis felé tartó főhős felvesz egy különös stoppost, aki makacsul állítja, ő Elvis, csak megrendezte a halálát, hogy nyugta legyen a rajongóktól. Bőven lenne itt lehetőség leásni a kultusz pszichológiai mélységeibe, különösen az olyan jelenetekben, mint az Elvis-imitátort imitáló Elvis, aki amúgy egyáltalán nem hasonlít önmagára. Ráadásul még egy Marilyn Monroe-hasonmás is betoppan a képbe.

A Finding Graceland azonban nem tud, és nem is akar mit kezdeni a posztmodern tükröződésekkel, inkább szép lassan leereszkedik Coelhóba, hogy onnan vezessen rá minket az élet nagy bölcsességeire. Az unalmasan idealizált Elvis-kép talán annak is köszönhető, hogy producerként Priscilla Presley is felügyelte a filmet. Az egyetlen, akiért igazán kár, az Harvey Keitel, hiszen egy ütősebb forgatókönyvvel ő lehetett volna a legjobb Elvis, aki büszkén vállalja, hogy még véletlenül sem úgy néz ki, mint a Király. (JM)

Ennyire volt Király Harvey Keitel: 5/10 

(Címlapi kép: AFP)