Kedves Látogató,
Az unikornis.hu oldalunkra friss tartalmak már nem kerülnek, korábbi cikkeink továbbra is elérhetőek.
Üdvözlettel: az NWMG csapata
Értem

Ez az a föld, amit Isten elhagyott

2016.11.27. 09:29
Egy 1969-es körkérdésre válaszolva Vas István azt írta: „Manapság három hatásközpont érzékelhető a magyar lírában: 1. Weöres; 2. Pilinszky (Nemes Nagy Ágnessel bővítve); és 3. (főleg) Juhász Ferenc-Nagy László.” Igaz lenne ez ma is? Vagyis: valóban hat még Pilinszky költészete? És a többieké? Nem lehet, hogy véget ért a magyar irodalom költői korszaka?

Pilinszky János (1921–1981) élete nem volt különösebben élmény- vagy eseménydús. Élt, dolgozott, viszonylag rövid idő, azaz nagyjából 15 év alatt megalkotta életműve lényegét, aztán elhallgatott és meghalt – röviden így lehetne összefoglalni. Egy élmény mégis sorsdöntőnek bizonyult, a világháború. Pilinszkyt 1944-ben, azaz az utolsó előtti pillanatban sorozták be, elvileg légvédelmi feladatokat látott el, de valójában összes tevékenysége, mint az egész magyar hadseregé, a menekülésre szorítkozott.

A II. világháború egyik jelenete, Pilinszky valami hasonlót láthatott 1944-es menekülésekor

Forrás: Fortepan

Németország és Ausztria lepusztított városait és koncentrációs táborait végigjárva megszerezte azt az élményanyagot a maga számára, ami voltaképpen elégnek bizonyult teljes életműve létrehozásához. 

Ez a kataklizma és katarzis egyszerre volt történelmi, egzisztenciális és vallási jellegű. Így ír erről egy cikkében, mely ugyanabban az évben, 1959-ben jelent meg az Új Ember című katolikus hetilapban, mint legjelentősebb verseskötete, a Harmadnapon.

„A negyvenötben összeomló Németországban elemi erővel született meg bennem a felismerés: ez az a föld, amit Isten elhagyott. 

A kulisszák közül még állt néhány. Időnként hűvös, hatalmas fenyvesek közelítették meg a marhavagonokból egybefűzött vonatot; faházas falvak tünedeztek fel a távolban; állomásokon ácsorogtunk, hol induláskor egyenruhás vasutas szalutált. De már ez is, ezek a kulisszák is inkább elhagyatott szobákhoz, félbemaradt vacsorához voltak hasonlatosak. A lámpa még ég, étel, teríték, abrosz az asztalon – de sehol senki, aki körülülje, sehol senki, aki befejezze a megkezdett falatot.”  

Pilinszky János, a Harmadnapon költője 1969-ben, kivételesen cigaretta nélkül

Forrás: Fortepan Hunyady József

„És emberek, csíkos ruhába bújtatott krétafehér vázak, akikben a pillantás örökre elfagyott. Majd ismét a díszletek: utak és fenyvesek, és falvak az utazás tompa ritmusában. De ezek a díszletek semmit se jelentenek többé. Nincs értelme a fenyvesek közül kivillanó háznak, fedele alatt az eresznek, falaiban a kőnek. És nincs értelme, hogy épen áll, s ha rom lenne, annak se volna.

És nincs értelme többé az égboltnak. Csillagok sincsenek ezután, csak kövek a légben, és madarak sincsenek, csak felszabadult tollcsomók. Mert semmi sincs többé: egyedül a pótolhatatlan Hiány van, mint egy pokoljáró misztikus negatív istenélménye. Mert az emberek elhagyták Őt, és most Ő hagyta el a világot.

Ez a metafizikia látomás adja az egész Harmadnapon kötet tárgyát. A legnagyobb vers, a magyar irodalom egyik meghaladhatatlan orma, az Apokrif ezzel a végső jelentésű mondattal kezdődik: „Mert elhagyatnak akkor mindenek.” És aztán felbukkan az összes többi motívum, a fegyencek, a levegőben menekvő madárhad, a tollcsomók a ketrecekben. „A kutyaólak csöndje.” Az Istentől elhagyott világ helyrajza. 

Nemes Nagy Ágnes. Pilinszky az Apokrif minden sorát megbeszélte vele

Forrás: Fortepan Hunyady József

Költőtársa, Nemes Nagy Ágnes a nekrológként írt esszéjében felteszi a kérdést: 

Miért éppen Pilinszky tudta leginkább elmondani a század botrányát, aki nem is volt jelen benne?

És így felel: „Nem, nem a részvét a kulcsszó itt. Hanem az azonosság, alkatának eleve való elkészítettsége erre a tapasztalatra. És itt az ő különössége, mássága, transzurán mivolta: úgy ismer rá a haláltáborra, mint megtestesült képzeteire, mint űrlény az űr hidegére.

A tábor volt az ő berendezett közérzete.

Olyan kevés köze volt a mindennapi világhoz, olyan idegen volt az antropomorf földön, amennyire ember lehet, vagy talán nem is lehet, és éppen itt, ez által ért bele, úszott bele lénye a táborok nem antropomorf végítéletébe, abba, ami túlesik a felfoghatón.”

Kocsis Zoltán 1971-ben. Két évvel később kötött sírig tartó barátságot Pilinszkyvel

Forrás: Fortepan

Kérdés persze, hogyan lehet ebben a „levegőtlen prés”-ben sokáig tartózkodni. Költőként nyilván csak kurta ideig tartható fenn ez a félelmetes állapot, és Pilinszky nyilván tudatában volt ennek. Az 1959-es könyv után a részleges hallgatás időszaka következik: a Rekviem című 1964-es kötetben mindössze két (!!) új vers található, és az egyik, az Utószó jellemző módon nem más, mint egyfajta búcsú az Apokriftól a folyton visszatérő kérdéssel, mely a kiváló  francia költőtársnak, Pierre Emmanuelnek szól: „Emlékszel még?”

Pilinszky János Pierre Emmanuel, a jeles költő, az Apokrif francia fordítója társaságában 1961-ben

Forrás: Fortepan Hunyady József

Ekkoriban a vers általában és különösen a már végletekig kidolgozott Pilinszky-vers, vagyis a zömmel jambikus lejtésű, többnyire négysoros strófákba tördelt, látomásos költemény másodlagos lett a költő számára. A könyvben két kitörési kísérlet is található, az egyik a Rekviem című filmforgatókönyv-tervezet, a másik a Sötét mennyország elnevezésű „KZ-oratórium”. Már akkori szemmel nézve is kissé lapos, Pilinszky nívójához nem méltó „megzenésítései” a lágertémának. Ma ez a két mű szinte totálisan ásatagnak hat.

Hogy Pilinszky megelégelte korábbi költészetét, hogy erősen elidegendett önmagától, hogy ki akart lépni a „levegőtlen prés” költőileg is fullasztó szorításából, az a Szálkák című 1972-es kötetből lett világos az irodalmi világ és az olvasók számára. Az előbbit szinte sokkolták a megszokott víziók helyett a most szinte prózai kopársággal tüntető, pár soros, dísztelen versek. Sokan, köztük Nemes Nagy Ágnes is, már-már árulást orrontottak, és egyértelmű művészi hanyatlást regisztráltak bálványuknál. És nem vették komolyan a kötet első versének szinte hetykén öntudatos kezdetét: 

Amiként kezdtem, végig az maradtam. Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom.

A pályatársak közül Weöres Sándor volt ama kevesek egyike, akik elfogadták, sőt üdvözölték Pilinszky részleges stílusváltását.

Weöres Sándor nem sokat törődött Pilinszky stílusváltásával

Forrás: Fortepan Hunyady József

De a maga stílusát, hangját folyvást változtató, szakadatlanul különféle maszkokba öltöző Weöres esetében az ellenkezője lett volna meglepő. Ráadásul Weöres nem ápolónőként vagy családtagként közeledett Pilinszkyhez, mint Nemes Nagy Ágnes, aki voltaképpen beírt egy intőt Pilinszky ellenőrzőjébe, amikor megtudta, hogy „konzumnőknek” olvassa fel a verseit a pesti éjszakában. Természetesen Weöres szerint is az Apokrif a pálya csúcsa, de a Szálkák nála nem jelent színvonalcsökkenést, csak erősen más, mint a korábbi könyvek. 

Mindennek azért van jelentősége, mert a hetvenes évek elején, amikor Pilinszky kezdett voltaképpen világhírű lenni, pályatársai egy része, akik harcostársainak is tekintették magukat, fokozatosan elpártoltak tőle, és egyebek mellett, nem túl nyíltan persze, azzal vádolták, hogy behódolt Aczélnak. (Amiből annyi kétségtelenül igaz volt, hogy az átlagnál jóval többször és hosszabb időre kapott kiutazási engedélyt.) Törőcsik Mari, a költő egyik bizalmasa szerint ez puszta irigység volt; a színésznő érzékletes megfogalmazásával élve: Pilinszky „keresztülment a falon”, míg a többiek megmaradtak a szűk magyar szcénában, és ezt nehezen tudták elviselni. 

Ted Hughes (1930–1998), Pilinszky úgy látta: „a csöndes, révült óriás”  © Effigie/Leemage

Forrás: AFP

Lett légyen bárhogy is, az mindenesetre tény, hogy Pilinszky válogatott verseinek kötete a kor egyik legnagyobb költője, Ted Hughes fordításában és előszavával jelent meg Manchesterben 1977-ben. Mintha beköszöntött volna a világsiker. De persze aztán mégsem, hiszen egyetlen verseskötettel aligha lesz világhírű egy kelet-európai jövevény.

Pilinszky pályájának utolsó szakasza meglehetősen szomorú. Verset már nem írt, voltaképpen egyáltalán semmmit sem írt, és Törőcsik Mari tanúsága szerint a Biblián és A Karamazov testvéreken kívül semmit nem olvasott. Pontosabban dehogynem: szakácskönyveket. Fejben tökéletesen megtanult főzni, de ez a gyakorlatban egy rántottáig sem vezetett. És a versek helyett írt drámaszerűségek, regénykezdetek sem hoztak sikert se az olvasóknál, se az irodalmi világban. De az ilyesfajta kudarc nem ritka egy költőnél, voltaképpen természetesnek nevezhető, és nincs is okunk bánkódni miatta. Mert hát: olvassuk ma Ady novelláit, netán Petőfi drámáját és egyetlen regényét?  

Hol van ma Pilinszky?

És most visszatérhetünk kezdeti kérdésünkhöz: 95 évvel megszületése és 35 évvel halála után hat-e manapság Pilinszky, és hol helyezkedik el az életműve? És hol állnak azok a pályatársai, akiket Vas István megnevezett? Mennyiben változott az irodalmi világ?

Vas István 1963-ban

Forrás: Fortepan Hunyady József

A tavaly elhunyt Juhász Ferenc lírája egyértelműen kikerült az úgynevezett fősodorból, életműve amolyan furcsa, de kétségtelenül nagyszabású monstrum, és pillanatnyilag kevesekben kelt szellemi izgalmakat, noha olyan jelentős emberek tartják a század egyik legnagyobbjának, mint Spiró György és Tamás Gáspár Miklós. De úgy tűnik, Juhásznak még várnia kell, hiszen halála óta mindössze egy év telt el, és az Időnek még nem akadt ideje dönteni a halhatatlanságáról.

Juhász Ferenc. Törőcsik Mari azt állítja, hogy az egyébként nem irigy Pilinszky komolyan bedühödött, amikor pályatársa szóba került a Nobel-díj jelöltjei között

Forrás: Fortepan Hunyady József

Nagy Lászlónak a nevét sem írják le, ez persze méltánytalanság, de az ő hatása nullára süllyedt. Az ő sámános, táltosos révülete inkább kedvesen komikus sokak számára, semmint oly letaglózó erejű, mint volt egykoron.

Weöres Sándor életműve viszont életesebb, mint korábban bármikor. Ha nem tévedek, ma sokan őt tekintik az 1945 utáni korszak legnagyobb költőjének. Ráadásul drámaíróként sem feledték el, sőt folyamatosan játsszák. És akkor még nem is szóltunk a magyar irodalom egyik legérdekesebb regényéről, a Psychéről. Weöres nemcsak a költőkre, de még Esterházyra is közvetlenül hatott. Esterházyra, aki ma teljes mértékben uralja az egész irodalmi pályát, beleértve még a zsurnalizmust is.

És Pilinszky? Kérdésünkre már a Harmadnapon megjelenésének 25-ik évfordulójára írt esszéjében Balassa Péter is kereste a választ. Az 1984-es megoldása egyszerű: 

A mű helyét és idejét éppúgy a mában látjuk, mintha huszonöt éve olvastuk volna. Nem érezni rajta a múlttá válás, a klasszicizálódás nyomait.  

Ráadásul Balassa, igencsak merészen, az úgynevezett prózafordulat jeles alkotóival, Esterházyval, Nádassal, Krasznahorkaival, Mészöly Miklóssal  is összeboronálja Pilinszkyt, ami akkor érthető volt, de mára nem egyéb rokonszenves naivitásnál. Hiszen éppen a próza túlsúlya vetett véget Pilinszky közvetlen hatásának, és ez odáig terjedt, hogy manapság csak és kizárólag prózaírókat érzékel a közvélemény a magyar irodalom fő vonulatában. Vége a költői korszaknak, amit az is jelez, hogy ma a mindenekelőtt lírikusként elismert alkotók is áttértek a prózára, pontosabban a regényre, mert más műfaj ma érvénytelen a piacon.

A vers immár nem elég.  

Tandori kezdte, Oravecz Imre folytatta, és eddig Rakovszky Zsuzsa és Kemény István zárja a regényre átnyergelt jelentős költők sorát. A költőnek megmaradt Térey János is verses regényeket ír újabban, sőt egy prózai regénybe is belefogott. Feltehetően az idők szelét érezte meg Pilinszky is, amikor regényírásba kezdett. Igaz, kevéssé piacképes regényt tervezett, hiszen nála nem volt cselekmény.

De azért ne feledjük, az ő költői életműve tökéletesen lekerekedett, és nagyon tudatosan adta utolsó verseskötetének ezt a címet: Végkifejlet. A Pilinszky-féle hang, a végtelen nyelvi redukció és koncentráltság nem volt folytatható. A mű önmagába zárult, bebújt a csigaházába, és magára csukta az ajtót.   

Pilinszky János 1969-ben. Kocsis Zoltán szerint „abszolút nem tudott és nem is akart öltözködni”

Forrás: Fortepan Hunyady József

Pilinszky éppen 35 éve időzik a szellem purgatóriumában, ahol eldől halhatatlansága sorsa. És noha úgy érezzük, hogy életművének kihívásai kissé kihűltek, költészetének szenzációi ma kevésbé mellbevágóak, és végre kiderült, hogy drámái és prózai kísérletei valóban nem bizonyultak maradandónak, kétségkívül egyike klasszikus költőinknek, és az Apokrif minden bizonnyal a magyar líra egyik csúcspontja. Ám ez a klasszicitás nem olyan sugárzóan eleven, mint Adyé, József Attiláé, Kosztolányié. Jeges klasszicitás ez, kissé merev. Az elmúlt harminc évben indultak közül egyetlen költőt se tudnék megnevezni, akire hatott volna Pilinszky. (De lehet, tévedek.)

Pilinszky egyik káprázatos metaforája szerint:

a nagy drámák mélyén dübörögve vagy csendben, ott gurul egy vasgolyó.  

A hősök vívják a maguk párharcát és a mélyben ott gurul ez a golyó. A nagy művekben. Többnyire csendben.”

Ez volt Pilinszky esztétikájának kulcsfogalma. Nála ez a vasgolyó ama gravitációs erő, amely összetartja a nagy műveket, és talán ez a művek legfontosabb titkos jelentése is egyben.  
Magam úgy érzem, Pilinszky életműve ma mozdulatlan vasgolyó. Ámde helyzeti energiája olyan roppant erejű, hogy feltehetően bármikor mozgásba lendítheti önmagát.

(Címlapi kép: Fortepan)