Kedves Látogató,
Az unikornis.hu oldalunkra friss tartalmak már nem kerülnek, korábbi cikkeink továbbra is elérhetőek.
Üdvözlettel: az NWMG csapata
Értem

Húsz évvel a halála után történt meg a csoda

2016.12.04. 08:40
John Williams farmercsaládban született 1922-ben, a Texas állambeli Clarksville-ben. De mint legnagyobb regényének főhőse, William Stoner, parasztból ő is irodalmár lett, a denveri egyetem tanáraként dolgozott egészen 1992-ben bekövetkezett haláláig. Négy regényt írt, az 1972-ben megjelent Augustus elnyerte a Nemzeti Díjat, ám a posztmodern ízésvilágban eladhatatlannak bizonyult. Immár két könyvét is olvashatjuk ragyogó magyar fordításban.

John Williams legjelentősebb regénye, az 1965-ben megjelent Stoner amolyan vérbeli realista hangon kezdődik. Ami sajnos tálcán kínálja a lehetőséget az akkor már részben a beatirodalom lázában égő amerikai olvasónak, hogy vágja a sarokba a regényt, ha a következő mintegy 350 oldalra, vagyis egy totálisan jelentéktelen életút krónikájára nem tart igényt. „1910-ben, amikor a Missouri Egyetemre beiratkozott, William Stoner tizenkilenc éves volt. Nyolc évvel később, az első világháború tetőpontján megszerezte doktori fokozatát, oktatói állást kapott az egyetemen, és ott is tanított egészen 1956-ban bekövetkezett haláláig. Adjunktusi rangnál feljebb sosem vitte.

Ha néha egy-egy diák találkozik a nevével, talán elgondolkodik rajta, ki is lehetett az a William Stoner, de egy közönyös kérdésnél többre nemigen sarkallja a kíváncsiság.  

Kollégái, akik nem sokra becsülték, amíg élt, ma már alig emlegetik; neve az idősebbeknek intő jel, hogy rájuk is ez a sors vár, a fiatalabbaknak pedig csak egy hangsor, amely nem idéz se múltat, sem olyan személyiséget, akihez nekik vagy a karrierjüknek köze lehetne.”

John Williams mélyen jellemző pózban, szemérmesen a papírjaiba temetkezik

Forrás: University of Arkansas Libraries/Park kiadó

Némileg önéletrajzi ihletésű rekviem, és részben valóra vált jövendölés: amikor 1994-ben John Williams meghalt, pillanatokon belül elfeledték, és neve regényíróként se maradt egyéb egyfajta alig értelmezhető hangsornál. És még az volt a legjobb eset, amikor összekeverték a Star Wars azonos nevű zeneszerzőjével. 

De húsz évvel a szerző halála és ötven évvel a fő mű megjelenése után csoda történt. Hirtelen komoly példányszámokat produkált az új kiadás, míg végül 21 nyelvre lefordított, százezres nagyságrendben eladott európai bestseller lett. Ráadásul komoly irodalmárok is lelkendezve üdvözölték; a legalaposabb elemzést a ragyogó angol író, Julian Barnes írta a Guardianban megjelent esszéjében.

A banalitás hérosza

Mi lehet a Stoner titka? Talán az, hogy nincs benne semmi titok. A főhős jellemzésére elmondhatnánk Tolsztoj Ivan Iljics halála című kisregényének híres mondatát, csak a nevet kellene kicserélni:

William Stoner élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt.

Ez elég ijesztő, de csak fokozódik a rémületünk, ha ezt a mondatot olvassuk: „Negyvenkét éves volt, semmit sem látott maga előtt, aminek örülhetne, és vajmi keveset maga mögött, amire szívesen emlékezne vissza.”

John Williams: Stoner. Fordította Gy. Horváth László. Park kiadó, 2015, 353 oldal, 3900 Ft

Forrás: Park Könyvkiadó

A házassága is banális csődtömeg: „Alig telt el egy hónap, William már tudta, hogy a házassága tévedés volt; egy év után letett a reményről, hogy valaha is helyre lehet hozni.”

Aztán hirtelen feltűnik a szerelem, Stoner boldog, és tanulni kezdi az életet, mindenekelőtt természetesen a maga életét. A saját nevelődési regényét élve és tanulva döbben rá, hogy amit eddig szerelemnek hitt, az legjobb esetben sem volt egyéb, mint valami kamaszos fellengzősség vagy vágyképzet.

Természetesen ez a kapcsolata is zátonyra fut, ismét a külvilág végtelenül stupid, ugyanakkor mégis (vagy éppen ezért?) legyűrhetetlen banalitása miatt. A halála előtti pillanatokban Stoner még kezébe veszi egyetlen publikált könyvét, egy feltehetően középszerű, de nyilván derekasan megírt irodalomtörténeti értekezést, mely a klasszikus, görög-római irodalmi hagyományról szól.

A summa akár a regényt megíró John Williamsé is lehetne:

Alig számított, hogy a könyvét elfeledték, hogy nem vették hasznát; a kérdés, hogy ért-e valamit bármikor is, szinte lényegtelennek tűnt.

Nem voltak illúziói afelől, hogy magára talál-e benne, azokban a halványuló sorokban; és mégis tudta, hogy egy kicsi része, amit nem tagadhat meg, ott van, és ott is marad.”

Horatius. A nagy költő Stonernek és Augustusnak is sokat jelentett. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a császárnak közeli barátja volt... © Bianchetti/leemage

Forrás: AFP/Leemage

Végtelenül szomorú regény, bármiféle látványos kitörés, hisztéria nélkül.

Csendes kataszrófák sorozata.

A panaszos nyüszítés mintegy a sorok közti fehérségből árad ki, onnan szivárog az olvasó tudatába, vigasztalanul. Pontosabban: valamiféle reményen túli reményt nyújtva. Hiszen Stoner hős volt, a szürkeség néma hérosza. Vagy ahogy John Williams egy interjújában kijelentette, azért hős Stoner, mert van érzéke a munkájához, van érzéke ahhoz, amit csinál, és ez megadja számára az identitás érzetét. És azt, hogy azzá váljon, ami.

A császár és Stoner 

Williams nem lepődött meg műve sikertelenségén. De ahogy ügynökének írta, egy dologban biztos volt, hogy „a regény jó, lényegileg jó”. Az idő őt igazolta.

Az actiumi csata, amelyben a későbbi Augustus legyőzte Antoniust. Illustration by Giuseppe Rava © Rava/Leemage

Forrás: AFP(Leemage

De vajon miért fordult a nagyjából jelentéktelen Stoner után egy világtörténelmi jelentőségű figurához, az első római császár, az „isteni Augustus” alakjához? Mert az világos, mi vonzotta az egyetemről szinte ki sem mozduló, az élet elől a tudományos falak közé menekülő Stoner figurájában. Ám az homályba vész, mi érdekelhette Augustusban, aki egész életét mozgásban töltötte, világbirodalmi intrikák, csaták és persze pletykák folyamatos izgalmai közt.

Lehet-e valami közös egy világtörténelmi személyiség fényesen tarka és egy jelentéktelen egyetemi könyvmoly palaszürke életében?

Augustus és felesége, Livia egy XIX. századi képzelgés szerint. © The Holbarn Archive/Leemage

Forrás: AFP/Leemage

Bizony, lehet. Persze legkivált akkor, ha a haláluk felől vizsgáljuk a kérdést. Láttuk, William Stoner élete egyetlen publikációját nézegeti halála előtt. Élete végén, a tengeren Capri felé hajózgatva a magányos Augustus is mérleget készít. Levelet ír barátjának és életrajzírójának, Nicolaus Damascenusnak (Damaszkuszi Nikolaosznak), és ez nemcsak összegzés, de leszámolás egyben.

Amikor az utókornak szánt önéletrajz kéziratát nézegeti, egyértelművé válik, hogy – ellentétben Stonerrel – ő maga nincs ott, nincs benne a kéziratban. Ami ott szerepel, az merő fikció. Miként az is, amit Nicolaus és más történetírók összefirkáltak róla, aki a „haza atyja” volt. És levonja a végkövetkeztetést:

Mindeme műveknek egy közös tulajdonságuk van a szememben: hazudnak. Nincsenek bennük igaztalanságok, a ténybeli tévedés is elenyésző, mégis hazudnak.

Önmagát nem látja bennük a cézár.

Azaz nem látja azt a minden diadalmenete, hatalmas győzelme, szinte isteni fensége mellett létező egyszerű földi lényt, akinek önmagát érzékeli. Nem látja a pőre kreatúrát, a banális embert. És nem látja azt, akivé vált ez az ember. Ez ismét Stonerrel rokonítja, és egyben el is választja tőle. Hiszen az egyetemi professzornál világos volt, hogy mi tette őt azzá, ami. A munka, amelyhez érzéke volt. De mihez volt érzéke Augustusnak? A gyilkoláshoz, a hatalom megragadásához és megtartásához? A világtörténelmi léptékű intrikához? A kockázáshoz a cirkuszban? Talán igen. De ha ezt bevallaná, megsemmisülne önmaga előtt.

A komédia menedéke

Hogy megóvja személyiségét, egy vallomásra kényszerül. Ebben kiderül, hogy maszkok sorozatának látja az életet, melyeket különféle műfajokban ölt magára az ember. Úgy véli, az ifjú nagy kalandnak, eposznak látja az életet, a férfi tragédiának, „ám az öreg, ha jól játssza kijelölt szerepét, óhatatlanul komédiának látja az életet.

Végül ő is megérti: annyi szerepet játszott már, hogy ő maga nem is létezik.

Én is eljátszottam mindezeket a szerepeket, s ha most az utolsóhoz értem, azt képzelem, sikerült elkerülnöm azt a kínos komédiát, amely meghatározott, lehet, hogy éppen ez az a végső illúzió, gunyoros fogás, amellyel a színdarab véget ér.”

Julius Caesar meggyilkolása. Ezzel a tragikus eseménnyel kezdődik a regény. Vincenzo Camuccini festménye. Napoli, Museo Nazionale di Capodimonte © Luisa Ricciarini/Leemage

Forrás: AFP=Leemage

A történeti hagyományban itt következik be az a jelenet, amelyről az I. évszázadban már Suetonius is írt. Halála előtt Augustus állítólag ezt mondta: „Plaudite, amici, comedia finita est!”  Azaz: Tapsoljatok, barátaim, a komédiának vége! 

A jelenetet Nietzsche értelmezte a legmélyebben: 

„Augustus, ez a kegyetlen ember, aki úgy tudott hallgatni, akár valami bölcs Szókratész, utolsó szavaival indiszkréciót követett el önmagával szemben. Első ízben hagyta, hogy lehulljon róla az álarc, mikor mindenkinek értésére adta, hogy csak maszkot viselt, és komédiázott, csak mímelte, bár mindenki számára megtévesztően, a haza atyját és a bölcs embert a trónon.”

De a regénybeli Augustus még ennél is továbbmegy, ő világosan látja, hogy ez is csupán komédia, és nem más, csak egy újabb szerep. Így éri el azt, hogy a másik hős, William Stoner ellentétes ikre legyen: John Williams – a köznapiság heroizmusa után – Augustus figurájában megörökíti a hősiesség banalitását is. Életük végén mindkét hősét a tisztánlátás pillanata várja. Önmagukkal és részben a világgal is megbékélve távozhatnak hát mindketten. John Williams a rezignáció nagy írója volt.

John Williams: Augustus. Fordította Gy. Horváth László. Park kiadó, 2016, 393 oldal, 3900 Ft

Forrás: Park Könyvkiadó

 (Címlapi kép: Origo, Adrián Zoltán)