Újabb pornográf jelenetek a szovjet állatvilágból

Ljudmila Petrusevszkaja: Rémtörténetek

Az 1938-ban Moszkvában született írónő nálunk a Három lány kékben című drámájával lett ismert, melyet a Katona József Színház mutatott be 1987-ben. Antológiákban már szerepelt, ez az első magyarul megjelent önálló kötete. Talán kissé megkésett, hiszen a benne található írások zöme meglehetősen régi, ugyanakkor mégis jókor jött, hiszen bizonyíték arra, hogy nem avult el. Sőt,  a mai agyonputyinizált helyzetben sajnos ismét erősen aktuális. 

Ljudmilla Petrusevszkaja (1991). „A háború után az utcán kéregettem, koldultam...”

Forrás: Aurimages/Ulf Andersen / Aurimages/Ulf Andersen

Petrusevszkaja a nagy orosz irodalom groteszk, gogoli-bulgakovi-zoscsenkói szálának továbbszövője, de közel áll hozzá a nálunk kevéssé ismert Danyiil Harmsz (1908–1942) is, akinek abszurdjait és pályaképét itt olvashatjuk. Petrusevszkaja általában igen rövid, mondjuk így, „rémperces” novellákban és mesékben érzi a leginkább otthonosan magát, fantáziája kimeríthetetlen, humora kegyetlen, látásmódja morbid. Nem fekete, hanem egyenesen varjúfekete. Jellemző egy régebbi kötetének címe:Vad-állat-mesék. Amelyben persze előfordulnak a megkapóan életvidám szovjet poloskák és tetvek is.

Egy itt olvasható interjúja szerint amolyan barbár és megszállottan irodalomellenes módon kezdte pályafutását: „Amikor elkezdtem írni, azt tűztem ki magam elé célul, hogy semmiféle irodalmi eszközt nem fogok használni. Se portrét, se tájleírást, se dialógust nem használok. Semmiféle metaforát. Semmiféle bonyolult formát. Mert ez mind dísz, csipke. Hanem úgy írok, ahogy a történetet elmesélik.

Ahogy a pletykákat előadják, úgy fogom én ezt leírni.”

Moszkva, sorállás a Lenin-mauzóleumnál

Forrás: Fortepan

Ezt nagyjából sikerült is megvalósítania. Nála minden írás rögtön az események sűrű közepén kezdődik, nem szereti a kertelést. Indításai többnyire mellbevágóak, letaglózóak, mint például ez: „Egy ember eltemette a feleségét, és magára maradt a kislányával meg az idős édesanyjával.” Vagy ez: „Egy nagyon kövér lány nem fért be a taxiba, a metróban pedig elfoglalta a mozgólépcső egész szélességét.” Továbbá: „Megöltek egy lányt, aztán pedig feltámasztották.”

Rémtörténetek. Fordította Goretity József. Typotex Kiadó, 2016, 223 oldal, 2800 Ft

Fotó: Polyák Attila – Origo

A gyilkosság, a halál és aztán a feltámadás mindennapi esemény itt. Petrusevszkaja olykor a romantikus, a Hoffmann-féle fantasztikus irodalom halmazába tartozó krokikat ír, de ez a szürrealizmus a hétköznapok szocialista realizmusából nő ki. A gyűlölet és a parttalan erőszak, a kilátástalanul lemorzsolt élet keserűsége szinte minden elborít. Vad, kemény, látomásos és végtelenül szarkasztikus próza. 

Edvard Radzinszkij:  Koba. Sztálin apokalipszise II. (1938–1953)

A Koba-sorozat második kötete a II. világháború előestéjétől Sztálin haláláig kíséri végig a diktátor életútját. A főcím Sztálin beceneve, és ez egyben megadja az alaphangot is, hiszen a fikció szerint a történetet a grúz Fudzsi, Sztálin gyerekkori barátja, harcostársa és bizalmasa adja elő. 

Sztálin-kép 1941-ből

Forrás: Fortepan

Az 1936-ban Moszkvában született Radzinszkij manapság elsősorban ún. televíziós személyiségként ismert, és cikkünk másik két szereplőjéhez mérve talán nem is nevezhető vérbeli írónak. Maga a könyv mindenekelőtt gazdag, komoly levéltári kutatásokon alapuló dokumentumhalmaz, melyet a regényesnek szánt formálás tesz szépirodalmi jellegűvé.  

A nagy emberi dilemma itt az, hogyan szolgálhatja Fudzsi voltaképpen teljesen vakon barátját, akinek közben átlát összes aljasságán, mi több, azt is lenyeli tőle, hogy Sztálin nemcsak őt magát, hanem a feleségét is táborba viteti. Nem is egyszer. Ám e probléma megoldása nemigen sikerült, és az árnyalt ábrázolással általában is adós marad Radzinszkij. Hajlamos leragadni az apróságoknál, és ez nem mindig hat üdvösen az elbeszélés szabadságára.  

Edvard Radzinszkij 2015-ben a moszkvai tévében, új könyve bemutatóján

Forrás: RIA Novosti/Maksim Blinov

Mindamellett van pár igencsak emlékezetes jelenet a könyvben. A leggroteszkebb az, amelyben 1950 októberében Sztálin rajtaütésszerűen meglátogatja a készülő, minden elképzelést felülmúló méretű emlékművét, amelyet természetesen zömmel rabok építenek. 

„Odamentünk az alacsony dobogóra állított gigászi fejhez. A tarkó nyílásán át be lehetett lépni a fejbe. Koba félrehúzta a függönyt, és benézett a saját fejébe.

Minden idők és népek legnagyobb Vezérének fejében asztal gyanánt használt láda állt. Koba orrának mélyedésében poharak sorakoztak.  

Egy legényke, aki kényelmesen kuporgott a Vezér állában, vodkát töltött. A láda körül két-három fiatal fickó csücsült, és vidáman zsugázott.” Mint az életben. 

De ez még semmi, a félkész, hatalmas láb se marad kihasználatlanul: „...felső részén megjelent egy női fej. Egy lány mászott ki a lábszárból, Mögötte egy jóképű legény, közbűntényesnek látszott.”

A zárlat, Sztálin halála titkának többféle megfejtése leleményes és szellemes. De a végeredményt persze nem árulhatom el.

Koba. Sztálin Apokalipszise II. Fordította Soproni András. Európa Könyvkiadó, 2016, 485 oldal, 4990 Ft

Fotó: Polyák Attila – Origo

Vaszilij Akszjonov: Moszkvai történet

A végére maradt a csúcs, feltehetően az egyik, ha ugyan nem a legragyogóbb orosz regény a sztálini korszakról. Az immár második magyar kiadásban megjelent mű szerzője korántsem ismeretlen előttünk. Már első, még kissé szocreál szagú regénye, a Kollégák is megjelent nálunk, de aztán Akszjonov egyre inkább disszidens irányba hajlott, és már 1977-es, Emlékmű lett a nagyapám című úttörőregény-paródiájában is megvillantotta fűszeres szovjetellenességét, így magyar kiadásai is elakadoztak. A Moszkvai történet legközelebbi rokona a már címében is groteszk Moszkva kva kva, mely 2010-ben jött ki magyarul, és amelyben Tito hajdúi megostromolják Sztálin dácsáját 1953-ban.

Vaszilij Akszjonov (1932–2009)

Forrás: AFP/RIA Novosti/Vladimir Vyatkin

Akszjonov 1980-ban települt át az Egyesült Államokba, de az enyhülés után rendszeresen visszajárt a hazájába, végül Moszkvában halt meg 2009-ben. A Moszkvai történet 1989 és '92 között keletkezett.

Maga a könyv első pillantásra hatalmas társadalmi és történelmi regény, egyben a Gradov család négy nemzedékének története, így aztán aligha véletlen, hogy már szinte megjelenése pillanatában elnyerte a „20. századi Háború és béke” titulust. Gondolom, Akszjonov nem különösebben örült e szerfölött megtisztelő, de voltaképpen félrevezető tézisnek. Hiszen könyve egy pontján határozottan elkülöníti magát a Tolsztoj-regény történelemszemléletétől.

A Lubjanka tér, a moszkvai terror háza, mellette a legnagyobb szovjet játékbolt

Forrás: Fortepan

Tolsztoj ugyanis tagadta a nagy történelmi személyiségek világformáló erejét, és úgy vélte, a történelemet alakító erő a népben, a tömegekben, az „emberi akaratok összegében” lelhető fel. Ám Akszjonov, aki már gyerekként átélte a szovjet lágerek világát, és megtapasztalta, mire képesek a tömegek, csak gúnyos félmosollyal fogadja a kiváló, de kissé naiv gróf vélekedését, és kajánul megjegyzi: 

olykor mégiscsak előfordul, hogy egyes teoretikusok és gyakorlati emberek kiválnak az akaratok összegéből, és milliókat küldenek halálba.  

Akszjonov elbeszélői modora kettős: hódolat Tolsztojnak, másrészt szarkasztikus elhatárolódás tőle. Egyrészt valóban a tolsztoji realizmus örököse, amennyiben az orosz, pontosabban a szovjet „élet enciklopédiáját” adja, ahogy azt Belinszkij írta Puskinról. Ugyanakkor néhány fantasztikus jelenet beiktatásával szürrealista irányba csavarja az elbeszélést.

A fejvesztett Lenin a világháborúban. Ez biztosan tetszett volna Akszjonovnak

Forrás: Fortepan

A Gradov család hű kutyája egy fejezetben Andrej hercegként lép fel, ami egyértelmű utalás a Háború és béke egyik főszereplőjére. Egy másik közjátékban Lenin hatalmas termetű és gerjedelmű mókusként tűnik föl, aki minden nőstényre buján ráveti magát, de végül lecsap rá egy ragadozómadár, és Lenin többé nem paráználkodik. Zsdanov varangyként brekeg Berija kertjében. Akszjonov a legkegyetlenebbül Sztálinnal bánik el, mégpedig a könyv legutolsó mondatában: 

Sztálin eközben, pazar szarvasbogár képében, hátán összetett páncélját villogtatva, elkúszott valahová a csillogó fűben. Lófaszt sem értett, és lófaszra sem emlékezett.  

Ezzel a mondattal és a mindent elsöprő röhögés hangjával búcsúzik Akszjonov a sztálini korszaktól. Vagy hogy egy idetartozó klasszikust, mégpedig Marxot idézzem: „Az emberiség nevetve válik meg múltjától...”

Lenyűgözően szellemes, ugyanakkor megrázó és elkeserítő, óriási lendülettel, vérbő elbeszélői jókedvvel és éles ésszel megírt regény, és bár roppant vastag és ágyban nehezen kezelhető, mégsem lehet letenni. Felejthetetlen emberi komédia.

Fordította Soproni András. Európa Könyvkiadó, 2016, 1168 oldal, 6990 Ft

Fotó: Polyák Attila – Origo

(Címlapi kép: Origo, Polyák Attila)