Kedves Látogató,
Az unikornis.hu oldalunkra friss tartalmak már nem kerülnek, korábbi cikkeink továbbra is elérhetőek.
Üdvözlettel: az NWMG csapata
Értem

Ember vagyok, nem egy tajszám

2016.12.01. 09:26
Nehéz megmondani, hogy a szomorúság vagy a düh érzése erősebb a moziból kifele jövet. Az Arany Pálma-díjas Én, Daniel Blake megmutatja, milyen, ha végleg kiveszik az emberség a bürokráciából, és a rendszer maga alá gyűri azokat, akiket szolgálnia kéne.

Biztos mindenki járt már a végső összeomlás határán, mikor huszonhatodik perce hallgatta a Kis éji zene telefonból kiszűrődő, végtelenített midiverzióját, és közben csak olyanokra tudott gondolni, hogy

  • Oké, itt az ideje lemondani az esti programom.
  • Lehet, hogy tényleg egyedül vagyok az egész univerzumban?
  • Egyszer minden véget ér. Ez a hívás is. (Ugye?!?)
  • És mi lenne, ha egyszerűen személyiséget váltanék?
  • Mozart is bekaphatja.

Az Én, Daniel Blake a kétségbeesésnek ezt a pillanatát dagasztja monumentális életérzéssé, bemutatva, hogy akár teljes életek is tönkremehetnek, amíg a kagylóból gondtalanul árad a vidám klasszikus zene. Itt ugyanis jóval többről van szó, mint egy elmaradt gázszámla befizetéséről vagy holmi időpont-egyeztetésről: a főhős alapvető létbiztonsága forog kockán.

Forrás: Vertigo Média

Daniel Blake 60 körüli ács Észak-Angliában, akinek minden vágya, hogy dolgozhasson, de az orvosai eltiltották a munkától. A kérvényeket ellátó hivatalt ez persze nem gátolja meg abban, hogy munkaképesnek minősítse őt, és erre hivatkozva megtagadja tőle a rokkantsági segélyt. Ennek az egyszerű és tisztességes embernek a kálváriáját követjük végig a bürokrácia útvesztőjében, amelyben bolyongva hamar úrrá lesz rajtunk az érzés, hogy ugyanazokat a köröket rójuk újra és újra.

Nincs szükség kafkai szemszögre ahhoz, hogy fojtogató legyen a légkör, és már a formanyomtatvány vagy az iktatószám szavak hallatán is összerezzenjünk. Ken Loach megszokott rögrealizmusa élesen ellenpontozza ugyan a szándékosan túlbonyolított rendszer abszurditását, ám ezzel még jobban kidomborítja a józan kérdések és a lehetetlen válaszok közt tátongó szakadékot. Néha már egyenesen túlzónak és szatirikusnak tűnik a történet, ám ilyenkor érdemes magunkat emlékeztetni arra, hogy Loach és Paul Laverty valós emberek valós élményei alapján írták meg a forgatókönyvet.

Forrás: Vertigo Média

Erre aztán bőven érkezett is visszacsatolás: a cannes-i bemutató óta sokan mesélték el, hogy számukra mindez nem horrorisztikus szélsőség, hanem mindennapi realitás a leépülő jóléti államban. Az ő hangjuk persze könnyen elvész a hírzajban, ahogy Blake is csak egy röpke pillanatra kap közönséget ahhoz, hogy kifejtse panaszait, aztán mindenki megy a dolgára.

A Brexit és az amerikai elnökválasztás sokkja óta kissé megnőtt az érdeklődés a leszakadó rétegek dühe iránt, de Loach filmje még ezek előtt készült. Egy hónappal a Brexit-szavazás előtt nyerte el az Arany Pálmát, vészjosló előrejelzést adva a vidéki Anglia közérzetéről.

Nem egy tajszám vagyok, és nem is egy villanás a képernyőn. Követelem a jogaimat, és hogy tisztelettel kezeljenek. Én, Daniel Blake egy állampolgár vagyok, nem több és nem kevesebb.

Sokan tudnak azonosulni ezekkel a mondatokkal, akik úgy érzik, hogy az állam cserben hagyta őket. Loach zsenialitása azonban épp abban rejlik, hogy azokhoz is eljuttatja az üzenetet, akik nem szorultak a perifériára, és nem szembesülnek nap mint nap ilyen kétségbeejtő igazságtalanságokkal.

Forrás: Vertigo Média

Mert az hamar világossá váik, hogy itt nemcsak egy ember és egy állampolgár szomorú történetéről van szó, hanem égető társadalmi kérdésekről is. Például arról, hogy mi lesz a következménye, ha az elemi szolidaritás is elillan az ellátórendszereinkből. Menet közben persze találkozunk undok, fásult és együttérző hivatalnokkal is, és érezzük is a pillanatnyi különbséget, de a hangsúly nem rajtuk, hanem magán a rendszeren van. Ezen a hatalmas kólaautomatán, amely más-más sorsokat dob attól függően, hogy hova, melyik rétegbe és milyen bőrszínnel születtél.

A kilátástalan küzdelem során olyan kényelmetlen tanulságok is felvillannak, mint hogy

  • nem csak a lusta emberek kerülhetnek utcára,
  • a megalázó procedúrák az önbecsülést törik meg először,
  • és hogy akár egy kétgyermekes anya is belecsúszhat nagyon rossz döntésekbe. 

A 80 éves rendező azonban nem rág a szánkba semmit, kiválóan egyensúlyoz a politikai kiáltvány és a személyes dráma között. Persze bőven van gyakorlata ebben, hiszen már fél évszázada dokumentálja fáradhatatlanul a szegényebb társadalmi rétegek mindennapi küzdelmét a méltóságuk és jogaik megőrzéséért.

Az üzenet ezúttal is félreérthetetlen, tisztán és hangosan szól, ám a film ennek ellenére sem válik bántóan didaktikussá. Az Én, Daniel Blake így nemcsak nagyon aktuális film, de méltó hattyúdal egy rendkívül következetes rendezőtől. Ha ugyan tényleg ez marad Loach utolsó filmje, ahogy azt egy interjúban állította.

(Címlapi kép: Origo)