Leköpték a múltat és a kormányt, de nem ez volt a lényeg

A punk halott – jelentette be nemrég Joe Corré, a Sex Pistols hat éve elhunyt menedzserének, Malcolm McLarennek a fia, majd nyilvánosan eltüzelte fontmilliókat érő Pistols-relikviagyűjteményét, amivel bizonyosan valami nagyon fontosat akart közölni. Ilyen fantasztikus ütemérzékkel jövőre talán a realista kispróza vagy a francia szalondráma halálának beálltát állapítja meg ez a mulatságosan öltözött, egyébként fehérneműkkel és ruhadivattal foglalkozó úr, és Tömörkény István-novelláskötetekből vagy Eugène Scribe színműveiből emel majd látványos máglyát, ki tudja. 

Ég a punkhajó

Forrás: AFP/Niklas Halle'n

Sok haszna nincs arról elmélkedni és moralizálni, hogy mi is az a punk, az igazi (!) punk, és hogy pontosan mikor is halt meg, 1978-ban vagy 2016-ban, esetleg 1723-ban; képzeljük el ugyanezt a vitát mondjuk a vonosnégyessel vagy a napóleoni klasszicizmussal kapcsolatban. Na, ugye. Az együgyű performansz apropója azonban már sokkal érdekesebb, ugyanis a közmegegyezés szerint idén lett negyvenéves a műfaj, illetve azon belül is a tengerentúli verziónál ekkoriban még sokkal érdekesebb és jobban marketingelt brit punk, amely aztán '77-ben ért el a csúcsra.

Ebben a pezsgő korszakban tényleg tucatszámra alakultak a zenekarok, előbb London körül csoportosulva, majd vidéken is, és aki hajlamos valami homogén masszának képzelni ezt a közeget, amelynek keretében dühös, a társadalom perifériáján élő, idiótának öltözött fiatalok köpték le a múltat és a kormányt, miközben rohadt gyorsan reszeltek három akkordot, az nem is tévedhetne nagyobbat. Nem is volt mindenki dühös (valaki csak unatkozott, esetleg művészi ambíciói voltak) és pláne fiatal (erről majd később), nem játszott mindenki irtó gyorsan (jó, a legtöbben azért de), és nem csak három akkordot (valaki tudott zenélni, valaki nem, teljesen mindegy).

A Sex Pistols lemezborítója harisnyamintaként

Forrás: AFP/Doug Sherring

Nyilvánvaló volt, hogy mit honnan nyúltak (legfeljebb nem szívesen vallották be), legalább olyan súllyal képviseltették magukat a művészeti főiskolás, jó családból származó srácok, mint a munkásosztálybeliek, és a direkt politika eleve később, Thatcher asszony (és Reagan) alatt jött be a képbe. Rendben, az igaz, hogy mindenki igyekezett olyan idiótán felöltözni, amennyire csak tudott.

Szóval hamar nagyon színes, változatos és izgalmas színtér alakult ki Angliában, egymástól markánsan megkülönböztethető, jobbnál jobb zenekarokkal, amelyekből most tizenötöt (és még néhányat) emeltünk ki: van köztük olyan, amely a punk első korszakával együtt el is tűnt a süllyesztőben, néhányan a műfaj keltette hullámokkal sikerrel lendültek át a következő évtizedbe, mások pedig csak pár dal erejéig kóstoltak bele ebbe az egészbe.

Itt meg is lehet hallgatni az összes számot, amelyről szó lesz: 

Sex Pistols: Anarchy In The UK (kislemez, 1976)

Bár a performanszművészeti projektként, arcátlan médiahackként és rockegyüttesként egyaránt kifogástalan Sex Pistols még csak nem is John Lydon legjobb zenekara (már itt is teljesen nyilvánvaló, hogy a frontember nem egy ligában játszik a többiekkel, McLarent is beleértve), az Anarchy In The UK pedig messze nem a legerősebb dal az életműben, ez még így is egy megunhatatlan, műfajdefiniáló, klasszikus remekmű, ami a történelem során először és alighanem utoljára még az anarchizmust is vonzóvá tudta varázsolni. Pláne, hogy az utóbbi csak azért került bele a dalszövegbe, mert jól hangzott. A Damned bemutatkozó kislemeze ugyan egy hónappal korábban jött ki, mégis itt kezdődött minden.

Sid Vicious

Forrás: AFP

The Damned: Neat Neat Neat (Damned Damned Damned, 1977)

A Pistolsnál is képregényszerűbben kinéző Damned első nagylemezét még a nagy amerikai elődök modorában készítette, ám azoknál is sokkal gyorsabban, nyersebben és zajosabban tudott játszani, ráadásul a romantikus vámpírnak sminkelt énekes, Dave Vanian és a dilibogyó basszusgitáros/gitáros Captain Sensible személyében két igen emlékezetes frontembere is volt a zenekarnak. Minden nyilvánvaló tengerentúli hatás ellenére a Damned Damned Damned esszenciális britpunk-lemez, a feltartóztathatatlanul vágtató Neat Neat Neat pedig talán a legelsöprőbb erejű nyitószám az egész zsánerben. A Damned a lendületes kezdést követően hamar földbe állt, majd sajátos pszichedelikus-popos-gótikus punkzenekarként gondolta magát újra és jelentetett meg még egy sor ragyogó nagylemezt.

Dave Vanian és a Damned 2014-ben

Forrás: dpa Picture-Alliance/AFP/Felix Hörhager

The Stranglers: Bring On The Nubiles (No More Heroes, 1977)

Szépen alakuló biokémikusi karrierjét punkrockra cserélő énekes-gitáros, motormániás karatemester basszusgitáros, bajuszos progrock-billentyűs, valamint egy túlsúlyos, a legtöbb promófotón csúnyán felpüffedt alkoholistának tűnő dobos, aki közel 40 évesen már túlesett néhány becsődölt házasságon és vállalkozáson: a Stranglersnek már a felállása sem volt mindennapi, basszus- és szintiközpontú zenéjével, punkmércével egészen komótos tempójú, ám rendkívül fenyegető dalaival pedig simán állva hagyta a mezőny nagy részét.

A zenekar arrogáns, szexista és erőszakos gesztusaival, intellektuális fekete humorával és határtalanul szórakoztató bunkóságával nagy sikerrel idegenítette el magától egész közegét, a többnyire sokkal fiatalabb pályatársakat és főleg az újságírókat – őket a tagok néha meg is verték, ha nem mutattak megfelelő tiszteletet. Az artisztikus, semmi máshoz nem hasonlító popzene és az agresszív, bárdolatlan punk rock/posztpunk között egyensúlyozva a Stranglers egészen egyedülálló életművet hozott össze a hetvenes-nyolcvanas években. A tapló szexizmustól, illetve annak paródiájától az utánozhatatlan popérzékenységen át az izgalmas és szokatlan zenei megoldásokig a zenekar összes fontosabb stílusjegyét felvonultató Bring On The Nubiles pedig valódi gyöngyszem a hőskorból.

The Stranglers

Forrás: YouTube

The Clash: Career Opportunities (The Clash, 1977)

A pár év alatt igazi Nagy Nemzeti Rockzenekarrá növő Clasht általában még azok is el szokták ismerni, akik valami teljesen hallgathatatlan csörömpölésnek tartják az egész műfajt. A zenekar tettre kész volt és ambiciózus, fel tudott mutatni nagy slágereket és egy karizmatikus frontembert, amelyekért lehetett rajongani, és volt programja, amely mögé fel lehetett sorakozni. A tagok tudtak játszani a hangszereiken, bátran kísérleteztek más zenei stílusokkal (főleg a későbbi lemezeken), ráadásul mindig úgy néztek ki (legkivált a basszusgitáros Paul Simonon), mintha éppen abban pillanatban léptek volna le a kifutóról vagy valamilyen divatos magazin címlapjáról.

A zenekar nagyszerű debütlemezéről tulajdonképpen bármelyik dalt választhattuk volna, de végül a sodró tempójú, magával ragadó Career Opportunities mellett tettük le a garast, mert arról szól, hogy a francnak van kedve dolgozni, és ezzel aztán tényleg nem nehéz azonosulni. Jó, nem teljesen arról szól.

A Clash 1977-ben: Joe Strummer, Mick Jones és Paul Simonon

Forrás: AFP/Str

X-Ray Spex: Oh Bondage! Up Yours! (kislemez, 1977)

A brit punk első és mindmáig talán legikonikusabb énekesnője Poly Styrene, egy alig húszéves, fogszabályzós, félvér lány volt, aki már ekkoriban is súlyos mentális problémákkal küzdött. A rövid életű, ám annál nagyobb hatású X-Ray Spex élén felénekelt egy közel tökéletes albumot is (ez az egy évvel későbbi Germfree Adolescents), de a zenekart máig a bemutatkozó kislemezével, az Oh Bondage! Up Yours!-szal szokták azonosítani, nem is teljesen alaptalanul.

A szavalásból hisztérikus kiabálásba csapó intró után a dal végig maximális fordulatszámon pörög, egyik csúcspont követi a másikat, Styrene versenyt visít a szaxofonnal (egy másik legendás punkcsaj, a számos lemezen közreműködő, itt még bőven bakfiskorú Lora Logic játszik rajta), itt-ott pedig talán még azt is hallani, ahogy recsegve-ropogva omlik össze a fogyasztói és a patriarchális társadalom.

X-Ray Spex

Forrás: EMI

Buzzcocks: Boredom (Spiral Scratch, 1977)

A kamaszok és a fiatal felnőttek mindennapi gondjait és örömeit (a szerelmi bánattól az önfeledt onanizálásig) fülbemászó, kompromisszummentes popzenével aláfestő Buzzcocks az összeállítás legfontosabb vidéki versenyzője. 1976. június negyedikén a Sex Pistols túlzás nélkül legendás koncertet adott a popzeneileg addig nem különösebben fontos Manchesterben, mindösszesen 42 darab néző előtt, az élmény hatására pedig gyakorlatilag a közönség összes tagja sürgősen zenekart vagy kiadót alapított, legalább fejben: itt volt Bernard Sumner és Peter Hook (Warsaw, Joy Division, New Order), Mark E. Smith (The Fall), Morrissey (The Smiths), Mick Hucknall (Simply Red, igen) és Tony Wilson (Factory records, Haçienda) is, de a koncert szervezői, Pete Shelley és Howard Devoto már a többiek előtt jártak egy lépéssel, hiszen nekik, ha embrionális állapotban is, már valóban volt egy Buzzcocks nevű zenekaruk.

Ekkoriban tényleg villámsebesen történtek a dolgok, így nincs is abban semmi meglepő, hogy a zenekar az év szeptemberében már megmutathatta magát a londoni 100 klub kétnapos színtérépítő fesztiválján, '77 januárjában pedig el is készült az első EP, a magánkiadásban megjelent Spiral Scratch. Jellemző, hogy a lemez kulcsdalában, a Boredomban Devoto már arról énekelt, hogy halálra unja az egész punkot úgy, ahogy van, így röviddel ezután ki is lépett a zenekarból, és ezúttal is mindenki más előtt egy lépéssel megcsinálta a posztpunk-úttörő Magazine-t.

Wire: 12XU (Pink Flag, 1977)

A Pink Flag a művészeti főiskolás punkrock kezdő- és végpontja, a posztmodern ember csúcsteljesítménye, szikár, minimalista és kiszámíthatatlan műalkotás, amelyen a dalok pompázatos, burjánzó rokokó műalkotásokká magasztosult, pár vonalas, befejezetlennek tűnő skiccek, és amelyet hallgatva könnyen támadhat olyan érzésünk, hogy ha csupán egy perccel vagy akár csak egy akkorddal több lenne, máris borulna az egész. Egymillió gyufaszálból némi kitartással még egy majom is fel tudja építeni a Szent Jakab-székesegyházat, de csak korszakos zsenik képesek erre egy doboz gyufából.

The Wire

Forrás: YouTube

Az átlagban egy-másfél perces rohamokkal, nyugtalanító gitárzajjal, csodálatos popdalokkal és homályos dalszövegekkel teli lemez valószínűtlen slágerei közül talán a szélvészgyors, kényelmetlenül feszes (sőt: feszült) és kórusban ordított 12XU áll legközelebb ahhoz, amit a punkról gondolni szokás, de még így is olyan, mintha minden előzmény és kontextus nélkül, a semmiből született volna. A Wire ezután készített még legalább két klasszikus és néhány tök jó lemezt (a legutóbbit pont idén), de Pink Flagből tényleg csak egy van.

The Adverts: One Chord Wonders (kislemez, 1977)

Feltűnt már, hogy a korszak zenekaraiban többnyire a basszusgitáros volt a legjobb pasi? A Sex Pistolsban a nemkülönben szívtipró Glen Matlock helyére érkező Sid Vicious, a Stranglersben JJ Burnel, a Clashben pedig a már fentebb is méltatott Paul Simonon. Az Adverts is hű volt ehhez a szép hagyományhoz, csak annyit csavart rajta, hogy itt egy igazi bombázó csaj, a színtér első nagy szexszimbóluma, Gaye Advert töltötte be ezt a szerepet. A zenekar üde volt, féktelen és tinédzseres, tisztességes punkhoz méltóan három év alatt összedobott két nagylemezt és néhány örökzöld slágert, és éppoly szédítő tempóban oszlott fel még az évtized vége előtt, mint ahogy berobbant.

Forrás: Stiff Records

Az együttes első kislemeze, a One Chord Wonders pedig valódi kiáltvány, egy programnyilatkozat, csak nyilván ezerszer szórakoztatóbb, mint valami 12 pontba szedett, unalmas, felnőttes marhaság. Ebben a két és fél percben az egy-két-há' beszámolástól az idegesen nyikorgó gitárokon át a „The wonders don't care, we don't give a damn”-refrénig benne van minden, amit erről az egész műfajról tudni kell. Amúgy legalább négy akkord ez a szám, de lehet, hogy öt.

The Jam: Art School (In The City, 1977)

London '77-ben már korántsem szvingelt olyan elegánsan, mint tizenegynéhány évvel korábban, hanem inkább köpködött, verekedett és a ruhaujjába törölte a taknyát, ám minden idők egyik legbritebb triójának, a kizárólag öltönyben, nyakkendőben és szálanként beszárított, kifogástalan frizurákkal mutatkozó Jamnek, valamint a nyomukban kibontakozó mod revival zenekarainak sikerült punkos-újhullámos kontextusba helyezni és friss, zabolátlan energiával, új tartalommal megtölteni a retrót. Utálták is őket jó sokan.

Swell Maps: Read About Seymour (kislemez, 1977)

A kicsi, független zenekar létére is rendkívül nagyhatású, a kívülállók közt is kívülálló Swell Maps a brit glam és a német kísérleti rockzenék felől közelítette meg a punkot, nagyon vicces és nagyon szürreális eredménnyel, a Read About Seymour pedig minden összeszedetlensége és furcsasága ellenére olyan azonnal ható, sőt táncolható sláger, amit nem egy marginális, vidéki zenekar bemutatkozásától várna az ember.

Ultravox: Fear In The Western World (Ha!-Ha!-Ha!, 1977)

A Roxy Music és David Bowie nyomvonalán haladó, szintetizátorokkal és hegedűvel kísérletező, a nagyvárosi szorongást, hidegháborús paranoiát és politikai illúzióvesztést hűvös, művészi hangképekbe és fifikás popdalokba öntő Ultravoxnak többnyire valóban csak szőrmentén volt köze a punkhoz, de azért néhány dal erejéig a zenekart is megihlette a korszellem. A Fear In The Western World sistergő, kakofón zajmasszává összeálló mániákus kalapálása pedig nemcsak az Ultravox, hanem konkrétan az egész felhozatal egyik legvadabb és legradikálisabb darabja.

Elton Motello: Jet Boy, Jet Girl (kislemez, 1977)

Bár ezt az imádnivaló noveltyslágert a belga Plastic Bertrand átdolgozásában ismeri a világ nagy része, az Elton Motello verziója is bőven megérdemli a figyelmet, már csak azért is, mert a felpörgetett, monotonon zakatoló bugivugialapra a zenekarvezető Alan Ward egy kamaszfiú és egy idősebb úr bonyolult és viharos homoszexuális kapcsolatáról énekel, ami még a tabukat kevéssé tisztelő (bár meglehetősen aszexuális) punkok körében sem volt megszokott téma, hát még azon kívül.

Forrás: EMI

The Vibrators: Petrol (Pure Mania, 1977)

Azon persze el lehet vitatkozgatni, hogy akkor a Vibrators punkot játszott-e, vagy szimplán csak nagyon gyors és nagyon hangos, áramvonalasított rock and rollt, de a Petrol nyaktörő tempóban eldarált primitív kocsmarockja frappáns válasszal oszlat el minden felmerülő kétséget: hát nem teljesen mindegy?!

The Boys: I Don't Care (kislemez, 1977)

Nem szokás a klasszikusok között emlegetni, pedig ott a helye. Az I Don't Care-ben egyetlen olyan ötlet sincs, amit ne hallhattunk volna már másoktól, ám ettől ez még egy briliánsan megoldott, generikus punk-házifeladat, egyszerűen lehetetlen belekötni. Pláne, hogy a Srácok nevű zenekar Nem érdekel című daláról beszélünk, hát jégcsapból van annak a szíve, aki ettől nem érzékenyül el.

Eddie and the Hot Rods: Teenage Depression (Teenage Depression, 1976)

Az Eddie and the Hot Rods a magát a nagyipari arénarockkal szemben meghatározó pubrockszíntérről indult, amely közvetlenül a punkrobbanás előtt a legforróbb műfajnak számított a kis klubokban. Lehet, hogy az 1976-os Teenage Depression még pont egy fokkal közelebb áll a Status Quóhoz, mint a Buzzcockshoz, de bőven van benne annyi erő, attitűd és odakent hanyagság, hogy felférjen erre a listára.

Bob Geldof és Ian Dury a Number One című filmben 1984-ben

Forrás: AFP

És mi minden történt még '77-ben! Ekkor futott be a brit nemzeti kincs, költő és entertainer Ian Dury, kiadta első nagylemezét a Motörhead, pörgött az erős harmadvonal (Suburban Studs, 999, Lurkers stb.), a Stoogest legdirektebben a Users nyúlta, míg a hamvas Billy Idol nagy lendülettel ugrott fel a generációs vonatra. A Slaughter & the Dogs és a Sham 69 szíve együtt vert a munkásosztályéval, az undergroundban már mozgolódott a teljesen komolyan anarchista-szituacionista-szektás Crass, a Kursaal Flyers nevű középszerű vendéglátós-rockzenekar csinált egy tök jó számot, lelkesen csörömpöltek a közeljövő sztárjai (Simple Minds, Cure – róluk bővebben itt, XTC, illetve a protoszupergrup Big In Japan).

A magyar Apostol zenekar tagjai pedig megtekintették a Sex Pistols stockholmi fellépését, de sajnos nem tetszett nekik.

(Címlapi kép: Sex Pistols/AFP)