2666: Nekrológ a jövőből

Az 1953-ban Chilében született és 2003-ban Katalóniában meghalt Roberto Bolaño az úgynevezett infrarealizmusból, más néven a zsigeri realizmus stílusirányzatából, úgyszólván mozgalmából indult. Hogy ez mi lenne, arra Dés Mihály, a téma egyik legavatottabb szakértője, egyben Bolaño közeli ismerőse és szerkesztője a következő lapidáris választ adta egy itt olvasható  interjúban: „egy hülyeség”.  

Az ifjú Bolaño

Forrás: La tercera

Bővebben: „A zsigeri realizmus a hetvenes évek eleji nemlétező mexikói irodalmi csoport, az infrarealisták szépirodalmi átirata. Voltak vagy hatan, az egyetlen, akiből lett valami, az a Bolaño, de az ő infrarealista versei is infragyatrák. Még a korabeli avantgárdok se vettek róluk tudomást. Bolañónak viszont ez volt a legnagyobb életrajzi és irodalmi referenciája, élete végéig hitt benne.”

Dés Mihály, Bolano barcelonai embere

Forrás: Zagyi Tibor

Bár talán ez sem bizonyos, hiszen a Vad nyomozók egyik elbeszélője, miután csatlakozhatott a zsigeri realistákhoz, így elmélkedik: „A csoport neve egyrészt vicc, másrészt teljesen komoly.” 

A csapat legalább annyira volt politikai, mint irodalmi szerveződés, noha a politika igen tágan értendő, talán inkább a céltalan aktivizmus lenne a megfelelő kifejezés. Az infrarealizmus kiáltványából a régi avantgárd idők kissé már pállott illata csap meg:  

„Ideje felszínre hozni az új érzéseket – Fölforgatni a hétköznapokat.” No igen, a mindennapok forradalmisága, a magánélet revolúciója. Nyersebben: csoportos szex.

Az egész neoavantgárd nyüzsgésről Petri György epés kijelentése juthat eszünkbe: 

túl sok a program, és túl kevés a mű.  

Ez szellemesen cseng, de persze a klasszikus avantgárd esetére nem igaz, hiszen a Marinetti-féle futurista vagy a Breton-féle szürrealista kiáltványok már maguk is műalkotások. De ennek ideje lejárt, és ezt lassan Bolaño is felismerte, és rögtön levonta a konzekvenciákat: felhagyott a költészettel, és áttért a prózaírásra, aminek döntő jelentősége lett pályafutásában. Mert bár lehet, hogy az 1960–70-es években létezik még valami nagyon tágan értett avantgárd költészet, de próza már bizonyosan nem. És Bolaño ekkor került szembe a valódi realizmus kérdéseivel. Egyáltalán a valósággal.

Mágikus realizmus és a csodás való

Bolaño egyik fő irodalmi ellenfele a mágikus realizmus volt, mégpedig az, amelyet mindenekelőtt talán Juan Rulfo és Gabriel García Márquez járatott csúcsra, no meg a számtalan kismester. 

Alejo Carpentier (1904–1980), a nálunk kevésbé ismert kubai író semivel sem marad el García Márquez mögött. Legfeljebb kevésbé szentimentális és giccses

Forrás: Aurimages/Ulf Andersen / Aurimages/Ulf Andersen

De volt élet a mágikus realizmuson kívül is, mégpedig az, amelyet a nagy kubai író, Alejo Carpentier pendített meg egyik jelentős esszéjében. 

Carpentier a mágikus realizmus helyett a csodás való (real maravilloso) fogalmát javasolja. Szerinte Latin-Amerika történelme, múltja és ezzel szervesen összefüggő jelene nem egyéb, mint maga a csodás valóság, melyet, ellentétben Európával, alig érintett meg a felvilágosodás racionalizmusa. Vagyis Latin-Amerika egész kultúrája a csodák jegyében áll, éppen ezért az itteni regénykultúra szinte önmagától válik a csodás való krónikájává. Ez amolyan szürrealista történelmi realizmus. Remek példája ennek Carpentier A földi királyság című kisregénye vagy legjelentősebb könyve, A fény százada.

Az irodalmi író

Bolaño talán klasszikus esete volt annak, amit Ady több mint száz éve gyilkos epével írt le Kosztolányiról: „Emberi dokumentumokat nem kínál ő, mert nem kínálhat. Ő művész, ő költő, ő író, nem tudom, hogy mindenkivel meg tudom-e magam érteni: ő irodalmi író.”

És a folytatás még megsemmisítőbb, mivel Ady úgy véli, Kosztolányinál:

„Néha nem tudjuk: mi volt olvasmány, mi volt ötlet, s mi volt benső, lírai fölfakadás?”

Giuseppe Arcimboldo: A könyvtáros című festménye akár Bolaño művészetének  emblémája is lehetne

wikipédia - Armbrust

Nos, Bolaño szinte minden műve ilyen, vagy legalábbis erős ennek a látszata. De talán még közelebb áll az igazsághoz, ha nem is az irodalmi író, hanem a könyvember titulussal látjuk el. Ebben természetesen Jorge Luis Borges tanítványa, aki azon kevesek közé tartozott, akiket elfogadott az úgynevezett mágikus realizmus képviselői közül. De Bolaño tárgya nem az irodalom, hanem az irodalmi élet. Ennek csúcsműve a Vad nyomozók, mely részben előfutára a 2666-nak.

Carpentier fő tétele úgy szólt, hogy „a regénynek túl kell lépnie az elbeszélésen”. Borges ezt huszárosan oldja meg: nem ír regényeket, csak novellákat, melyek esszék bizonyos értelemben, nála a két műfaj összemosódik. Bolaño ellenben visszahelyezi jogaiba az elbeszélést, miközben szétzilálja a regény műfaját, hogy aztán megpróbálja ismét összerakni. Ennek paradigmatikus esete a 2666. Ám ehhez nem az elbeszélésen, hanem a lírán, a túlzottan költői kifejezésen, a szavak hajszolásán kell túllépni. A zsigeri realizmustól el kell jutni a valódi, a véres zsigerekig.

A határtalanul tisztelt mester, Jorge Luis Borges 1981-ben

Forrás: leemage/©Marcello Mencarini/Leemage/Marcello Mencarini

Egy 1999-es interjúban érik meg a felismerés: „Az irodalom nem csak szavakból áll. Borges azt állítja, hogy vannak lefordíthatatlan írók. Ennek ellenére egy olyan mű, mint a Don Quijote, túléli még a legrosszabb fordítót is. Sőt: még a csonkítást is túlélné, teljes oldalak elvesztését, túlélne akár egy szarzáport is. Még így is, ha rossz a fordítás, hiányos és gyatra, egy ilyen Quijote-változat is képes lenne üzenetet közvetíteni egy kínai vagy afrikai olvasó számára. És ez az irodalom.” 

A cím rejtélye

De mi az, hogy 2666? Mindenekelőtt dátum, egy évszám. Viszonylag kevés olyan regényt ismerünk, amely egy dátumot ad meg címként. Kézenfekvő példa Orwell 1984 című műve, illetve egy kevésbé ismert könyv, Victor Hugótól a Kilencvenhárom (értsd: 1793). De előbbi utópia vagy disztópia, utóbbi meg történelmi regény. Vagyis mindkettőben szilárdan rögzített a regény megírásának kora. Magyarán: Orwell cselekménye az író jelenéhez képest később, míg Hugónál előbb játszódik.  

Viszont a 2666 a megírás jelenében játszódik, olykor egészen pontos dátumokkal, de kissé úgy, mintha már 2666-ban járnánk – persze csak metaforikusan. A 2666-os évről már a Vad nyomozókban is szó esik, amelyben, mint a 2666-ban, ugyancsak egy eltűnt írót keresnek, aki a Cesárea Tinajeró nevet viseli. Ezt olvashatjuk: „De Cesárea a hamarosan beköszöntő időkről beszélt, a tanítónő pedig, mielőtt témát váltott volna, megkérdezte, mégis, milyen idők azok, és mikor érkeznek. Cesárea erre megjelölt egy dátumot: nagyjából úgy 2600-ban. Kicsivel kétezer-hatszáz után.”

Roberto Bolaño a pultnál, de nem 2666-ban

Forrás: La tercera

Még ennél is pontosabban bukkan fel az Amuleto című, magyarul egyelőre lefordítatlan regényben, amikor Mexikóváros egyik legfontosabb sugárútjáról esik szó.

„Az Avenida Guerrero ezen a éjszakán sokkal inkább hatott sírkertnek, mint sugárútnak, de nem egy 1974-es vagy 1968-as temetőnek, hanem egy temetőnek 2666-ból, egy elfelejtett temetőnek egy hulla vagy egy meg nem született gyermek szemhéja alatt, úszva ama szem nedveiben, mely oly erősen akart egyetlen dolgot elfelejteni, hogy végül minden mást elfelejtett.” Vagyis a 2666 egy hulla álma, egyfajta nekrológ, gyászbeszéd a teljes világ jövője felett. 

Anapra, a mexikói Ciudad Juárez egyik nyomornegyede, nem 2666-ban, hanem 2003-ban

Forrás: AFP/Jorge Uzon

A címmel Bolaño azt sugallja, hogy a könyv már a 2666-os év perspektívájából íródott, azaz a szöveg mintegy a túlvilágról szól hozzánk. Vagy a ránk váró jövőből beszél. Így a 2666-os év véres korommal szennyezett díszlete előtt fellépő szereplők más fénytörésbe kerülnek, és ekkor a könyv valóban egy halott vagy egy meg nem született gyermek szemhéja mögött lejátszódó látomásaként élhető át. A 2666-os év lenne Johann Gottlieb Fichte 1804-es elmélete szerint a „tökéletes bűnösség” korszaka, azaz a „minden igazság iránti abszolút közöny, a vezérfonal nélküli teljes kötetlenség kora”. De ezt a jövőt már ma éljük – sugallja Bolaño. És ebben a pokolban talán egyetlen vezérfonalunk maradt: az irodalom vagy általában véve a művészet.

A regény felépítése 

A szöveg, melyet jobb híján regénynek nevezünk a továbbiakban, öt nagyobb részből, ha úgy tetszik, 5 külön regényből áll össze. Úgy hírlik, Bolaño – a halállal voltaképpen versenyt futva – azt tervezte, 5 külön kötetben jelenteti meg őket, mivel úgy sejtette, így komolyabb bevételhez juttathatja örököseit. Ám halála után a kiadó az egykötetes verzió mellett maradt – és feltehetően jól döntött.

Az első rész (A kritikusok könyve) amolyan egyetemi-értelmiségi sztori: három fiatal és egy idősebb irodalmár útja egymáshoz és persze Benno von Archimboldihoz, az 1920-ban született, eleinte nem túlzottan ismert német íróhoz, akit mindhárman külön fedeznek fel önmaguknak. A három ifjú, a francia Jean-Claude Pelletier, a spanyol Manuel Espinosa, az angol szépség, Liz Norton és a náluk nagyjából öt-tíz évvel idősebb, egy baleset miatt örökre kerekesszékbe kényszerült, 1956-ban született olasz, Piero Morini.

Hogy mi motiválja ezt a szinte olthatatlan szomjú érdeklődést Archimboldi iránt, azt mintha a narrátor se értené pontosan, hiszen az 1920-ban született német prózaíró csak öregségére lett szerfölött híres. A könyvük végén a fiatalok, mint a Vad nyomozókban a költők, eljutnak Mexikóba, mert úgy sejtik, itt végre személyesen is elérhetik Archimboldit. Ám a nyomozás kudarcba fullad.

Roberto Bolaño

Forrás: La Tercera

A második rész (Amalfitano könyve) egy chilei, de később Barcelonában, végül pedig a mexikói (a fiktív és voltaképpen a valóságos Ciudad Juárez városa helyett álló) Santa Teresában tanító filozófiaprofesszor, Óscar Amalfitano története. Házassága tönkremegy, Rosa nevű lánya elszakad tőle, és Amalfitano lassan a téboly szélére sodródik. A három kritikus találkozik vele Santa Teresában.

A harmadik regény (Fate könyve) egy fekete bőrű, amerikai újságíró kalandozása Mexikóban. Eredetileg politikai és kulturális témákkal foglalkozik, de meghal az a sportújságíró, akinek tudósítania kellett volna egy Santa Teresában rendezett bokszmeccsről, így az újságíróként Oscar Fate néven futó Quincy Williams ugrik be a helyére.

A rövid és voltaképpen teljesen érdektelen történetben Fate találkozik Amalfitano világszép lányával, Rosával, akit kimenekít a mexikói rossz fiúk társaságából. Vagyis az első három részben a szálak kezdenek összefutni, de az olvasó még mindig nem érti, mire megy ki az egész.

A jövő jelen idejű nekrológja

A negyedik, egyébként a legnagyobb terjedelmű rész (A gyilkosságok könyve) egyértelműen a 2666 szíve-lelke, abszolút remekmű, és tökéletesen helytáll önmagáért, azaz talán külön kötetben is kiadható lett volna. A történet valóságos alapja az a szinte példátlan gyilkosságsorozat, amelyet 1993 és nagyjából 2005 között követtek el Ciudad Juárez (a regényben a fiktív Santa Teresa) városában különféle korú és társadalmi státuszú nők ellen, az áldozatok közt számos gyermek is volt. Az áldozatok számát 500 körül becsülték. Azt talán mondani sem kell, hogy mind a motívumok feltárása, mind a tettesek kézre kerítése mindmáig sikertelennek bizonyult.

Ciudad Juárez 2003-ban, a meggyilkolt nőkre emlékező keresztekkel

Forrás: AFP/Jorge Uzon

Mintegy 115 esetről ír Bolaño. A nyelvi formálás és a szerkezet itt teljesen más, mint a könyv többi részében. Bár megmarad a bekezdéstechnika (Bolaño nem fejezetekben, hanem rövidebb-hosszabb, egymástól részben látszólag független szekvenciálban építi fel könyveit), de ezúttal az egyes bekezdésekben mindössze pontokkal tagolva, szakadatlanul áramlanak a mondatok; olykor az egyes szakaszok pár mondatosak, más esetben több oldalra rúgnak. Ebben a sodrásban szinte fuldoklik az olvasó. De hát nyilván ez is volt a cél.  A közlés módja száraz, szinte egy tényfeltáró újságíró vagy rendőrségi tudósító hangján szól. Ettől a távolságtartó, a rettenetes tényeket, kínzásokat jéghideg szenvtelenséggel közlő modortól lesz olyannyira hátborzongató az egész.És persze a mennyiségtől, amely itt valóban átcsap minőségbe. Elborzadunk, amikor már a negyvenedik-századik nőről olvassuk, hogy „análisan és vaginálisan megerőszakolták, megfojtották, halálra szurkálták, halálát nyelvcsonttörés okozta”, végül pedig azonosítatlan hulláját a hatóságok behajították egy tömegsírba. Csak a nevek változnak, a brutalitás minden esetben szinte azonos. Valami névtelen és arctalan gépezet dolgozik itt, mely mattolja nemcsak az olvasót, de a hatóságokat is. Ez a rész áll a leglazább kapcsolatban a másik néggyel, ugyanakkor mégis ez a legfontosabb, hiszen azt a sötét hátteret vagy véres talajt alkotja, amely a 2666 minden mozzanatát megalapozza, és végső soron biztosítja elbeszélői hitelét.

Végeredményben ez a rész igazolja a kiadó döntését is, hogy egy kötetben adta közre mind az 5 regényt. Bolaño ugyanis amolyan kirakós elbeszélői technikával dolgozik. Az egyes részek rövidebb-hosszabb bekezdésekből épülnek fel, melyek olykor szoros, máskor egészen laza viszonyban állnak egymással. De ez az egész nagyformára is igaz. A 2666 eszerint 5 hatalmas terjedelmű bekezdésből áll, melyek közt a kapcsolódás olykor esetlegesnek tűnik. Ám a negyedik rész megteremti azt az alapot, úgyszólván kilátópontot, ahonnan nézve a puzzle minden egyes eleme értelmet nyer. És ez valamilyen módon mégis megteremti a széthullónak látszó könyv egységét. Kicsit olyan az egész, mint egy Arcimboldo-kép, és tudjuk, a 16. századi nagy olasz manierista különféle elemekből rakta össze festményeit. 

De ki az a Benno von Archimboldi?

Az utolsó rész (Archimboldi könyve) hivatott bemutatni a fiktív német író, Benno von Archimboldi életét, aki 1920-ban született Poroszországban egy félszemű anya és egy féllábú, első világháborús katona gyermekeként. Hogyan lesz az eredetileg Hans Reiter nevű műveletlen, németül hibásan beszélő fiúból Benno von Archimboldi, az irodalmi Nobel-díj várományosa – ez lenne az ábrázolás tárgya és tétje. Hogy a végeredmény kudarc, az a legkevésbé sem meglepő.

Ugyanis egyértelműnek tűnik, hogy az irodalomban az egyik legkockázatosabb, szinte reménytelen vállalkozás egy nagy író képzeletbeli alakjának megrajzolása. Tudomásom szerint ez eddig még senkinek sem sikerült hitelesen. Mégpedig azért, mert az írónak le kell mondania a fiktív alak szellemi termésének, műveinek bemutatásáról, hacsak nem akarja egy teljes (fiktív) regényét megírni és beiktatni a saját (ugyancsak fiktív) művébe. Ami azért mégiscsak abszurdum lenne.

„Elég sok prózai művet fogyasztottam, de egyértelmű, hogy költői szemmel olvastam őket. Ez baj...”

Forrás: Origo

Kézenfekvő ellenpélda lehetne Thomas Mann Halál Velencében című kisregényében Gustav von Aschenbach alakja. De ott olyannyira nyilvánvaló, hogy a fiktív író voltaképpen a valóságos Thomas Mann önarcképe, hogy senkit sem zavart a fikció, hiszen azt mindenki önvallomásként fogadta el, és abban nemigen kételkedett bárki is, hogy Mann nagy vagy legalábbis nagyon jelentős író. Ez elég volt a hitelességhez. 

A legkomolyabb gond ilyenkor az, hogy a valóságos írónak meg kell teremtenie hőse, a fiktív író összefüggésrendszerét, azt a szellemi-társadalmi-művészeti kontextust, amelyben a művei létrejöttek. De ez csak nemfiktív közegben lehetséges. Magyarán: egy 1920-ban született német író elképzelhetetlen anélkül, hogy ne lenne valamiféle kapcsolata a kor jelentős, reálisan létező német nyelvű regényíróival, egyáltalán a kor szellemével. Archimboldi elképzelhetetlen Thomas Mann, Kafka vagy később Thomas Bernhard, Peter Handke nélkül – és ezek a nevek rendre elő is bukkannak a könyvben.Továbbá többször is Alfred Döblin, akiről megtudjuk, hogy Archimboldi egyik kedvence volt.

Alfred Döblin (1878–1957), a Berlin, Alexanderplatz írója. Állítólag Benno von Archimboldi egyik kedvenc szerzője volt

Forrás: AFP

Ugyanakkor Bolaño ábrázolásában Archimboldi mintegy légüres térben mozog, egyrészt írói álnéven dolgozik, polgári foglalkozásainak (pl. kertész Velencében) az égvilágon semmi köze az irodalmi világhoz, egy idő után már tetemesnek mondható honoráriumait csak amúgy félvállról veszi fel, összevissza utazgat Európában, totálisan rejtőzködve él, és Bubis nevű kiadója feleségén, a lepedővirgonc Von Zumpe bárónőn kívül (aki természetesen a szeretője) senki nem tartja vele a kapcsolatot. Ebben a fikcióban Archimboldi a Voltaire-féle vadember a művészeti világban, bármiféle intellektus nélkül, azaz merő romantikus-szentimentális képzelgés, kontextus nélküli figura. És kicsit utópikus is: Bolaño álma az ártatlan, mindentől mentes  művészről a teljes bűnösség korában.

De vajon miféle regényeket ír a fikció szerint Archimboldi? Ezt nem lehet tudni, legfeljebb a címeket közli Bolaño, de ezek abszolúte semmit nem mondanak: Lüdicke, Bitzius, A bőrálarc, Európa folyói és így tovább – a fikció szerint Archimboldi bibliográfiája 21 címre rúg. Ráadásul alakja, ezúttal J. M. G. Arcimboldi, ráadásul francia (!) írói néven a Vad nyomozókban és a magyarul eddig kiadatlan Los sinsabores del verdadero policía című kötetben is feltűnik, részben azonos könyvcímekkel. Mintha a két fiktív író felcserélhető lenne.  

Roberto Bolaño 1999-ben nyerte el a legrangosabb latin-amerikai irodalmi díjat

Forrás: AFP/Bertrand Parres

Szóval mintegy becsületszóra kell elhinnünk, hogy az egykori Hans Reiter valóban megérett a Nobelre. Ugyanakkor nem látom okát, hogy ezt elhiggyem. Éspedig éppenséggel a realizmus, vagyis a részletes korrajz, a világháború bizonyos eseményeinek aggályosan pontos leírása és számos egyéb, történelmileg-társadalmilag tökéletesen hiteles elem, továbbá mellékalak miatt nem látom. A tények ezúttal eltakarják a valóságot.

A fiktív közegben (azaz a 2666 című regényben) éppen a kitalált világ lesz a sok apró realitás miatt valóságos (ami persze minden regényben megtörténik), miközben a fikción belüli valóság (Archimboldi figurája) tökéletes koholmánynak tűnik.

Ha a realizmus világában mindez igaz, akkor nem lehet igaz Archimboldi írói pályája. Ha a pálya hiteles, akkor minden egyéb, beleértve, teszem azt, a világháborút, koholmány. Olyan ellentmondás ez, amely nem feloldható.

Vagyis a regény fő tétje, a hősök cselekvésének legfőbb mozgatórúgója foszlik a semmibe. Nem hisszük el, hogy az első rész négy filológusa valóban az életét tette Archimboldi művészetének elemzésére. Nem hisszük el, hogy Bubis, a tekintélyes hamburgi kiadó valóban a tökéletesen ismeretlen, voltaképpen láthatatlan (csak egyszer találkozott vele személyesen) Archimboldiba fektette rengeteg pénzét, lelkét stb.

Nem hittem el, hogy emberek tucatjai, sőt olvasók milliói lettek rabjává ennek a rejtőzködő német regényírónak, akinek irodalmi produkciójáról csak annyit tudunk, hogy íróként szakadatlanul dalolt, oly ártatlanul, mint madárka a fán. Azaz valószerűtlen a fikción belüli fikció, ezért, ha nem tévedek, nagyjából hiteltelen a regény egyik központi motívuma.

Giuseppe Arcimboldo: A jogász. A 2666-ban szereplő szovjet író, Anszkij egyik kedves festménye

wikipédia - JarektUploadBot

A regény utolsó mondatában arról értesülünk, hogy a regényidő szerinti 2001-ban Archimboldi Hamburgba érkezett, és „másnap reggel már úton volt Mexikó felé”, azaz elindult Santa Teresába, hogy tegyen valamit a több nő meggyilkolásával megvádolt Klaus Reiter ügyében. Ami annyit tesz, hogy Bolaño végre beléptette a regény való életébe a fiktív írót. Hogy ez volt a regény utolsó szava, vagy az író még komolyan tervezett valamit a cselekménnyel, azt már nem tudhatjuk, hiszen Bolaño a valós idő szerinti 2003-ban meghalt. A 2666 befejezett töredék maradt.

Mindamellett összes problémájával, szószátyárságával és szétesésre hajló szerkezetével együtt hihetetlenül vakmerő, lenyűgözően gátlástalan, roppant művészi kockázatokat vállaló, leleményes és félelmetesen izgalmas műalkotás a káprázatos magyar fordításban megjelent 2666. Ráadásul utalásokban, életanyagban olyannyira gazdag, hogy nyilván évtizedekre szóló munkát ad a filológusoknak és az értelmezőknek. A negyedik rész pedig valami egészen páratlan prózai teljesítmény. A regény elején álló Baudelaire-mottót variálva: Bolaño posztumusz műve üdítő oázis a mai irodalom unalomsivatagában.

Roberto Bolaño: 2666. Fordította Kutasy Mercédesz. Jelenkor Kiadó, 2016, 826 oldal, 5999 Ft

Forrás: Unikornis

(Címlapi kép: Roberto Bolaño. AFP)