Kedves Látogató,
Az unikornis.hu oldalunkra friss tartalmak már nem kerülnek, korábbi cikkeink továbbra is elérhetőek.
Üdvözlettel: az NWMG csapata
Értem

Ezek voltak az év legjobb filmjei

2016.12.21. 09:16
Hollywood idén nem annyira nyűgözött le minket: húsz kedvenc filmünk közt kevés az amerikai, akad viszont dél-koreai leszbikus thriller, ukrán erőszakfilm, német ölelés és osztrák perverzió. Azért Tarantino és a Coen testvérek idefértek, ahogy a medencébe seggest ugró Ralph Fiennes is.

Az Unikornis filmkritikáinak szerzői, Bujdosó Bori, Csatlós Hanna, Jankovics Márton, Kránicz Bence - és bónuszként Puskár Krisztián - tízes skálán pontozták a Magyarországon 2016-ban moziforgalmazásba került egész estés filmeket. A húszas lista a pontszámok átlagából alakult ki.

20. Ave, Cézár! (Hail, Caesar!)

Talán vannak, akik többet vártak a Coen testvérektől, nekem viszont pont a könnyedség tetszett a régi Hollywoodot, annak visszásságait, a sztárallűröket, a fasiszta, kommunistákat gyűlölő amerikai filmipart, és az amerikai filmipart gyűlölő kommunista forgatókönyvírók szervezkedését felvázoló történetben. Az epizódszerűen, lazán kapcsolódó jeleneteket egyetlen erő tartja össze, ez pedig a hollywoodi problémamegoldó-ember, Eddie Mannix. Körülötte minden kaotikus, a hozzá képest ostoba színészek egymástól függetlenül állandóan balhékba keverednek, és neki kell őket kihúzni a bajból. Az Ave, Cézár! a szerkezetéhez illően változatos (néhol egyenetlennek, máshol viszont inkább meglepőnek nevezném), de jó humorral rendelkezik. Vannak benne sírva röhögős, rettentően abszurd jelenetek, klasszikus helyzetkomikumok, és van, amikor egyszerűen csak jól érezzük magunkat a film alatt. Szerintem ez a fajta lazaság, a szándékosan hanyag és zűrzavaros szerkezet éppen hogy tökéletes és ironikus metaforája Hollywoodnak. (CsH)

Forrás: UIP

19. Állva maradni (Rester Vertical)

Azok a legjobb pillanatok a moziban, amikor egy film totálisan váratlanul csap le rám, fordulataival, stílus- vagy hangnemváltásával megdöbbent, és arra kényszerít, hogy elhajítsam az előzetes elvárásaimat. Idén erre Alain Guiraudie (Idegen a tónál) filmje volt képes, amely egy művészi válságban levő, vidéken inspirációt kereső rendező teljesen realisztikus történeteként indul, majd egyre bizarrabb kanyarokat vesz, mesei és groteszk elemeket vezet be, előáll az év legfurcsább szexjelenetével, és még egy igazi szülést is bemutat premier plánban. A legmeglepőbb, hogy nem egy zavaros baromság kerekedik ki mindebből, hanem egy szép, megrendítő történet felelősségvállalásról, emberi kapcsolatokról és szabadságról. (BB)

Forrás: Mozinet

18. A kommuna (Kollektivet)

2015-ben Thomas Vinterberg kosztümös melodrámáját választottuk meg az év legjobb filmjének, a termékeny rendező pedig idén is odaért az év végi toplistánkra. A kommunában saját gyerekkori tapasztalatait is feldolgozta, a balos poszthippikből, az olcsó lakbér miatt beköltöző melósokból és más fura fazonokból összeálló kommuna történetét viszont nem a nosztalgiázás, hanem súlyos családi drámák felé tereli. A fő kérdés az, mit tegyen egy elhagyott feleség, ha volt férje behozza a kommunába új barátnőjét. Bónuszként Vinterbergnek köszönhetjük az év egyik legszomorúbb, legfelkavaróbb jelenetét is, a főszerepben egy szívbeteg kisfiúval. (KB)

Forrás: Vertigo Média

17. Az ismeretlen lány (La fille inconnue)

A belga Dardenne testvérek most krimit forgattak örök témájukból, a kiszolgáltatott, nincstelen melós- és bevándorlóréteget érő társadalmi igazságtalanságokról. A hősnő háziorvos, aki kapcsolatba kerül mindenféle emberrel úrigyerekektől afrikai kurvákig. Csak egyszer fordul elő vele, hogy nem enged be valakit a rendelőjébe, az ajtaján dörömbölő nőt pedig másnap holtan találják. A doktornő a bűntudat miatt kezd el nyomozni, de hamar rájön: ha ő nem deríti ki az igazságot a halott prostituáltról, más sem fogja, mert Európa közepén is élnek emberek, akiknek sem jogaik, sem képviseletük nincsen. (KB)

Forrás: Vertigo Média

16. Rendes fickók (The Nice Guys)

Shane Black idén is csinált egy filmet nagypofájú, kemény öklű fickókról, akik kinyomoznak valami bűnügyet, de ez csak ürügy rá, hogy egymást szívassák. A Rendes fickók humora nem olyan friss és eredeti, mint a Durr, durr, és csóké, de azért így is vagány, príma szórakozást nyújtó film. A hetvenes évekbeli Los Angeles, a pornó és a kábítószerek bűnös világa remek háttér a főhősök magánszámaihoz. Különösen a legnemesebb burleszkhagyományokat felelevenítő Ryan Gosling tesz ki magáért, de Russell Crowe-t és a bőrkabátját is jó nézni. (KB)

Forrás: Freeman Film

15. A nagy dobás (The Big Short)

Nem kis vállalás egy olyan bonyolult eseménysorozatot és száraz témát vászonra vinni, mint amilyen a 2008-as gazdasági világválság kirobbanása és annak előzményei. De meglepő módon Adam McKay, a Taplógáz meg a Pancser Police rendezője állta a sarat; úgy csinált izgalmas mozit, hogy az érthetőség és a szórakoztatás kedvéért nem redukálta primitív szintre a válságért felelős bonyolult folyamatokat, de nem is veszett el a számok meg a tények sivatagában. Megtalálta az arany középutat egy informatív dokumentumfilm és a hollywoodi blockbuster között. Bár gyakorlatilag kézzel-lábbal próbálta megmagyarázni a kulcsfogalmakat (nézőknek kiszóló monológokat és a képre írt értelmező feliratokat is alkalmazott), a cselekményszövésnek, valamint a klassz színészi alakításoknak – különösen a válságból hasznot húzni akaró két zsenit, Steve Carellt és Christian Bale-t emelném ki – köszönhetően az is élvezi a filmet, akinek egyáltalán nincs pénzügyi vénája. (CsH)

Forrás: UIP

14. Mapplethorpe (Mapplethorpe: Look at the Pictures)

Az AIDS-ben meghalt Robert Mapplethorpe ugyanolyan gyermeki lelkesedéssel tudott fotózni egy vázába tett virágot, egy nemi szervet és egy kőkemény szadomazo jelenetet. Az HBO dokumentumfilmje barátok, szeretők, családtagok és munkatársak segítségével járja körül a botrányhős életét, aki fülledt polaroidjaival sokat tett azért, hogy a fotó amatőr sportból ünnepelt kortárs művészetté váljon. Mapplethorpe kertvárosi gyerekkorába és a híres képek eredettörténetébe is bepillantást nyerünk, de azért bőven maradnak még homályos foltok és kibontásra váró lélektani részletek. Reméljük, a készülő Kölykök-tévésorozat majd ezeket is feltárja, amely Patti Smith és Mapplethorpe kapcsolatát mutatja be az énekesnő csodálatos memoárja alapján. (JM)

Forrás: magyarhangya

13. A Bigger Splash

Ritka az olyan remake, amelyik jobb, mint az eredeti, de Luca Guadagnino filmje minden tekintetben felülmúlja az 1969-es A medencét. Az alaphelyzetet ugyan megőrzi, de teljesen átértelmezi a karaktereket, sokkal életszerűbbé rajzolva a különös szerelmi négyszöget és az abból következő bűnügyet, mint Alain Delon és Romy Schneider modernista klasszikusában. Az olasz rendező még az egyre divatosabb témává váló menekültválságot is képes úgy beleszőni a kamaradráma-szerű történetbe, hogy ne érezzük öncélúnak vagy elcsépeltnek. Ralph Fiennes az Erőszakik óta nem volt ennyire elemében, vad őserővel robban be a világ elől elvonult házaspár finom, alacsony rezgésszámú kapcsolatába. Pont úgy, ahogy seggest ugrik abba a feszített víztükrű medencébe, amiről úgyis tudjuk, hogy mindig az emberi libidó szimbóluma. (JM)

Forrás: Big Bang Media

12. A szobalány (Agassi)

Egy látványos amerikai ujjgyakorlat után (Stoker) visszatért Koreába az Oldboy rendezője, és mélyen belevetette magát hazája viharos történelmébe. A japán megszállás idején játszódó leszbikus love storyt persze nem a hiteles korrajz érdekli igazán, inkább a nemek közti hierarchikus viszony szemet gyönyörködtető leképezése és alapos kiforgatása. Park Chan-wook keze itt-ott ugyan megremeg a történetvezetés során, ám kárpótolnak ezért a csodálatosan komponált jelenetek, melyekben a női gyengédség kíméletlen győzelmet arat az uralkodó férfi-nézőponttal szemben. (JM)

Forrás: Mozinet

11. Tűz a tengeren (Fuocoammare)

Idén jó pár menekültekről szóló filmet bemutattak, ezek közül az ünnepelt olasz dokumentumfilmes, Gianfranco Rosi munkája szerencsésen tartózkodik a sajnálkozó, leereszkedő attitűdtől. Lampedusa szigetén a hétköznapok része, hogy időnként ki kell menteni egy afrikai vagy közel-keleti bevándorlókkal teli lélekvesztőt a tengerből. Közben a helyiek táncdalokat hallgatnak a rádióban, jókat főznek, és nem papolnak az emberségről, hanem a szó legnemesebb, keresztényi értelmében vett egyszerűség vezérli a jó cselekedeteiket. Fel sem merül, hogy ne segítsenek, ha valaki tényleg segítségre szorul. (KB)

Forrás: Vertigo Média

10. Éjszakai ragadozók (Nocturnal Animals)

Tetszik vagy sem, Tom Fordot most már semmilyen filmsznob nem intézheti el annyival, hogy ő csak egy divattervező, aki jó dolgában azt sem tudja, mit csináljon, ezért hobbiból rendezget. Pszichológiai thrillere sokrétegű, izgalmas rejtvény, amely a feszültséget végig fenntartva vizsgálja a főhősnő rossz döntéseinek következményeit, miközben feltesz egy csomó kérdést identitásunk megalkotásának folyamatáról, fikció és valóság viszonyáról és hazugságainkról, amelyekkel elsősorban magunkat próbáljuk becsapni. Az pedig Ford munkásságát ismerve nem meglepő, hogy vizuálisan is ez az év egyik legparádésabb filmje, amelyben az alaposan átgondolt, míves képi megoldások hatásosan járulnak hozzá a sztori mögöttes jelentéseinek kibontásához. (BB)

Forrás: UIP

9. Aljas nyolcas (The Hateful Eight)

Tarantino havas westernje cinikus, alattomos és borzasztóan feszült krimi is egyben, amelynek a nagy része egyetlen helyszínen, egy kunyhóban játszódik, mi mégsem unatkozunk egy percig sem. Ugyanis egyik karakter sem az, akinek mondja magát (a szereplőgárda szuper Tim Roth-tal, Kurt Russellel és Jennifer Jason Leigh-vel az élen) és senkiben sem lehet megbízni. Az is nyilvánvaló, hogy csúnya mészárlás lesz az összezártság vége, a tét tehát inkább az, hogy ki gyilkol majd először, és kinek sül el a fegyvere utoljára. Főleg a jól megírt párbeszédek viszik előre a cselekményt, és ezek alapján bontakoznak ki a bűnözők és az igazságtevők gyengeségei, szándékai és gonoszságai. Tarantino két előző filmje, a Becstelen Brigantyk és a Django elszabadul szigorúan egyszernézős, felejtős mozi volt, ezekhez képest az Aljas nyolcas azoknak a régi filmjeinek – Jackie Brown, Kutyaszorítóban, Ponyvaregény – a sorát bővíti, amelyek lekötöttek annyira, hogy időről időre újra elő lehet őket venni, amelyekben vannak felejthetetlen kedvenc jelenetek és annyira frappáns monológok, hogy azt a masszív rajongók hosszú évekig idézhetik. (CsH)

Forrás: Fórum Hungary

8. Spotlight (Spotlight)

A (mellesleg Oscar-díjas) Spotlight azért az egyik legjobb újságírós film, ami valaha készült, mert egy hatalmas újságírói teljesítményt – annak feltárását, hogy a katolikus egyház hogyan nézi és kendőzi el a gyerekeket molesztáló papok ügyeit – teljesen életszerűen mutat be. Itt nincsenek se a szerkesztőség folyosóin lassított felvételen vonuló, rocksztárként ábrázolt újságírók, se látványos heurékapillanatok, hanem szöttyögős értekezletek, nyögvenyelős interjúk, legkevésbé sem drámai véletlenek és kemény meló során jutnak el a főhősök a megoldásig szépen lassan. Tom McCarthy filmje ízléses visszafogottságával és precizitásával a lehető legőszintébben mutatja be, hogy miért is tud olyan felemelő lenni ez a szakma. (BB)

Forrás: InterCom

7. Ernelláék Farkaséknál

Az idei magyar mozifilmek közül szerintem a legjobb és legszerethetőbb Hajdu Szabolcsé lett. Attól annyira erős az Ernelláék Farkaséknál, hogy nem állít semmit. Nem mondja meg, hogyan neveljünk és hogyan ne neveljünk gyereket, hogy mit tegyünk azért, hogy ne omoljon össze a párkapcsolatunk, egyszerűen csak bemutat. Nem érezzük magunkat jobbnak vagy morálisan megvilágosultnak a film után, mert nincs a végén feloldozás, megoldás a helyzetekre. Olyan az egész, mintha bekukkantanánk Farkasékhoz, hogy megnézzük, hogy vannak, eltöltenénk náluk néhány órát, és miután megnyugodtunk, hogy „jól van, velük sincs minden rendben", kilépnénk a bejárati ajtón. A történet meg valahol talán folyik tovább a háttérben. A film tehát gyönyörűen tart tükröt ügyes-bajos kis életünk és bizonyos berögződéseink elé, és ezt nagyon szórakoztató, ironikus humorral teszi. Az meg már csak a ráadás, hogy az egész játékfilm egy apró ugrásra van a tapintható valóságtól nemcsak a hiteles párbeszédeknek, hanem annak köszönhetően is, hogy a Hajdu család és szűk baráti köre játsszák a szerepeket, a díszletet pedig Hajduék belvárosi lakása adja. (CsH)

Forrás: Big Bang Media

6. Toni Erdmann

Az év legcsodálatosabb ölelése egész biztos a Toni Erdmannban van, ráadásul egyetlen szó sem hangzik el közben, szimfonikus aláfestés meg aztán végképp nem. Igaz, csaknem három órát kell várni rá, de épp az oda vezető történettől lesz annyira katartikus a jelenet. Közben persze rengeteget nevetünk és feszengünk, ahogy azt figyeljük, hogy próbál apránként egymásra találni apa és lánya a szürke bukaresti szocreál és a steril vállalati enteriőrök határvidékén. Belepillantunk a családi kapcsolatok irtózatosan kusza lélektani aljnövényzetébe, és a történet végére még valamiféle tanulság is felsejlik a horizonton (ami természetesen egyáltalán nincs a szánkba rágva): a szeretet nem egy magasztos, eksztatikus érzelmi állapot, hanem annak a prózai képességnek a csendes elsajátítása, hogy ne irritáljon minket halálba a másik személyisége, és letegyünk arról, hogy megváltoztatjuk. A német Maren Ade filmjét nem véletlenül imádták a kritikusok Cannes-ban, ráadásul a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjára esélyes kilenc alkotás közé is bekerült. (JM)

Forrás: Cirko Film

5. Érkezés (Arrival)

Csápos ufók jelennek meg a világ különböző pontjain, és nem tudni, mit akarnak tőlünk. Mégsem ez a legfontosabb kérdés, hanem az, mivel tölti be az Amy Adams által játszott nyelvész a lelkében tátongó űrt. Az Érkezés méltóságteljes, komor és intelligens sci-fi a nyelvről és a gondolkodásról, és persze egy anya fájdalmáról. Ma Denis Villeneuve az a rendező, aki képtelen hibázni – ha valaki, ő még a Szárnyas fejvadász folytatását sem fogja elrontani, de az Érkezésnél valószínűleg az sem lesz jobb film. (KB)

Forrás: InterCom

4. Én, Daniel Blake (I, Daniel Blake)

Ken Loach rendezése zsebkendőköteles történet azokról a társadalom perifériáján élő britekről, akik egészen addig láthatatlanok voltak a többség szemében, amíg egyszer csak le nem tették voksukat a Brexit mellett. Az állam számára hangtalan, értéktelen és csak nyűgöt jelentő szegény rétegből a rendező egy olyan főhőst emelt ki, aki alól önhibáján kívül csúszott ki a talaj. Daniel Blake-et szívinfarktusa miatt eltiltják a munkavégzéstől, ám a segélyezési rendszer ellentmondásos működése miatt nem kaphat munkanélküli járadékot sem. Az Én, Daniel Blake nagyon aktuális, épp ezért szerintem 2016 egyik legfontosabb filmje, és az emberség, valamint az embertelenség folyamatos szembeállítása révén alkalmasabb moziélmény az ünnepekre, mint bármelyik szirupos karácsonyi vígjáték. A nézők többsége valószínűleg megkönnyezi a filmet, de nem is a szomorú történettől, hanem inkább attól a dühtől, amit a rendező kivált azzal, ahogy a mindennapi megélhetésért küzdő szereplők tehetetlenségét és az álságos rendszert, a megalázó és bénító bürokráciát bemutatja. A közigazgatási rendszer abszurdig eltúlzott ábrázolását jól ellensúlyozza a Dave Johns által alakított karakter, aki nem szent vagy mártír, hanem makacs, vannak hibái, azaz, tényleg, bármelyikünk lehetne. (CsH)

Forrás: Vertigo Média

3. A pince (Im Keller)

Ha éppen szembesülni vágyunk emberi mivoltunk aljas állatiasságával, mindig számíthatunk Ulrich Seidlre. A dokumentumfilmnek nevezett (de feltételezhetően sok manipulációt és fikciós elemet is beépítő) alkotás osztrák pincékbe vezet minket, és egyáltalán nem csoda, ha Freud tudatalattiról alkotott elmélete vagy Natascha Kampusch neve jut eszünkbe – pont ezen a félelmetes terepen járunk. Többek közt bizarr szexuális játékokra kialakított helyiségeket, náci relikviák közt iszogató rezesbandát és egy föld alatti lőtéren áriázó férfit ismerünk meg a gondosan nyírt, zárkózott sövények kispolgári álcája mögött. A felszínen minden riasztóan szabályos, unalmas és rendes, de alatta bugyognak a döbbenetes perverziók. Amíg rájuk lehet zárni a pinceajtót, addig nincs nagy baj – legalábbis ezzel nyugtatjuk magunkat. (BB)

Forrás: Cirko Film

2. Az eljövendő napok (L'Avenir)

Milyen az, amikor minden összedőlni látszik, amit addig biztosnak hittünk az életben? Hát valami olyasmi, mint Mia Hansen-Love eddigi legérettebb filmjében. Az eljövendő napok egy francia filozófiatanár sorsán keresztül mutatja be a válsághelyzetek kétarcúságát, vagyis azt, hogy ami innen nézve hatalmas csapás, a másik oldalról nézve lehetőség arra, hogy újra kitaláljuk magunkat. Isabelle Huppert egyszerre érzékeny és kőkemény a főhős szerepében, akit váratlanul elhagy a férje, pánikrohamokkal zsarolja az anyja, meginog az állása, és még kedvenc diákja is jól beolvas neki. A film kulcsszava a lezáratlanság, és nemcsak a nyitott befejezés miatt. Az eljövendő napok egy magával ragadó mozgóképes kiáltvány arról, hogy a sorsunk nincs sehol megírva, és az életünk ugyanúgy nyitott az abszurd komédia, mint a tragédia felé, és pillanatok alatt csúszhat át a költői emelkedettségből a legprózaibb hangvételbe, hogy a burleszkről már ne is beszéljünk. (JM)

Forrás: Vertigo Média

1. A törzs (Plemya)

Amikor beültem az ukrán Miroszlav Szlabospitszkij első nagyjátékfilmjére, csak azt tudtam, hogy süketnémák bentlakásos iskolájában játszódik, és végig jelnyelven beszélnek majd benne. Kicsit szkeptikus voltam, de hamar kiderült, hogy feliratozás nélkül is tökéletesen érthetők a diákok interakciói, és nem hat manírosnak ez a megoldás. Az elképesztő brutalitásra viszont nem voltam felkészülve. Időnként már groteszkbe hajlik az a közönyösség, amellyel a film bemutatja ennek a zárt világnak a kegyetlenségét, ahol a kislányokat prostituálják, rozsdás kád peremén végzik el a házi abortuszt és csak az él túl, aki a nagyobbat üti a megfelelő pillanatban. Ha az iskola mikrokozmoszát az emberiség leképezésének tekintjük (nyilván az), akkor hosszú idő óta ez a legkeserűbb világképű, legkiábrándultabb film, amit láttam. Zseniálisan borít ki. (BB)

Forrás: Riotfilm

(Címlapi kép: Freeman Film)