Rúgjatok be!

E. T. A. Hoffmann: Szilveszteréji kalandok

A legkorábbi darabunk 1815-ből származik, első magyar fordítása, Halasi Zoltán munkája 1996-os. Hoffmann (1776-1822) élete és műve a romantika esszenciája: nappal magas rangú bírósági tisztviselő, a porosz állam hű szolgája, éjjel pedig díszlettervező, zeneszerző, zenekritikus, aki voltaképpen kényszerűségből, azaz pénzhiányból lett író. A látomásos romantika egyik legvalószínűtlenebb szerzője, ám a szellemjárást folytonos iróniával, az önmaga vízióit is kikacagó groteszk humorral társította.

A rajz Hoffmann önarcképe alapján készült a 19. században

Forrás: DPA/AFP/usage worldwide, Verwendung weltweit/Dpa

Fő műve, a Murr kandúr életszemlélete, két, egyaránt töredékben maradt és mindig egy mondat közepén kezdődő, ám végül megszakadó és a nyomdában végleg összekeveredő regény párosítása: az egyik egy irodalmi babérokra törő macska önéletrajza (Goethe-paródia a javából), a másik Kreisler, a nyughatatlan vérű komponista (részben Hoffmann hasonmása) életrajza. A regény szövetében persze a két szál olykor találkozik, hogy aztán ismét függetlenül gombolyodjon tovább.

A Szilveszteréji kalandok című hosszabb novella ugyancsak egy jelenet kellős közepén indul:

„Halálra váltam, jeges hidegség dermesztette meg a szívemet, és legbelülről, a szívem mélyéről mintha tűhegyes jégcsapok szurkáltak volna forrón lüktető idegeimbe...Kalapomról s köpenyemről megfeledkezve, a dühtől vakon rohantam bele a kátránysötét, viharos éjszakába.

Odakünn úgy nyikorogtak a szélkakasok, mintha éppen most fordulna az idő örökké mozgó, irtóztató óraműve, s szinte hallani lehetett, hogy az óév mindjárt tompán görögve alázúdul az elmúlás szakadékába.  

De a monologizáló elbeszélőt ez a legkevésbé sem lepi meg, hiszen már tudja: „Szilveszter estére mindig valami egészen különleges ünnepi csemegét tartogat számomra az ördög”. Ez pedig nem más, mint egy kocsmai találkozás egy koboldszerű alakkal, aki elveszítette a tükörképét, és végső kínjában most összeáll Peter Schlemihllel, a másik nagy romantikus, Adelbert von Chamisso teremtményével, aki viszont az árnyékát adta el az ördögnek. Így egészítik ki egymást, és próbálnak meg együtt normális emberré válni.

Hogy ez kudarcos vállalkozás, az nem lehet kétséges. Hoffmann szerint egyébként sem létezik olyasmi, mint egységes Én; az Én nála szükségképpen töredékes, sokféle hasonmásra széthullott, cseppfolyós képződmény.

E.T.A. Hoffmann: Az elveszett tükörkép története. Magvető kiadó, 1996

Forrás: Unikornis

Petőfi Sándor: Az apostol

A magyar romantika éppen 1823. január elsején született nagy alakjának furcsa elbeszélő költeménye is dermesztő éjszakában kezdődik:

Sötét a város, ráfeküdt az éj.
Más tájakon kalandoz a hold,
S a csillagok behunyták
Arany szemeiket.
Olyan fekete a világ,
Mint a kibérlett lelkiismeret.

Az apostol 1848 nyarán keletkezett, de csak Petőfi halála után jelent meg, és a kortársak körében amolyan túlzottan szélsőséges, már-már hisztérikusan forradalmi, szinte nihilista darabnak számított.

Lobogónk Petőfi! Az 1950-es évek ideálja

Forrás: Fortepan

Nagy karrierje az 1950-es években kezdődött, ekkor lett a főhős, Szilveszter, a szilveszter éjjelén született lelenc a rettenthetetlen plebejus forradalmár példaszerű alakja. Persze ez az értelmezés meg túlzottan ideologikusnak vagy „baloldalinak” bizonyult a későbbiek során. A problémahalmazról kiváló összefoglalást olvashatunk Margócsy István tollából.

Manapság – amolyan vérbeli posztmodern lelkülettel – sokan Petőfi egyik legérdekesebb kísérleteként látják és értelmezik a művet, mely összes kinövésével együtt is mindenképpen méltó az olvasásra. És aztán mindenki eldöntheti, hogy sima zagyvaság, vagy részben tényleg komolyan kell és lehet venni.

Karinthy Frigyes: Gyerekkori naplók

Az 1887-ben született Karinthy már gyerekkorában szenvedélyes író volt, naplója üde és részben megelőlegezi a Tanár úr kérem szándékoltan naiv, iskolai hangvételét. Karinthy 1902-ben, azaz 15 évesen debütált, ekkor közli folytatásokban a Magyar Képes Világ a Nászutazás a Föld középpontján keresztül című Verne-utánzatát, és ezt nevezhetjük első irodalmi paródiájának is. 1938-ban bekövetkezett haláláig hihetetlen mennyiségű írást állított elő, és bár rengeteget keresett, soha semmi nem lett elég, ezért újabb írásokra kényszerült. És talán ettől is gyötörve álmodja ezt: „két macska voltam és játszottam egymással".

Karinthy, az egyik macska, aki Marcel Duchamp elveszett tükörképét keresi

Forrás: Beck András/VS

És most lássuk a szilveszteri naplókat, betűhíven, az eredeti helyesírással:

„Egy negyed óra múlva már január elseje lesz. Most türülik az 1898 évet ¼ óra múlva elmúlt – s sohse jön vissza. Bizony 1898-ban nem volt boldog a magyar...nem voltam boldog én sem. Csak boldog újévem legyen... 

8 percz múlva...7 percz múlva...6...5...4...2 percz múlva újév. Na jetzt most már csak egy percz van hátra; rajta 1...15...20...50...55... E pillanatban 1899 Január 1-jén, Boldog újévet kívánok Agyő!  

A következő évzáró drámaibb, hiszen egyben századforduló:

„De egy negyed óra múlva már 1900 Január egy, XX. század. Hát biz criticus óra ez, a mikor a XIX századból a másikba megyünk át. Most még századvégiek vagyunk, nemsokára századeleiek leszünk. Juj de különös most pár percz választ el egy másik századtól. Kitudja mit hoz a jövendő mi lesz a XXik századról a történelemben. Hej haj sellyem az élet.” 

És az eredeti tükörkép: Marcel Duchamp, a másik macska

Forrás: wikipédia

És természetesen már egy befutott szerző öntudatával idézi fel irodalmi múltját is:

„Múlt évbe ilyenkor épen naplót írtam, de akkor az ebédlőbe most a kis szobába. Hopp hopp hopp. Ebben a pillanatban 1900 Január 1. XX. század.  Hogy volt! Agyő!”

Kuncz Aladár: Fekete kolostor

Hogy mit hozott a XX. század, azt az 1885-ben Aradon (egyébként éppen szilveszter napján) született és 1931-ben Budapesten meghalt író páratlan hitelességgel beszélte el. Az első világháború kitörésekor Párizsban tanuló, szerfölött szépreményű ifjút – mint egy ellenséges ország polgárát – azonnal internálják, és csak 1919-ben szabadul a különféle fogságokból. Közülük a legemlékezetesebb a Noirmoutier erődítményében, vagyis a fekete kolostorban eltöltött időszak.

Kuncz Aladár

wikipédia - Pataki Márta

Kuncz műve, mely csak a halála utáni évben jelent meg nyomatásban, tökéletesen besorolhatatlan műfajú. Egyrészt tiszta regény, másrészt dokumentumregény, harmadrészt memoár, negyedrészt egy nemzedék regényes emlékműve, ötödrészt... De legyen ennyi elég. Méltatlanul elfelejtett vagy legalább is ritkán emlegetett remekmű, a magyar próza egyik különleges orma.

A 1915 Karácsony hava című fejezet groteszk, szomorú, mély és felkavaró, a regény talán legemlékezetesebb része. 

Ile de Noirmoutier, a Fekete kolostor színtere

Forrás: Photononstop/Photononstop/Stéphane Ouzounoff

Meg kellene ünnepelni a karácsonyt és a szilvesztert, de hát egy fogolytáborban ez sokféle akadályba ütközik.

„Nyolc óra után Szilveszter este sem maradhattunk fenn. De Maravicsnak kitűnő terve volt a
rendelet kijátszására, Edouard-ral berendeztette a tető egyik elhanyagolt toronyszobáját, s
megállapodtunk, hogy az őrség látogatása után oda szökünk fel.”

A kép abszurd és szívszorító:

„Edouard délutáni rendezés közben a tető egyik sarkában vércsefészket fedezett fel, s két fiókát
markolt ki belőle. Ezek most a kályha előtt álltak, és csőrükkel az elébük dobott véres húsdarabokat tépdesték. A fal mellett boros- és pezsgőspalackok sorakoztak, s a Maravics csomagjából megmaradt konzervek, sütemények. Felettük lógott a pincében talált emberikarcsont, rajta a megrozsdásodott bilinccsel.”

A hangulat eleinte feszélyezett, ráadásul suttogni kell, de aztán kezdenek oldódni a gátlások. És éjfélkor: „A templomtorony a vártoronnyal egyszinten volt, s a harangok közvetlen közelségünkbenlehettek elhelyezve, úgyhogy az ember azt hitte, ha egyik résen kinyújtaná kezét, eléri őket. Erre egyáltalában nem is gondoltunk, s mikor az első harangkongás rettenetes erővel felzúgott,sápadtan ugrottunk fel. 

Így álltunk sápadtan, szótlanul, és a háborúra gondoltunk, amelynek vak erőmérkőzését most a zengő harangok párviadala mindennél jobban kifejezte. Senki sem merte kimondani, hogy miért igyunk, mert minden szó káromlás, szentségtörés lett volna.  

Szilveszter a fronton. Ezt megúszta Kuncz Aladár. De roppant árat fizetett érte

Forrás: Fortepan

Ilyenkor persze eljön a számvetés pillanata:

„Eszembe jutott, hogy harminc évvel ezelőtt, talán éppen ebben az órában születtem. Rég
meghalt anyám szent fájdalmát magára váltotta egész lényem. Egyszerre csak úgy éreztem, hogy közvetlen közelemben új világ, új élet bontakozik ki. Új élet, amely azonban már régen megvolt, csak ilyen világosan sohasem éreztem. Talán más síkon, más térben volt, s most egyszerre hallhatóvá, láthatóvá válik. 

Egy pillanatig azt hittem, hogy megőrültem s a szívem rémült, felvert dobogással hívta szakadozó öntudatomat. De az ijedtséget hamar megnyugtató, szánakozó szomorúság váltotta föl, mert szembe találtam magamat saját magammal.  

Talán csak pillanatokig tartott ez a különös szembetalálkozás, s én azalatt egészen megöregedtem.”

Krúdy Gyula: Valakit elvisz az ördög

Idézzük vissza egy pillanatra a gyermek Karinthyt: „1898-ban nem volt boldog a magyar...”. Nos, a kisfiú ezt alighanem a hírhedt lóversenyhős és kártyás, Szemere Miklós 1897-ben elmondott és pillanatok alatt országos hírre vergődött beszédéből vette, aki a nagyon elit Széchenyi-lakomán ezt harsogta pohárköszöntőjében: 

Hidegen hagyja a dicsfény a mai nemzedéket, de lesz idő, amikor az utódok szívét hevíteni fogja. És akkoron elmondhatjuk: Magyarország nem volt, hanem lesz. Az ő dicső emléke pedig felvirrad százados álma fölött. Erre ürítem a kupát és a jobb jövendőre, mert nem boldog a magyar.

Szemere Miklós, alias Alvinczi Eduárd az egyik főszereplője a Valakit elvisz az ördög című 1928-ban megjelent regénynek. De már messze járunk A vörös postakocsi szecessziós-ábrándos romantikájától – a kései Krúdy karcos, akár egy durva fröccs, amelyből Kosztolányiné memoárja szerint egy alkalommal százat (!!) ivott meg egyetlen nap leforgása alatt.

Szemere Miklós, alias Alvinczi Eduárd. Krúdy mellett Kellér Andor írta róla a legjobb regényt

Forrás: Vasárnapi Újság - Wikipedia Commons

A regény szilveszter estéjén indul, és a kocsmában gyorsan elterjed, hogy a városba érkezett Alvinczi, mégpedig a híres vörös postakocsiján. De mit keres itt, a teljes apátiába és alkoholizmusba süppedt Nyírségben? A programja éppoly egyszerű, mint amilyen dadaista:

„Talpra kell állítani ismét a régi magyar nemességet. Vissza kell vásárolni udvarházait, hétszilvafáit, kötelezvényeit, váltóit. Úrrá kell tenni ismét a dzsentrit, mert nélküle elpusztul Magyarország. Legyen megint mindenkinek agara, kocsija, akár csak bricskája is, ne járjon gyalog a nemesember. Elég volt a zsidók, grófok és meggazdagodott parasztok uraskodásából. Gyerünk vissza a régi Magyarországba."

A Tabán 1912-ben, jobbra az Avar vendéglő. Nagyjából ilyen helyeken volt törzsvendég Krúdy

Forrás: Fortepan

Ehhez az eszelős kísérlethez eszement szereplők dukálnak. A legfélelmetesebb a „züllött úriember", aki a Phtrügyi Pál névre hallgat. Megjelenése Alvinczi előtt a legriasztóbb magyar víziók egyike:

Egy nagy arc jött a szobába, amely a legváltozatosabb illatokat terjesztette maga körül.  

A továbbiakat rövidítve idézem: „Mintha minden étel, amelytől hízni szokott az ember, ezt az arcot táplálta, dagasztotta, fejlesztette volna, a többi tagoknak semmi sem jutott. De része volt az italoknak is ez arc megnövelésében. Hármas tokát neveltek ez arc alá például a hetivásári sörök, amelyeket a falusiak csak a városon élvezhetnek, ezért nem is tudják gyorsan letenni a söröskancsót, ha azt egyszer felemelték. A hiányos fogakat fedező lompos, nagy bajusz felett külön tanulmányt érdemel az orr. Ez az orr felszedett magára minden gyaluforgácsból valamit, amit messzi vidékeken lobogtatott a szél a kocsmák ajtaja felett. Az orr pontosan megmondhatta volna, hol mérnek kék vagy lugasszőlőkből való borokat, homoki sillert vagy szlankamenkát.” 

Felnyitotta a száját, és Püspökladánytól Miskolcig minden vasúti restaurációnak a szaga érezhető volt.   

Nem csoda, hogy Alvinczi iszonyodva menekül ettől a levitézlett förtelemtől és az úgynevezett történelmi osztály hasonló képviselőitől. „Valakit előbb-utóbb elvisz az ördög ezen az úrhatnám vidéken" – szűri le a végső summát már a regény közepén.

Valakit? – kérdezhetnénk mi, a kései utódok. És a válasz csak ez lehetne: Nem. Mindenkit.

Rubin Szilárd: Csirkejáték

Nagyjából ez, vagyis a pitiáner apokalipszis az alapérzülete ennek a többször átírt, elfeledett, majd felfedezett és ismét elfelejtett regénynek is. A kissé futóbolond, női ügyekben különösen félőrült, költőnek induló szerzőt – akiről nagyszerű pályaképet itt olvashatunk Kőszeg Ferenctől – a könyv első megjelenésekor (1963) olyan szellemek támogattak, mint Pilinszky János vagy Jancsó Miklós. Mindhiába. A siker makacsul elkerülte. Aztán jött a regény alaposan, ám nem minden mozzanatában szerencsésen átírt, 1981-es kiadású, második verziója, de ez sem hozott áttörést.

A regény első, 1963-as kiadása

Forrás: Origo

Az ezredforduló táján Esterházy és más jelesek szálltak ringbe az érdekében; Keresztesi József monográfiát írt róla; 2010-ben bekövetkezett halála után kiadták az Aprószentek című, töredékben maradt regényét is. Az ajnározás roppant erejű volt, ám mégse elég erős. Mára talán kiderült, ami elfogulatlanabb irodalmárok számára korábban is világos volt: Rubin egykönyves író, de ez az egyetlen regény tényleg maradandó és olvasásra érdemes.

Mint Krúdynál, valamiként az ördögöt kísértik e regény főhősei is. Angyal Attila és fatális szerelme, később felesége, Carletter Orsolya egy pécsi, szilveszteri bulin táncolnak önfeledten, de már világos, hogy közeledik az úgynevezett fordulat éve, jön Rákosi, és mindenkinek választania kell.
Csajtay, a barát és kritikus (életbeli modellje Galsai Pongrác volt), aki két pohár közt elolvassa Till verseit, meghozza ítéletét, és azonnal tudja, mi a teendő: „Szépek, de kiadhatatlanok. Ha érvényesülni akarunk, másképp kell írni. Ez az egész nem más, mint időhúzás”.
Till metaforikus válasza a regény címe és egy generáció önjellemzése egyben:

Tudom. Amerikában úgy nevezik, hogy csirkejáték. Ki mer tovább a sínen maradni a robogó vonat előtt...Till mindent megpróbál, relatíve későn ugrik fel a sínről, de végül a sok élethazugság maga alá temeti.
Akár magát Rubint. Az ötvenes években írt két félig-meddig szocreál regényt és egy Tito-ellenes bárgyú partizánregényt, ám ezek nem sokat segítettek rajta, hiába próbálkozott, mindig a pálya szélén maradt.

A Római egyes című regényében Jancsóról mintázta Czakó, a híres filmrendező alakját

Forrás: Fortepan

A Csirkejáték amolyan vezeklés volt az irodalmi árulásokért, és hasonló a Római egyes című 1985-ös kisregénye is, melynek főhősei egyértelműen Pilinszky (Malatinszky néven) és Jancsó. A rendszerváltáskor még a félnáciknak is megpróbálta eladni magát, de ott sem kellett, mivel nyilván megérezték az őszintétlenséget a sündörgésében. Szomorú életpálya, szomorú, de nagyszerű regény.

Roberto Bolaño: Vad nyomozók

Végül egy friss világsiker, a spanyolul 1998-ban, nálunk 2013-ban megjelent, gigászi terjedelmű (762 oldal!), de furcsamód mégis könnyen olvasható regény, melyben a szilveszter ugyancsak sorsszerű szerepet játszik: az 1975-ös év fordulóján dönti el a két fiatal költő, Ulises Lima és Arturo Belano, hogy Lupe, a stricijétől éppen megszökő kurva társaságában kocsiba pattannak és felkutatják, ha még él egyáltalán, a harmincas években eltűnt költőnőt, Cesárea Tinajerót. Aki ugyan mindössze egyetlen verset publikált 1924-ben, ám ezzel állítólag alapító anyja lett a zsigeri realizmus nevű irányzatnak.

Hogy ez mi lenne voltaképpen, az nem derül ki, és nem képes rájönni a regény egyik narrátora, a még kamasz Juan García Madero sem, aki már az első lapon bevallja: „nem tudom egészen pontosan, mi a zsigeri realizmus lényege”. 

Roberto Bolaño a pultnál. Nem biztos, hogy szilveszterkor

Forrás: La tercera

De ez nem is fontos, és a csapongó, olykor kusza, olykor unalmas, máskor lehengerlően szellemes és fordulatos, vad szexjelenetekkel és hajmeresztően fellengzős irodalmi beszélgetésekkel teli regény egyik fő tanulsága talán az, hogy a művészeti tülekedésnek, netán az irodalmi életnek a lényege valami olyasmi, amit a szociáldemokrata Eduard Bernstein fogalmazott meg, igaz, teljesen más összefüggésben:

A mozgalom minden, a végcél semmi.  

És kétségtelen, hogy végcél nélküli hőseink és a melléjük csapodó lányok-asszonyok szerfölött energikusan pörögnek és lihegnek az 1975-től 1996-ig, Mexikóvárostól Bécsig terjedő regénytérben.  A könyvre és az 1953-ban Chilében született és 2003-ban Barcelonában meghalt szerző művészetére hamarosan bővebben is visszatérünk. És ez lehetne akár hajnali fogadalom is szilveszterkor. Mindenesetre most ezzel búcsúzom a tisztelt olvasóktól, és kívánok nekik boldog új évet. 

(Címlapi kép: Fortepan)