Rúgjuk seggbe 2016-ot!

Prince Rama: Now Is The Time Of Emotion (Xtreme Now)

Erről a lemezről írtam már hosszabban és rövidebben is idén, így mára sajnos végképp kifogytam a jelzőkből. Az Xtreme Now a legjobb dolog, amit a popzenében és a popzenével (és úgy általában is) történhetett ebben az évben.

Teen: Free Time (Love Yes)

Tényleg nem volt könnyű ez a 2016: valamilyen okból új lemezt adott ki Kanye West és a Radiohead, olyan rémes kifejezéseket kellett megtanulnunk, mint a posztigazság, és egy Microsoft Paintben rajzolt béka lett az új Hitler.

TEEN

Forrás: TEEN FB

Hát nem volt minden sokkal egyszerűbb mondjuk a nyolcvanas évek elején, amikor az Egyesült Államokban még egy jobb színész volt az elnök, a kislányok olyan filmekből tanulták meg, hogyan kell menő kamasznak lenni, mint a Rókák, a Stains, a Lány a völgyből vagy a Változó világ, és Belinda Carlise meg Jane Wiedlin színpadi mozdulatait gyakorolták a tükör előtt? Ha a kedves olvasó is így gondolja, akkor a Free Time mézédes vokálokban gazdag újhullámos popzenéje bizonyára nem okoz majd csalódást.

Santigold: Banshee (99¢)

2008-ban még sokkal nagyobb karrier nézett ki a „fekete Gwen Stefaninak", mint amilyet végül befutott. Ebben közrejátszhatott, hogy nagyon ritkán jelentkezett új lemezekkel (nyolc év alatt ez a harmadik), hogy elaprózta magát más produkciókban, vagy akár az is, hogy egyszerre próbált megfelelni a fekete és a fehér közönségnek (vagy ha úgy tetszik: egyiknek sem próbált megfelelni), és ezt a szokatlan new wave-rádiópop-hiphop-globáltánczene hibridet nehéz volt marketingelni, de ez legyen az ő és a menedzsere baja. Mi inkább csak örüljünk annak, hogy az idén már negyvenéves Santi White továbbra is a saját útját járja, és még mindig olyan popzenét csinál, ami nem hasonlít semmi másra ebből az igen lehangoló aktuális felhozatalból.

Kero Kero Bonito: Trampoline (Bonito Generation)

Ártalmatlan, eszképista, minden ízében csodálatos popsláger három japanofil brittől, nagyjából a Vengaboys és Takako Minekawa közötti szürkezónából, amely éppúgy szólhatna valami kilencvenes évekbeli német gyerekműsorban, mint egy menő londoni klubban vagy egy szándékosan irritáló és addiktív internetes vírusvideó alatt. De még az is könnyen elképzelhető, hogy egy nem túl drága szintetizátor előre beprogramozott demója ébredt itt művészi öntudatra, ki tudja. A szám háromnegyedénél bedobott house-zongora talán az év legkatartikusabb könnyűzenei pillanata, pedig idén halt meg Bowie is.

Pillow Person: Go Ahead (single)

Elvágyódó rágógumi-europop csipogó DX7-es szintetizátorra és romlatlan bakfishangra komponálva, a sok tekintetben amúgy nagyon hasonló Kero Kero Bonitohoz képest kevesebb színnel, harsánysággal és infantilizmussal, ám valamelyest talán több szívvel. Pillow Person egyébként Sarah Jones, a New Young Pony Club, a Hot Chip és még egy sor másik zenekar dobosa, a dal pedig az első és remélhetőleg nem utolsó szólópróbálkozása.

ABRA: Crybaby (Princess EP)

Az atlantai Awful hiphop-kollektíva környékéről induló ABRA több szempontból is megérdemli a figyelmet: csupa nagybetűvel írja a művésznevét (valódi nevét és életkorát ugyanakkor gondosan titkolja), idei EP-je borítóján félmeztelenül, egy hófehér paripa társaságában pózol, dalait pedig a hálószobájában rakja össze, a szennyestartó tetején pihenő laptopján.

ABRA

Forrás: ABRA FB

A szellős hangszerelés dacára is sűrű és párás levegőjű Crybaby egyszerre idézi Grimest és Aaliyah-t, a zuhany alatt valamelyik korai sikerszámát éneklő Janet Jacksont, a napfénytől megfakult polaroidképek esztétikáját, a nyolcvanas évek hollywoodi tömegfilmjeinek ikonikus szintiszignáljait, valamint úgy általában a nyolcvanas éveket – vagy azt, ami ez utóbbiból az áttételes emlékeken, a kortárs popkultúrán vagy Janet Jackson zuhanyfüggönyén keresztül átszűrődik, de ez tulajdonképpen mindegy is.

La Femme: Tatiana (Mystère)

Franciásan szellemes, fesztelen és hedonista; Apollinaire múzsája, mikor elmegy a Montparnasse-ra, a Bibliothèque Nationale helyett éppen egy New York-i night clubból jön ki. Vegyük észre, hogy a Tatiana milyen feltűnő hasonlóságokat mutat a Jet Boy Jet Girlel/ Ça plane pour moi-val, és ez a felfedezés töltsön el minket határtalan elégedettséggel. Az év talán legjobb európai lemezéről magyarul többek közt itt lehet olvasni.

Teleman: Tangerine (Brillian Sanity)

A korábban Pete and the Pirates néven tinglitangli, de az átlagnál érdekesebb indie popot játszó readingi srácok a tízes évek elején gondolták újra a karrierjüket a hetvenes évek nagy rockzenei vizionáriusai és (vélhetően) az olyan menő, kurrens zenekarok hatására, mint a Django Django vagy az Alt-J, az idei pedig már a második lemezük. A Brilliant Sanity megint szuper lett, és talán a Tangerine-ben sikerült a legmagabiztosabban összekapcsolniuk a progrockot a kortársz pszich-poppal, a széles terpeszben előadott stadionriffelést a parádés stúdiómágiával, a popérzékenységet az egész produkció mögött húzódó látványos ideával.

Cate Le Bon: Wonderful (Crab Day)

Nagyszerű új lemezével komoly ígéretből az évtized egyik legjobb független énekes-dalszerzőnőjévé lépett elő Cate Le Bon, a végig izgalmas és eklektikus Crab Day újhullámosabb oldalát reprezentáló Wonderful pedig talán az eddigi legerősebb dala. A klasszikus csajos posztpunk (Ludus, Raincoats, Kleenex stb.) szép hagyományait felelevenítő szám feszes, mint a pápa napirendje húsvétkor, és pont annyira szokatlan, disszonáns és elvarázsolt, amennyire az egy nagy walesi művésztől elvárható. Ha valamilyen okból mégis maradna bármi kétségünk, azt a dal legvégén gyakorlatilag a semmiből megérkező és teljesen indokolatlan röfögő-rotyogó rézfúvós pillanatok alatt eloszlatja.

Holy Balm: Fashion (Activity)

Nehéz eldönteni, hogy egy divatos szórakozóhelyen vagyunk-e hajnali háromkor (és mondjuk 1982-ben) vagy kiállításmegnyitón, esetleg performanszművészeti előadáson, de talán nem is olyan fontos; ez a szögletes, meg-megbicsakló, de nagyon slágeres elektropopdal végig élvezetes, a szikár, takarékos hangszerelés jó ízlésről és arányérzékről árulkodik, Emma Ramsay leszedált, másnapos housedíva-hangja pedig őrülten szexi.

Cloudland Canyon: Where's The Edge (An Arabesque)

A Cloudland Canyont vezető Kip Uhlhorn nagy barátja a hipnotikus, repetitív dalszerkezeteknek és az izgalmas textúráknak, a berlini iskolának, a shoegaze-nek, a pszichedelikus popnak, a technónak és az űrdiszkónak, ezekből az összetevőkből pedig olyan klassz, kerek popdalokat tud kihozni, amelyek végig sikerrel tartják fent a figyelmet. A Where's The Edge már az elején beránt, és olyan kérlelhetetlen energiával visz, repít magával majd' öt percen keresztül, hogy az ember legszívesebben azonnal befizetne még egy körre.

Josefin Öhrn + Liberation: Looking For You (Mirage)

Gyakorlatilag az előző szám pandantja, szintiparádé helyett felpörgetett és balzsamosan torz, orgonás garázsrockkal, Josefin Öhrn pedig, a maga visszafojtott, dicséretesen mértéktartó frontemberi jelenlétével a vihar szeme az égszakadásban.

Sculpture Club: It Doesn't Get Better (A Place To Stand)

A festői, de popzenei szempontból nem túl jelentős Salt Lake Cityben alakult Sculpture Club a gótikus posztpunk és a túlvezérelt, zajos garázsrock (valamint időnként a kamaszos és fülbemászó pop punk) határvidékén alkot, ami önmagában is érdekes, ám a trió, azon felül, hogy sikerrel sűríti bele a nevezett műfajok főbb stílusjegyeit az átlagban kétperces, zakatoló tempójú dalaiba, az énekes meg úgy bőg, mint egy különösen nyűgös Robert Smith, még kifogástalan riffeket és refréneket is képes írni, ezt pedig meg kell becsülni manapság.

Masses: Moloch (Moloch)

Alapszabály, hogy minden listára kell legalább egy olyan szám, amitől valami kilátástalan, ám rendkívül pezsgő észak-angliai gyárvárosban érezhetjük magunkat. A Molochban egy olyan megoldást sem találni, amit korábban mások ne csináltak volna meg százezerszer, a teljesen kézenfekvő Hook-Morris-ritmusszekciótól a mindent beterítő szintivonós-szószon át a jelzésszerű gitárokig, de a melbourne-i Masses valahogy még ezeket a kliséket is annyira friss lendülettel képes tálalni, hogy azt nem lehet nem szeretni. Ráadásul egy lány és egy fiú kiabál itt egymásnak, előbbi dívásan, utóbbi kicsit agitatívan, amiről akár a B52's is beugorhat, és akkor itt el is dőlt a meccs.

Rendez Vous: Demian (Distance)

Még mindig az észak-angliai gyárkémények romantikája, a változatosság kedvéért ezúttal egy francia zenekartól: az agresszív basszust, a mechanikusan rideg dobolást (esetleg dobgépet) és a nihilista kiabálást celofáncsillogású szintetizátorok puhítják, és a Demian szinte észrevétlenül nő akkora slágerré, hogy az már bőven túlmutat a lepukkant európai foglaltházak keretein.

Spectres: Vertigo (Utopia)

Na, de a Spectres már tényleg manchesteri, ugye? Nem, a zenekar természetesen kanadai, és tényleg minden különösebb hozzáadott érték nélküli retrót játszik a Modern English, a Sound, a Joy Division, a Chameleons és a többiek bűvöletében, ám annyira jók, autentikusak és himnikusak a számok, hogy már-már tapintatlanság volna ebbe belekötni. A Vertigo amúgy néha tisztára Space Age Love Song, bár ez alkalmasint csak véletlen lehet.

Shana Falana: Where R U (Here Comes The Wave)

A szép nevű, New Yorkban élő Shana Falana a közelmúltban tagja volt egy középkori bolgár kórusműveket előadó női együttesnek, és talán ennek is köszönhető, hogy van ebben a szimpla, nagy visszhangokkal elmosott rockszámban valami plusz transzcendens tartalom, akár egy ortodox liturgiában vagy egy boszorkányszombaton - vagy éppen Siouxsie, a Miranda Sex Garden és a Lush dalaiban.

Belgrado: Wiatr (Obraz)

A Belgrado egy anarchista posztpunkzenekar Barcelonából, az élén egy lengyel énekesnővel, aki ránézésre felvarrókból, hajlakkból és neccharisnyából van összerakva, szóval istenien mutat a fotókon.

A Belgrado zenekar tagjai Aro márkájú chipset esznek

Forrás: Belgrado FB

Ráadásul az új lemezen kizárólag az anyanyelvén hajlandó megszólalni, ami egyrészt menő, másrészt meg ettől, illetve a másoltkazetta-hangzástól olyan szürke és reménytelen kelet-európai hangulata lesz az egész produkciónak, mintha valami nyomorult lakótelep közösségi házában hozták volna össze, nem pedig a napfényes délen.

Fanny Kaplan/Фанни Каплан: Smeh/смех (s/t)

Ha három orosz tinilány (egy Moszkvából, kettő Omszkból) Lenin merénylőjéről, a meglehetősen rövid és zaklatott életutat bejáró „hivatásos forradalmár" és megszállott anarchista Fanni Jefimovna Kaplanról nevezi el a zenekarát, abból már sejthető, hogy itt nem lesz kegyelem, és hát Lusia, Karina és Diana valóban egy másodpercig sem szórakoznak.

Fanny Kaplan

Forrás: Fanny Kaplan FB

A posztpunk legbarátságtalanabb arcát felvillantó Fanny Kaplan epileptikusan rángatózó ritmusai, a hosszú, boldogtalan orosz telet idéző szintetizátorai és komor, brutális basszusai kényelmetlenek és letaglózóak, a kísérteties, természetesen Vaszilij Andrejevics Zsukovszkij nyelvén énekelt-kántált vokálok hallatán pedig talán még a legedzettebb dekabristában is megfagyna a vér. A trió többi dalához képest kevésbé idegbajos, inkább csak baljósan morajló Szmeh-t már akár egy a buliban is be lehetne rakni, persze csak a dramaturgiailag megfelelő pillanatban, amikor már eleve úgy táncol mindenki, mintha rohama lenne.

Xarah Dion: Cap Tourmente (Fugitive)

A francia-kanadai Xarah Dion szintipopja (illetve a szakértői vélemény szerint ez posztwave) hűvös, távolságtartó és elegáns, de minden légies kecsessége ellenére is olyan tempóban döngöl, hogy akár egy tömött (de azért nem túl nagy) klubban is működne éjfél után két perccel, a szellemjárta vokáloktól pedig tényleg lúdbőrzik a hátunk.

Koban: Elias See's (Abject Obsessions)

Az Elias See's alighanem merész glaciális asszociációkra ragadtatja majd a hallgatókat: a dobgép olyan sűrűn és fenyegetően kavarog, mint a hóvihar, a gitár és a szintetizátor szinte egybefüggő jégtakaróvá fagy, Brittany West énekesnő pedig annyira félelmetesen kiabál, mint akinek a hidegtől és a sötétségtől már rég megdermedt a szíve. De hát Vancouverből jött ez a duó, ott nincs túl meleg.

Cavern Of Anti-Matter: Insect Fear (Void Beats/Invocation Trex)

Monoton, motorikus és minimalista: a stereolabes Tim Gane új zenekarából talán hiányzik még egy bájos francia akcentussal éneklő lány, de cserébe a Transient Random Noise-korszak óta nem rockolt ilyen önfeledt lendülettel, mint ezen a felvételen.

Flasher: Destroy (s/t)

A Destroy 1991 friss levegőjét árasztja magából: az utolsó szovjet csapatok is kivonultak Magyarországról, az óceán túlpartján megjelent a Gimme Indie Rock egy igen mutatós kislemezen, az emberek pedig kitaposott tornacipőben, de bizalommal telve vágtak neki az új évtizednek.

Melt Yourself Down: Listen Out (Last Evenings On Earth)

Írhatnánk, hogy „a közel-keleti jazz keveredik a mutáns diszkóval, a no wave-vel és a punk-funkkal", meg olyasmiket, hogy „a kultúrák találkozása", de erről nyilván minden jó ízlésű olvasó valami fogalom nélkül összehordott szörnyűségre, egy popzenei Benetton-reklámra asszociálna, nem egy ellentmondást nem tűrően ordibáló indo-mauritán frontemberre, barbáran rikoltó rézfúvósokra és mániákus dobolásra, úgyhogy nem írjuk.

K-X-P: Freeway (III, Pt. 2)

A Freeway imponáló lendülettel és elszántsággal menetel a semmiből a semmibe, vagy forog a saját tengelye körül, ha úgy tetszik, és közben csak gyűlik és gyűlik a feloldatlan feszültség. Néha kisebb zajok fodrozzák a felszínt, máskor az önmagukba visszazuhanó fokozások és a templomi emelkedettségű vokál jelzik, hogy itt bármelyik pillanatban történhetne valami jelentőségteljes, nagy beteljesülés, de aztán szerencsére nem történik semmi. Céltalan autóút a szurokfekete éjszakában, amikor a reflektor lidércfényében időről időre feltűnő szarvasok látványa biztosítja a felhőtlen szórakozást.

Camera: Nevernine (Phantom Of Liberty)

Kozmikus-instrumentális krautrock a Neu! és a Cluster modorában? Stimmel, de aki valami fenséges hömpölygésre és tudattágító csillagközi társasutazásra számít, az nem is tévedhetne nagyobbat. Franz Bargmann kezében sistereg a gitár, Tim Brockmann szintetizátorai úgy szólnak, mint egy ütegnyi lézerágyú, az egészen fantasztikus művésznevet viselő dobos Michael Drummer pedig a motörheades Philthy Animal Taylorra emlékeztető lendülettel veri szét a dobfelszerelést. A Nevernine tényleg olyan feltartóztathatatlanul robog, mint egy megkergült mozdony a Kraftwerk által halhatatlanná tett Trans Europa Express vonalán Kölnből Düsseldorf felé - már ha volt ilyen járat egyáltalán. Ha nem volt, akkor képzeljük el, vagy egyszerűen csak hallgassuk meg ezt a számot.

Pinkshinyultrablast: Mölkky (Grandfeathered)

A szentpétervári shoegaze-zenekar minimum ezer darab színes lufiból épít súlytalan, ám impozáns katedrálist, a végsőkig fokozza a fokozhatatlant, maximumra tekeri a cukiságot és az effektpedálokat; nagyjából ezer sávon üvölt szelíden a gitár, vadul oszcillálnak a szintetizátorok és az egész fölött ott szárnyal és süvít egy héliummal megtöltött Elizabeth Fraser, mindez pedig egyszerre lenyűgöző és nagyon vicces. Ha elálmodoztunk már arról, milyen érzés lehet gyengéden és fájdalommentesen belefulladni egy medencényi rózsaszín vattacukorba, a Mölkky éppen ideális választás.

The Lucid Dream: 21st Century (Compulsion Songs)

Hohó, mi ez, punk vagy pszichedelikus rock? Gun Club vagy Clinic? Hát nem teljesen mindegy, ha egyszer mindkettőre ragyogóan lehet őrjöngeni? Ha valamilyen okból felrúgnánk néhány kukát a nyílt utcán, legyen hozzá ez a soundtrack, legalább ötször végig lehet pörgetni, mire kiérkeznek a rendőrök.

Middlemist Red: Illuminair (Ripple Soul)

Sok jó magyar poplemez (és mennyi kiváló dal!) jelent meg idén, igazságtalanság csak egyet kiemelni, a Middlemist Red tagjai viszont amellett, hogy egyre erősebb, csodásan meghangszerelt dalokat írnak, még szépek és fiatalok is, így mellettük tettük le a garast.

Middlemist Red

Forrás: Middlemist Red FB

A Ripple Soulon a korábban jellemző blues alapú és kissé monokróm pszichedelikus rockot felváltotta a posztpunknak az a csillogó, stadionokra méretezett verziója, ami a Simple Minds, az Echo and the Bunnymen vagy a Psychedelic Furs sikerlemezeiről lehet ismerős, még úgy is, hogy a mintát valószínűleg nem is elsősorban ez a korszak, hanem a sok tekintetben hasonló átalakuláson keresztülment Horrors munkássága jelentette. Váratlan, nagyszabású, alaposan átgondolt produkció ez, elsőosztályú refrénekkel, a karakteres basszusra felhúzott Illiuminair pedig még innen is kiemelkedik.

The Hotelier: Piano Player (Goodness)

A Piano Playerből visszaköszön a Nagy Amerikai Indie Rock Daloskönyv több fontos fejezete, az REM-től Bob Mouldon és a Wrensen át a Get Up Kidsig, Athenstől a középnyugatig, a college rocktól az emóig, a férfias érzékenységtől a szenvedélyes kiabálásig, a halk-HANGOS-halk-HANGOS hatásmechanizmustól a sietős, de még nem punkos tempóig, ám ami még fontosabb, hogy akkora szív van benne, hogy az még egy Paul Westerberg b-oldalról is lelógna.

Kyle Craft: Berlin (Dolls Of Highland)

Kyle Craft a glam rock új arszlánja, egy ezüstszőke, feltúrt hajú fiatal srác, egy londoni dandy valami louisianai kisvárosból, egy Ziggy Stardust-Elton John-Marc Bolan-Brett Anderson-kiméra, aki nem csak őrületesen jó pasi, hanem elsőrangú dalszerző és előadó is.

Kyle Craft

Forrás: Kyle Craft FB

A Berlin, ami természetesen egy sztriptíztáncosnőről, és nem a kézműves reggelizőhelyek európai fővárosáról szól, óriási teenybopper sláger lehetett volna '72-ben, 2016-ban meg hallgassák csak a kiválasztott, szerencsés kevesek, jobb is ez így.

The Lemon Twigs: Hi+Lo (Do Hollywood)

Brian és Michael D'Addario 17 és 19 évesek, és úgy néznek ki, mint egy iskolai szekrényben felejtett Bay City Rollers-poszter, ami már első pillantásra is rokonszenvessé teszi őket.

Bár első nagylemezük kiindulópontja egyértelműen a stúdióperfekcionista, sokszor minden emberi határon túlnövő klasszik-rádiórock (poszt-Beatles, Todd Rundgren, Queen, Sparks, pár Beach Boys-lemez), a dalokat igazából nem a tiszteletteljes utánjátszás, hanem a féktelenül cikázó-szikrázó ötletek és a fárasztó, követhetetlen csapongás furcsa kölcsönhatása működteti, amiből néha olyan, egészen váratlan dolgok tudnak kisülni, mint a Hi+Lo (bizonyos részleteiben) a Soft Boysra emlékeztető Syd Barrett-i ihletésű, briliáns power popja.

The Lemon Twigs

Forrás: The Lemon Twigs FB

Field Music: Disappointed (Commontime)

A különutas, sokszínű és okos gitárzenét játszó észak-angliai Field Music legújabb lemezén már teljesen direkten, csak nagyon halvány és óvatos újhullámos csavarokkal tiszteleg az amerikai rádiórock aranykora előtt, a Disappointed viszont nem csak a 10cc, a Hall & Oates vagy a Steely Dan, hanem az XTC repertoárjából sem lógna ki, annyira időtlenül nagyszerű, perfekt popdal.

Charlie Hilton: Pony (Palana)

Semmi különös, csak az év egyik legjobb „női lemeze": a Palana nem egy ukulelével kísért tét nélküli cukiskodás, de nem is valami komoly művészi kinyilatkoztatás, hanem egy játékos, ihletett és nagyon színes album, amelyen Charlie Hilton, igen helyesen, szabadjára engedi a benne élő Trish Keenant. Itt éppen arról énekel a finoman hullámzó zenei alapokra, hogy ő nem egy póni, és ezt hajlamosak is vagyunk elhinni neki.

Jenny Hval: Conceptual Romance (Blood Bitch)

„A Blood Bitch kísérleti elektronikából, a fagyos és pogány skandináv vidék zord szépségét idéző ambient tájképekből, pulzáló szintikből, artisztikus elektropopból és (csak néha) ijesztő zajokból összerakott zenéje az összművészeti körítés nélkül is tökéletesen működik, az énekesnő teljesítménye pedig tényleg pazar: a hangja néha magas és törékeny, máskor pedig démoni és ezoterikus, az énekdallamok sokszor igen furcsa röppályákat írnak le, bizonyos részek ugyanakkor egy kereskedelmi rádió kínálatából sem lógnának ki" – írtuk a lemezről, a Conceptual Romance-ben pedig minden összeér, az éteri szépség a misztikus konceptualizmussal, a simogató hangképek a poétikus vérfürdővel.

Exploded View: Orlando (s/t)

Anika egykedvű, szemlélődő előadásmódja, szinte cseppfolyóssá effektezett éteri gitárhangok és a posztunk dubos/diszkós lüktetésének elegyéből született az év egyik legkülönlegesebb hangulatú dala. A lemezről bővebben itt írtunk.

Bullion: Loop The Loop (Loop The Loop)

Nathan Jenkins a nyolcvanas évek feltűrt zakóujjú, szofiszti-popját szedi darabjaira (vagy: rekonstruálja emlékezetből, esetleg olvasmányélményei alapján. vagy ez mégis inkább valami beszélgetős háttérműsor szignálzenéje?), és helyezi énekes-dalszerzős keretek közé, a végeredmény pedig egyszerre otthonos és nagyon távoli.

Belbury Poly: The Green Scene (New Ways Out)

A nyolcvanas évek eleji szintis pszichedelikus pop elfeledett vagy kultikus hőseit (Henry Badowski, Nick Nicely, Legendary Pink Dots) is eszünkbe juttathatja az egyébként a Ghost Box nevű független lemezkiadót is működtető Jim Jupp, azaz a Belbury Poly dala, amelyben a művész hibátlanul hozza az introvertált énekes-dalszerző, a holdkóros angol különc és a szobaszőnyegen térdelve a BBC-s hangeffektgyűjteményét katalogizáló zenebolond figuráját egyaránt. Bónusz: az év legviccesebb, egy ujjal (esetleg kettővel) játszott zongoraszólója.

Vanishing Twin: Choose Your Own Adventure (Choose Your Own Adventure)

Akinek hiányzik a Stereolab és a Broadcast, és soha nem tud betelni az analóg szintetizátorokkal, a hatvanas évekbeli pszichedelikus poppal, az űrdzsesszel, az obskúrus könyvtárzenékkel és az univerzum egyéb fantasztikus hangjaival, azt a Vanishing Twin debütlemeze nagyon boldoggá fogja tenni. Hosszabban itt.

The Early Years: Fluxus (II)

„Mintha a Movement-korszakos New Ordert kereszteznénk a To Rococo Rottal, és Brian Eno lenne a producer" – írja (nagyjából ezt) az újság a tíz év kreatív szünet után második (amúgy pompás) nagylemezével visszatérő Early Years Fluxus című daláról, és ennél jobb párhuzamot most mi sem tudtunk találni. Ilyen mértékű galaktikus eufóriát rég nem sűrítettek már bele ennyire könnyű kézzel egy sima, alig négyperces popszámba.

Sound Of Ceres: Bryn Marina (Nostalgia For Infinity)

Bossanovás, trópusi easy listening egyfelől, barokkos gazdagságú, mélyűrben lebegő dreampop másfelől; keverjünk egy szexi koktélt vagy merüljünk bele kaleidoszkópszerű látomásaink varázsvilágába? Örök dilemma!

Let's Eat Grandma: Eat Shiitake Mushrooms (I, Gemini)

A loreley-i hajzuhatagokat viselő Rosa Walton és Jenny Hollingworth idén lettek 17 évesek, bemutatkozó nagylemezük nagy részét két évvel ezelőtt írták, így ún. komoly, kiforrott produkciót nem érdemes várni tőlük, végtelenül szórakoztatót és szürreálisat viszont már annál inkább.

Let's Eat Grandma

Forrás: Let's Eat Grandma FB

Jellemző, hogy a tündérien szétesett I, Gemini popszempontból talán legjobb darabja, az Eat Shiitake Mushrooms több mint hat perces és a feléig instrumentális, illetve olyan meglepő kanyarokat vesz a pszichedelikus, csilingelő gyerekdaltól a pumpálós elektropopon a Kriss Kross hiphopduó legszebb napjait felelevenítő alsó tagozatos rappelésig, hogy alig győzzük követni. Viszont itt hallható az év minden túlzás nélkül egyik legemlékezetesebb refrénje, ami csak még jobb attól, hogy két, egymástól alig megkülönböztethető viktoriánus procelánbaba énekeli óvodás hangon egyszerre és felváltva.

Cat's Eyes: Drag (Treasure House)

A Drag egy monumentálissá dagadó, spectoriánus (mondjuk a Shangri-Last futtató Shadow Morton munkássága még jó analógia) tinédzser-melodráma a Horros-énekes Faris Badawan és a mesebeli nevű olasz primadonna Rachel Zeffira zenekarának új lemezről, ami egyébként ismét remekül sikerült. De hát a Cat's Eyes a Vatikánban adta az első koncertjét, két éve meg filmzenét készített az évtized egyik legjobb mozijához, a Duke of Burgundyhoz, ilyen pedigrével kár lett volna most elcsúszni.

Marissa Nadler: Janie In Love (Strangers)

Ez már nem is gótikus americana, hanem egyenesen okkult! Talán ha Lana Del Reyt élve eltemetnék egy pároszi márványangyal árnyékában a megdermedt, fekete földbe, akkor végre ő is képes lenne írni egy ilyen hátborzongatóan túlvilági balladát – bár félő, hogy ez az eljárás nem egészen legális, valamint komoly egészségügyi kockázatokat is rejt magában.

Weyes Blood: Used To Be (Front Row Seat To Earth)

A meseszép, nosztalgikus, földtől elemelt dalait jóléti szoftrockos hangszereléssel előadó Natalie Mering (akinek nem csak hangjába könnyű ám azonnal beleszeretni!) lehetne akár egy új Karen Carpenter vagy a bukolikus rokokó idillek romlatlan pásztorleánya, annyira nem mai jelenség. De hát mikor máskor lenne ideje egy ilyen arisztokratikus fête champêtre-nek, mint most (vagy tulajdonképpen bármikor), amikor lángokban áll a világ? És még az is lehet, hogy Weyes Blood valósága az igazi valóság, és jobban tennénk, ha mindannyian igazodnánk hozzá.

Kaitlyn Aurelia Smith: Arthropoda (Ears)

Motozás, neszezés, zörgés a háttérben, búgó, bugyborékoló, sípoló szintik körös-körül, angyalkórus a felhők közül; minden tisztességes embernek megvan a természetes igénye a lézershow-kat és a jégrevübe álmodott viking temetéseket aláfestő new age giccsre, pláne, ha ilyen jó ízléssel van megírva és meghangszerelve, mint ez a dal itt. Ha Enya hercegnő személyesen masszírozná meg a tarkónkat írországi csodakastélya nagytermében, talán az sem lenne ennyire elbűvölő élmény.

David Bowie: I Can't Give Everything Away (Blackstar)

El Cid holtában is győzelemre vezette seregét az almoravidák ellen, a januárban elhunyt David Bowie pedig simán elérte, hogy róla és búcsúlemezéről szóljon az egész év (Szegény Prince! Ilyen rosszul ütemezett rockhalál talán Darby Crashé óta nem volt). A Blackstar utolsó dala régimódi, báltermi luxuspop, szentimentális szaxofonszólóval, amelyet a művész idősödő, de még mindig szívdöglesztő bonvivánként énekel végig; nem haldokláspornó, nem is látványos csillagrobbanás, csak egy páratlan életmű utolsó fejezetének záródarabja. Egy tök jó szám.

(Címlapi kép: Paw Tracks / Prince Rama)