Kedves Látogató,
Az unikornis.hu oldalunkra friss tartalmak már nem kerülnek, korábbi cikkeink továbbra is elérhetőek.
Üdvözlettel: az NWMG csapata
Értem

Nem költőnő volt, hanem költő

2017.01.03. 09:39
Kínok árán, de Nemes Nagy Ágnes nem alkudott meg sem a korral, sem önmagával.

Az 1922. január 3-án született Nemes Nagy Ágnes manapság klasszikus vagy legalább félklasszikus költőnek számít. A nemrég példaszerű filológiai igénnyel kiadott, eddig publikálatlan szövegeket is tartalmazó gyűjteményes kötete kedvező alkalmat kínál áttekinteni, hogyan látjuk ma művészetét.

Egy hitelesnek tűnő anekdota szerint Bibó István ezt íratta volna a sírkövére: 1945–1948. Nos, az az irodalmi generáció, melyhez Nemes Nagy Ágnes is tartozott, ha némi túlzással is, de ugyancsak hasonlóan érezhetett. Különösen 1948-ban, az úgynevezett fordulat éve előtt, amikor folyóiratuk, az Újhold kénytelen volt beszüntetni megjelenését, és mindegyikük irodalmi segédmunkára kényszerült, rádiós átiratokra, gyerekkönyvek előállítására, fordításra. (Nemes Nagy viszonylag szerencsésnek mondhatta magát, hiszen 1954–58 között a Petőfi gimnáziumban dolgozhatott, és itt lett tanítványa Tandori Dezső, akit ő indított el a költői pályán.)

Persze az írói szilenciumnak megvolt a roppantul paradox haszna is, hiszen ekkor teremtődött meg az azóta is felülmúlhatatlan magyar gyerekirodalom olyan költőkkel, mint Weöres Sándor, Kormos István, míg a próza terén legyen elég Mándy Iván csodálatos, felnőtteknek is élvezetes Csutak-regényeit felemlegetni.Ez nem volt egyéb, mint hogy szükségből csináltak erényt, mert evidens, hogy semmi sem pótolhatta a saját irodalom kinyírása miatt érzett fájdalmat, depressziót. Egy egész nemzedék gondolta azt, hogy megkérdőjelezték a létezését, noha az még el sem kezdődött voltaképpen.  

Férjével és mindvégig szellemi társával, Lengyel Balázzsal 1963-ban. Együtt alapították az Újhold című folyóiratot

Forrás:Fortepan/Hunyady József

Nemes Nagy Ágnes később így nyilatkozott erről Kabdebó Lórántnak:

„Hazajöttünk Debrecenből áprilisban, a kormány vonatán, és beléptünk az irodalomba. Beléptünk, méghozzá a Centrál kávéház ajtaján, itt volt jelen az egész akkori magyar irodalom. Ott volt például Mándy Iván, Pilinszky János, Rába György, Vidor Miklós, Rákos Sándor, ott volt Jánosy István, Lakatos István, ott volt Szabó Magda, Kormos István, Vajda Endre, a kritikus (...) ezenkívül pedig közeli barátaink közé számítottuk a Nyugat harmadik nemzedékének sok tagját. A már említett Ottlik Gézát, Rónay Györgyöt, Kálnoky Lászlót, Jékely Zoltánt és nem utolsósorban Weöres Sándort.”

Kálnoky László, aki az ötvenes években saját verset nem publikálhatott, így pótlékként lefordította a Faust II. részét. Máig meghaladhatatlan színvonalon

Forrás: Fortepan, Hunyady József

És aztán felteszi a kérdést: „De egyáltalán mit jelentett az Újhold, ez a nagyon rövid életű, ifjúi folyóirat, amit zsebből szerkesztettünk? Ahhoz, hogy ezt meg tudjuk mondani, azt kéne tudni megmondani, hogy mit is jelentett a magyar irodalomban ez a három esztendő, ez a 45-től 48-ig terjedő periódus.”

Ha már föltette, igyekszik is megválaszolni a saját kérdését:

„Körös-körül romban volt a főváros, romban volt az ország, de az irodalom hirtelen, váratlan áramlani kezdett, mindenki írt, énekelt, dalolt. Azt is tudom mondani, hogy ezt a három évet akár kozmikus tavasznak lehet nevezni, mint amikor a nap már éppen elhagyja a Baktérítőt, hogy meginduljon észak felé, pedig még mindenütt a tél romjai láthatók.

De az irodalom megkezdte legfontosabb munkáját, azt tudniillik, hogy legyen. Elkezdtük eltemetni a halottainkat, felmérni azt az országos és azt a világméretű történelmi változást, amiben éltünk, és amit átéltünk.  

Megkezdtük mindenekelőtt a háborús kataklizmának, ennek a végeláthatatlan súlyos élménynek a feldolgozását. Vagyis kezdtek megszületni a háború utáni irodalom legjobb művei.

A Lánchíd 1945-ben. Ilyen tájképekkel kezdődött az új irodalom

Forrás: Fortepan

Főleg versekről, novellákról és dokumentumokról lehet itt szó. Regényről nem. Ehhez nem volt elég idő. Ez elveszett a magyar irodalomban, mielőtt megszülethetett volna. De azért megtettük a magunkét, még én is sokat írtam. Akkor írtam a Szabadsághoz című versemet, a Reményhez című versemet, ezek mind nagyon biztató címűek, erősen vegyül bennük annak az időszaknak a lendülete, fiatal optimizmusa és félő keserűsége, amely egyrészt a háborús élménynek tulajdonítható, másrészt bizonyos nem kellemes előjeleknek.”

Dacos elhivatottság

Ez a kismértékben ironikus, ugyanakkor racionális pátosz, úgyszólván makacsság, emelkedettebben szólva elhivatottság mindmáig ott lobog nemcsak az első kötet, a Kettős világban lapjain, hanem Nemes Nagy Ágnes egész költészetében, nem is beszélve roppant jelentőségű verselemzéseiről, esszéiről.

Túl azonban az esztétikán és a verslábakon, van valami másfajta elhivatottság, nyíltabb hitvallás, szinte politikai állásfoglalás is Nemes Nagy Ágnes dacos szellemi fejtartásában.

Vas István, ugyancsak 1963-ban

Forrás: Fortepan

Az, amit nem ő maga, hanem egyik akkori fegyvertársa (később némileg ellenfele), Vas István írt le egy 1945-ös, Költészet és politika című cikkében. Felidézi egy pályatársa esetét, aki szerint: „ma, amikor az élet száznyolcvan fokkal elfordult egy évvel ezelőtti helyzetéből, józan ember nem folytathatja ott, ahol abbahagyta”. És erre csattant rá a cikk végén Vas szinte kihívó dacú, szerfölött nyakas mondata: 

Vagyunk azonban néhányan, akiknek sem okunk, sem kedvünk mást folytatni, mint amit elkezdtünk.  

Hogy aztán mindez nem egészen így alakult, még magának Vasnak a pályáján sem – aki például arra kényszerült, hogy egyik szerkesztője legyen a Rákosi elvtárs 60. születésnapjára kiadott emlékkönyvnek –, az már más kérdés. Kínok árán, de Nemes Nagy nem alkudott meg sem a korral, sem önmagával. Így esett, hogy második kötete, a Szárazvillám csak 1957-ben jelenhetett meg, abban a különleges évben, mely nemzedéktársainak is friss megjelenést és átmeneti reményt hozott (erről az évről itt írtam részletesebben).

Nemes Nagy Ágnes mintha húsz évvel későbbről nézné kissé dermedten az 1957-es kötetét

Forrás: VS

A hetvenes évektől egyre sikeresebb és tekintélyesebb lett, Aczél is elfogadta; külföldre járt, kapott egy amerikai ösztöndíjat. Mindezt az koronázta meg, amikor 1986-ban Lengyel Balázzsal elindíthatták, ha nem is egykori imádott folyóiratukat, de legalább az Újhold évkönyvek sorozatát, mely egyfajta hidat alkotott a Nyugat és az 1989-ben induló Holmi között. Kései diadal, de mégis győzelem. 

Az összegyűjtött versek

Maga a kötet – Ferencz Győző példásan pontos és odaadó filológiai munkájának köszönhetően – áttetsző és teljesen világos szerkezetű. Rend uralkodik benne, és ez azért is üdvös, mivel talán a rend az, ami elsőként eszünkbe juthat, amikor Nemes Nagy Ágnes verseit olvassuk.

A könyv első és egyben végső akarata a költőé, aki még életében, A Föld emlékei című, maga válogatta kötetében megadta azt a szövegkorpuszt, amelyet művészi végakaratának szánt. „Ez, csakis ez és nem más a költői életművem” – valami ilyesmit sugallt az 1986-ban megjelent könyv. Ferencz Győző tehát helyesen döntött, amikor ezt a summát tette a mostani kötet élére.

Nemes Nagy Ágnes 1964-ben.

Forrás: Fortepan/Hunyady József

Nemes Nagy igencsak megszűrte a saját anyagát. Szigorú volt. Egyesek szerint tán túlzottan is. Ferencz Győző 2008-as írása szerint maga a költő sem volt teljesen elégedett. „Élete végén sajtó alá rendezett összegyűjtött versei például, amelyek közül gondosan kirostálta zsengéit, alig több mint kétszáz oldalon elfértek. Ő természetesen nem volt boldog ettől. Mint az itt közölt két írásában is elmondja, teljesítményét foghíjasnak érzi, úgy érzi, saját képességei alatt tudott csak teljesíteni.”

Legyen bárhogy is, a kép egységes, meggyőző és szinte megfellebbezhetetlen. Nagyjából ugyanazt a képet sugallja, amelyet még 1947-ben Vas István vázolt föl a kritikájában.

Miután leszögezi, hogy Nemes Nagy első kötete semmi biztos támpontot nem kínál a kritikusnak, így summázza az élményt: „Minden külsőséget megvet.” De a folytatás még pontosabb, és manapság ismét szerfölött aktuális:
Azt a kiindulópontot sem adja, hogy nőköltőről írhatunk. Sem a költőnők érzelmi áradása, sem hímző képgazdagsága nem jellemzi. Még csak nem is »férfias«. Egyszerűen költő, nem és nemzet nélkül.

És hogy sok-e, vagy kevés az a bizonyos 200 oldal? Erre talán a legkézenfekvőbb válasz, ha elvégezzük az úgynevezett Gottfried Benn-tesztet. 

Gottfried Benn, aki polgári szakmáját tekintve orvos volt

Forrás: Bundesarchiv, Bild

A 20. század egyik legnagyobb német költője szerint az a „tragikus tapasztalat”, hogy „korunk egyetlen nagy költője sem hagyott hátra 6-8 tökéletes költeménynél többet”, a maradék a legjobb esetben sem egyéb, mint érdekes adalék a szerző életrajzához vagy művészi fejlődéséhez. Nos, Benn szerint e tapasztalat tragikus vonása (magam azt mondanám, inkább tragikomikus), hogy e hat vagy nyolc vershez harminc-ötven év szakadatlan szenvedése, aszkézise és küzdelme szükségeltetik.

Kérdés: van-e hat vagy nyolc maradandó, mondhatni „halhatatlan” verse Nemes Nagy Ágnesnek?
Úgy vélem, van. A magam ízlése szerint: A szabadsághoz, A reményhez, Reggeli egy dán kocsmában, Fák, Vihar, az Ekhnáton-ciklus, Között. És a kötetben meg nem jelentek közül: az Enyhe tél és az Istenről (Hiánybetegségeink legnagyobbika).

Ha ez igaz, akkor bőven elég 200 oldal egy életműhöz. 

Nem volt férfi-, se nőimitátor

De a most kiadott kötet jóval több, mint 200 oldal. Ismét a leghitelesebb tanút, Ferencz Győzőt idézem:

„Ehhez képest meglepetést, sőt valóságos irodalmi szenzációt okozott, amikor halála után irodalmi hagyatékából versek és esszék egész sora került elő. (...) Ezeket a verseket aligha óhajtotta nyilvánosság elé bocsátani, de meg sem semmisítette őket, és ezekből a gyakran naplószerű, töredékes, valóban nem végső megformáltságra törekvő művekből kiderült, hogy az új versekkel oly ritkán jelentkező költő szinte folyamatosan írt, méghozzá többször is megfogalmazott poétikájával ellentétben mélyen személyes verseket és olyan remekműveket hagyott az utókorra, mint az Istenről (Hiánybetegségeink legnagyobbika).”

Ez a rejtőzködés, úgyszólván költői tudathasadás némelyekben erős megrökönyödést keltett. A legélesebben, kisebb vitát kavaróan (melynek macsó/feminista mellékhangjaira nincs kedvem kitérni), Térey János 2012-ben itt publikált esszéje fogalmazta meg e tapasztalatot.

Objektív líraeszménye kivetette anyagából a túlontúl személyes vonatkozásokat. Bár ezeket a kihagyott verseket sem jellemzi a Sylvia Plath élveboncoló módszerére emlékeztető radikalizmus, életében mégsem tette közzé őket, talán mert nem szándékozott kibújni kényelmetlen-utált, de mégiscsak holtbiztos skatulyájából.

És tovább, már jóval élesebben: 

„A hátrahagyott versek fejezete sokkal sebezhetőbb és sebzettebb, s főleg sértettebb embert mutat. (...) Ez a nemes nagyasszony patetikusan szól hozzánk, folytonosan védekező állásban van, szembenállás-pszichózis sújtja...Ugyanakkor látható, hogy ideges rejtekezés zajlik, s a második rész tökéletesen megvilágítja, a szerző mit rejtett el és hová.”

Nemes Nagy most éppen rejtőzködik?

Forrás: Fortepan/Hunyady József

Térey (persze nem egészen alaptalanul) kárhoztatja ezt a rejtőzködést, ugyanakkor alig veszi figyelembe, hogy Nemes Nagy  egyszerűen alkatilag iszonyodott a romantikus (ha úgy tetszik, nőies) kitárulkozástól. Ez éppen az árnyékban hagyott versekből világlik ki a leghatározottabban. 

Nézzük ezt a töredéket:

Dehát nincs arra szó,
Hogy mily undorító nekem
Az exhibíció.

Vagy ezt:

Az életem nem tér-zene.
Kevés dolog iszonytatóbb,
mint a fölös szó kényszere.

És még egy befejezettnek tűnő két sor, mely akár ars poetica is lehetne: 

Ki verset ír, az egyszerre legyen / Kőmíves Kelemenné, s Kőmíves Kelemen.

Ennél aligha kell vagy lehet többet mondani erről a témáról. Nemes Nagy Ágnes nem maszkírozta magát, vagy ha mégis, csak annyiban, amennyi az érvényes költői szerepjátékhoz, vagyis a megformált lírai Énhez kellett. Nem költőnő volt, hanem költő.

Nemes Nagy Ágnes: Összegyüjtött versek. Jelenkor kiadó, 2016, 782 oldal, 4999 Ft

Forrás: Jelenkor Kiadó

 

(Címlapi kép: Fortepan/Hunyady József)