Kedves Látogató,
Az unikornis.hu oldalunkra friss tartalmak már nem kerülnek, korábbi cikkeink továbbra is elérhetőek.
Üdvözlettel: az NWMG csapata
Értem

Soha nem éreztük magunkat ennyire magányosnak mozi után

2017.01.12. 09:37
A magyar mozik is műsorukra tűzik a Ghibli Stúdió új animációját, A vörös teknőst. A lakatlan szigeten a hajótörött és családja egyetlen szót sem szólnak egymáshoz az egész filmidő alatt, mégis nagyon finom és érzékletes gesztusokkal az emberi létezés szomorú lényegét sikerül megragadnia a történetnek. 

Michael Dudok de Wit holland származású, Londonban élő animációs rendezőt több mint két évvel ezelőtt kereste meg a legendás japán Ghibli Stúdió (Chihiro Szellemországban, A vándorló palota és a Szél támad), hogy csináljon egy egész estés rajzfilmet. Az addig csak rövidfilmeket készítő Dudok de Wit szerencsére elvállalta a feladatot, mert végül egy olyan animáció született meg az irányítása alatt, amelyhez – ha éppen az emberiségről van kedvünk elmélkedni – még sokszor visszanyúlhatunk.

A vörös teknős főszereplője egy hajótörött férfi, akit egy lakatlan, trópusi szigetre vet ki magából a tenger. Miután magához tér, rádöbben, hogy teljesen egyedül van a szárazföldön. Megpróbál tájékozódni az idegen környezetben, ahol semmi sincs, ami az emberek világára emlékeztetné őt, a szabályok távolról sem azonosak a társadalomban megtapasztaltakéval. Rémült, és eleinte ügyetlenül mozog az ismeretlen sziklák és növények között, még nézni is kétségbeejtő, hogy mennyire ki van szolgáltatva a természetnek.

Az animáció a kézzel rajzolt technika ellenére húsbavágóan realista, ha arról van szó, hogy a civilizáció előtti állapotokba visszakerülő ember mennyire jelentéktelen és tehetetlen teremtmény a hatalmasabb erőkhöz képest. Ezt az elemi szorongást, ami legmélyen mindannyiunkban megvan, egy-két jelenet során nagyon intenzíven érezzük magunk is; a férfi például beszorul egy víz alatti barlangba, és ez olyan erős klausztrofób kép, hogy rendesen szorítja a mi mellkasunkat is. 

A főhősünk több alkalommal megpróbál tutajra szállni, hogy elmeneküljön a szigetről, de egy furcsa jelenség (mint később kiderül, egy hatalmasra nőtt, szimbolikus jelentőségű vörös teknős) valamiért mindig visszatartja őt, ezért a férfi végül örökre a sziget rabja marad. 

Nem spoiler elárulni a szereplő szerencsétlenül alakuló sorsát, mert ha eddig kalandfilmnek hittük a sztorit, akkor az nagyjából ezen a ponton véget is ér. Innentől kezdve a történet inkább egy mágikus realizmussal megbűvölt filozófiai alkotássá alakul át: az ember, aki miközben gyötrő hallucinációin keresztül emészti meg a régi életétől való elszakadást, a halál széléről visszakapaszkodva végül belenyugszik végzetébe, és ennek az elfogadó attitűdnek hála megtalálja új életének értelmét is egy különös módon a szigetre került nő személyében. 

Bár klasszikus hajótörött-történetként indul, az alapszituációt leszámítva A vörös teknős nem hasonlít sem a Robinson Crusoe-ra, sem, mondjuk, A kék lagúnára.  

A rajzfilm Defoe regényéhez képest nem csak az ember túléléséről szól, és nem is egy romantikus történet, ahol a Férfi és a Nő rousseau-i állapotok között, kókuszpálmák hosszúra nyúlt árnyékában felfedezi egymás iránt érzett szerelmét. Mert nem ez a lényege.  

Forrás: Photo12/Archives du 7e Art/Studio Ghibli/Prima Linea Productions/Studio Ghibli/Prima Linea Produc

A vörös teknős állítása inkább az, hogy eredendően magányosak vagyunk, és az ezt a magányosságot elnyomó társadalom csak illúzió. A rendező kiragadta a szereplőket a civilizációból, hogy ezt érzékeltetni tudja, ráadásul annyira radikálisan nyúlt a témához, hogy egy emberi közösség legalapvetőbb jellemzőjét, az egymás közötti, szavakkal való kommunikációt is megsemmisítette. A filmben nem beszélnek az emberek, ezért például a férfiról az sem derül ki, hogy melyik országból jött, mi lehetett a foglalkozása vagy hogy milyen ember azon túl, hogy ember.

Ennek ellenére mégis finom és pontos gesztusokkal érzékeltetik a rajzolók a szereplők gondolatait, költői képekben mondják el azt, amit szavakkal, sokkal prózaibb módon is el lehetett volna mondani, és ettől hihetetlenül elegáns lett ez a munka. Hogy csak egy példát hozzak: amikor a harmadik szereplő, a felcseperedett fiú kíváncsivá válik a világra, és egyszer csak szűk lesz neki a kis sziget, azt megértjük egy partra sodródott palackon át szemlélt távoli horizont látványából.

Forrás: Photo12/Archives du 7e Art/Studio Ghibli/Prima Linea Productions/Studio Ghibli/Prima Linea Produc

Dudok de Wit annyira minimálisra csökkenti az emberi létet, hogy az már csak absztrakt. Bár a közösségekre – ahogy már egy egyszerű, két főből álló párkapcsolatra is – jellemző, hogy keretek, logisztikai szabályok közé szorítják a működésüket, itt a szereplők nem találnak ki regulákat, hogy könnyítsenek (vagy bonyolítsanak) az életükön. Ugyancsak az ember sajátjának tartott művészet pedig itt egyetlen funkcionális homokrajzban merül ki. Ebben a történetben senki nem alkot semmit, egy gyerek létrehozásán kívül senki nem teremt semmit, még egy rendes fakunyhót sem húznak fel a filmben.

Ehhez a lecsupaszított emberképhez viszont tökéletesen illik A vörös teknős stílusa, ami az egyszerűen megrajzolt szereplőknél sokkal nagyobb hangsúlyt ad az őket körbeölelő természetnek. Ezzel nemcsak a környezet jelentőségét növelik meg a benne élni igyekvő emberéhez képest, hanem tudat alatt működik a Ghiblitől nyilván nem távol álló keleti gondolkodásmód is: a festői háttér, az árnyékok, az egyes napszakok fényeinek tökéletes megkülönböztetése jóleső meditatív állapotba hoznak minket, nézőket. A szorongató mondanivalót, az értelmetlen, magányos létezésből fakadó nihilt így talán könnyebb megemésztenünk.

(Címlap: Photo12/Archives du 7e Art//Studio Ghibli/Prima Linea Produc)