Rájössz, honnan származol, és megnémulsz

A libanoni származású, Kanadában felnőtt Wajdi Mouawad a kortárs színházi élet sztárja, filmet is rendezett, jelenleg Párizsban színházigazgató. Legsikeresebb darabja a 2003-ban megjelent Futótűz, amelyet számos országban bemutattak az elmúlt években. Magyarországon sem most először játsszák, a temesvári Csiky Gergely Színház előadását két éve lehetett megnézni itthon.

Első közelítésben az Alföldi Róbert rendezte új előadás a Radnótiban azért válik aktuálissá, mert a menekültkérdésre rezonál. A múlt megismerésének és alapvető identitáskérdések tisztázásának feladata ugyanis egy bevándorlótörténetbe illeszkedik. Jeanne és Simon Marwan egy gazdag, nyugati országban nőtt fel – Kanadában, gondolhatnánk, de Mouawad nem véletlenül nem nevezi meg az országot, mint ahogy azt a közel-keleti államot sem, ahonnan a testvérek anyja érkezett.

Kováts Adél, Olasz Renátó és Martinovics Dorina a Futótűz című előadásban

Forrás: Radnóti Színház / Dömölky Dániel

A polgárháborús konfliktus ideje és Mouawad származása alapján kézenfekvő, hogy Libanonról van szó, de a pontos behatárolás hiányzik, mivel a szegény, elmondhatatlanul borzalmas polgárháborús konfliktusok szabdalta Közel-Kelet és a befogadó, gazdag Nyugat kettőssége olyan mélyen kódolt, univerzális ellentét, hogy Mouawad éppen azzal hangsúlyozza és részint érvényteleníti, hogy nem helyezi el egyértelműen térben a történetet.

Jeanne és Simon az anyjuk halála után kapják kézhez a végrendeletet, amelyből megtudják, hogy nemcsak soha nem látott apjuk lehet életben, de van egy ismeretlen bátyjuk is. Nawal Marwan, a kimondhatatlan rémségeket átélt, sokat szenvedett anya arra kéri a gyerekeit, hogy találják meg rokonaikat, és ismerjék meg végre a családjuk történetét.

Olasz Renátó és László Zsolt

Forrás: Radnóti Színház / Dömölky Dániel

A testvéreknek nincs sok kedvük a nyomozáshoz, különösen a fiú, Simon elutasító. Anyjuk távolságtartása, szeretetlensége az egész életükre rányomta a bélyegét – miért engednének most a kérésének? Olasz Renátó impulzív, túlmozgásos alkatához jól illik Simon szerepe, kár, hogy túl sok lehetősége nincs játszani, mert a fiú csak a történet végén érti meg, miért nevelte őt és a nővérét úgy az anyjuk, ahogy. Miután kiderül az igazság, őt is elhagyják a szavak, némán dolgozza fel a tudást, amellyel az anya is csak élete végén szembesült.

A szálakat nem ő, hanem Jeanne kezdi el felgöngyölíteni. A fiatal matematika-tanárnő szorongásaira, elfojtásaira csak utalni tud Martinovics Dorina, neki sincs elég tere, hogy árnyalt személyiséget teremtsen figurájából (ráadásul a metaforaként használt matematikai törvényszerűségek csak az előadás elején merülnek fel, pedig a darabból készült filmben a történet vége is visszautal a témára). A két testvér karaktere nincs igazán kibontva, leginkább az igazság megismerésének eszközeiként és az igazság áldozataiként, a nézőtől elidegenítve jelennek meg. Ami nem feltétlenül hiba, mert így még élesebben vetül a fény az anya figurájára.

Csarnóy Zsuzsanna és Kováts Adél

Forrás: Radnóti Színház / Dömölky Dániel

A Futótűz valójában csak Kováts Adélnak jelent igazi színészi kihívást és lehetőséget. Míg a darab több külföldi változatában is különböző színésznők játsszák a fiatal, a középkorú és az idős Nawal Marwant, addig a törékeny alkatú Kováts Adél megesett kamaszlányként, tanult, elszánt felnőtt nőként és idős, megtört asszonyként is hiteles. A Futótűzben bizonyítja, hogy színházigazgatóként is keresi a komolyabb szerepeket – a színpad közepére helyezett üvegkalicka révén fizikailag is ő áll a történet középpontjában.

Kováts bátor alakítása mellett László Zsolt jegyzője válik dominánssá. A nevetségesség határán egyensúlyozó, a kulcspillanatokban mégis emberségesnek mutatkozó hivatalnok figurája arra példa, hogyan érdemes találó színészi gesztusokkal felnagyítani egy kis szerepet.

Kováts Adél, Rusznák András

Forrás: Radnóti Színház / Dömölky Dániel

A Marwan testvérek nézőpontjából a polgárháborús közel-keleti ország nemcsak az értelmetlen pusztítás, hanem a vonzó és misztikus kultúra földje is. A közel-keleti énekek is ezt az atmoszférát erősítik, míg némi csavart visz az ábrázolásba, hogy a színpad előterében nem homokszőnyeg húzódik, hanem száraz hódara ropog a szereplők lába alatt, közelebb hozva egymáshoz az előadás két terét, az elhagyott, életveszélyes és az új, befogadó, de sivárabb országot.

Alföldi nemcsak a gyakori alkotótársa, Menczel Róbert által tervezett díszlet megoldásaival teremt folyton kapcsolatot múlt és jelen, Kelet és Nyugat között, hanem – különösen a második felvonásban – kifejezetten törekszik rá, hogy összemossa, de legalábbis frappánsan közelítse egymáshoz a kétféle teret és időt.

Olasz Renátó és Schneider Zoltán

Forrás: Radnóti Színház / Dömölky Dániel

Ezzel pedig arra irányítja a figyelmet, hogy az anyjuk hazájába látogató, Oidipusz mintájára a származásuk titkait kereső testvérek utazásánál, a valós tér és idő korlátainál sokkal fontosabb a személyiségben lezajló változás, az a pszichológiai folyamat, ahogy a súlyos családi titkokat megértik és elfogadják a szereplők. Az, hogy itt menekültek történetéről van szó, másodlagossá válik, a háborgó lelkek fontosabbak Mouawadnak és Alföldinek, mint a történelem viharai.

Mégsem tudtam elvonatkoztatni a Futótűz már említett 2010-es filmadaptációjától, az azóta is jobbnál jobb rendezésekkel jelentkező Denis Villeneuve nemzetközi áttörését meghozó Felperzselt földtől. A film kitöltötte a darab által hagyott űröket, megmutatta azt is, amit Alföldi változata elrejt.

Lubna Azabal a Felperzselt föld című filmben

Forrás: Mokép

A kevesebb sokszor több, most viszont hiányérzetem maradt az előadás után, mert Villeneuve filmjének érzelmi hatása sokkal erősebb. Nála a polgárháború megmutatása torokszorító élménnyé, az igazság megismerése katartikus melodrámai pillanattá válhatott. A Radnóti szép előadása erőtlenebb, így talán azoknak maradhat inkább emlékezetes, akik a Mouawad-darab filmadaptációját nem ismerik.

(Címlapi kép: Radnóti Színház / Dömölky Dániel)