Kedves Látogató,
Az unikornis.hu oldalunkra friss tartalmak már nem kerülnek, korábbi cikkeink továbbra is elérhetőek.
Üdvözlettel: az NWMG csapata
Értem

Isten nélkül nem megy. De néha jól jön egy rendező is

2017.01.22. 08:52
A 2015 áprilisa és 2016 májusa között, 20 ülésben készült életútinterjú fesztelen, csapongó, fésületlen, és semmiképpen sem tart igényt a színháztörténeti teljességre. Célja ennél szerényebb, Bérczest idézve: megmutatni egy embert. Persze ennél nagyobb kihívás aligha lehet. Különösen, ha az illető egyben istennő is. De mindenekelőtt vérbeli színész: drámai szende és sötét tragika, apácajelölt és „bárcás kurva”.

A beszélgetés meglehetősen morbid hangulatban indul. Törőcsik lemondja az első találkozót, mivel egy Bokros Levente nevű papot vár megbeszélésre, aki a terve szerint majd beszenteli leendő hamvait. „Ott volt maga, amikor a férjem, Maár Gyula drága hamvait beszentelték? – kérdi Törőcsik Bérczestől. – Ha ott volt, hallotta azt is, milyen istenien orgonált Xavér. Na, ő a hamvaim beszentelésén is fog orgonálni.”

Bérczes erre megütközve, némi iróniától sem mentesen közli, hogy eszerint Törőcsik most, rögtön a könyv elején a saját temetését rendezi meg.

2010. március 15. Maár Gyula filmrendező, az egyetlen férfi, akin Törőcsik soha nem tudott átlépni

Forrás: MTI/Kovács Attila

De erre már a színésznő fölcsattan: Végrendelkezek, ember!

A halálközeli légkör nem csoda, hiszen a 2015 áprilisában induló beszélgetéssorozat már Törőcsik „halála után” kezdődik. Tudjuk, hogy 2008 októberében a színésznő a klinikai halál állapotába került, de visszajött, ismét megtanult beszélni, járni, egyáltalán élni, és majdnem pontosan egy évvel később már a színpadon állt az „őrült” Anatolij Vasziljev által rendezett előadásban. Vagyis mindez számára már csak ráadás, egyfajta síron túli jutalomjáték, hogy színházi fogalommal éljünk.

A kötet fő érdeme, hogy noha írott szöveg, mégsem elsősorban olvassuk, hanem inkább halljuk a mondatokat, halljuk Törőcsik Mari hangját, mondhatni dumáját, aki a lehető legtermészetesebben beszél mindenről, éppen úgy, mintha a színházi büfében lenne. Vagyis színházi regény ez a javából, egy nagy színész egyik utolsó szerepe, amelynek egyben ő az írója és a rendezője is.

Anatolij Vasziljev orosz rendező „aki mindig fejjel ment a falnak”

Forrás: MTI/Koszticsák Szilárd

De csak részben. Hiszen, ahogy Törőcsik számtalanszor kijelenti: a színház rendező nélkül nem megy. És Bérczes igazán nagyvonalú rendezőnek bizonyul. Néha persze megpróbálja kordában tartani a művésznőt, igyekszik beleszorítani az élete és pályája időrendjébe, de aztán rájön, jobb, ha engedi „felzengeni”. Olykor magát sem kíméli, ha a helyzet úgy kívánja.

Egy alkalommal csak ennyit mond: „Drága Mari”, mire a született színésznő azonnal veszi a lapot: „Pisilnie kell, menjen. Maga is öregszik. Tőlem százszor is mehet. Addig felhívom Terézt.” De Bérczes a talán véletlenül (?!) felvett telefonbeszélgetést is rögzítí. A jelenet szinte Örkény tollára méltó: Halló, szervusz, én vagyok, anyád. Tudunk beszélni, a Bérczes elment pisilni. Szerintem prosztata, tudod, Maár Gyulának is volt ez. Függöny.

Többtucatnyi csattanós és kevésbé szellemes anekdota, ízes, bár nem feltétlenül igaz történet, rengeteg alapos vagy légből kapott pletyka kavarog a könyv lapjain, és Bérczes jól tette, hogy csak kevéssé szelektált, hiszen a helyenkénti káosz, az időrend felborítása, a számos ismétlés csak erősíti a beszélgetések lendületét, elevenségét, belső igazát, hitelét. Drámáját. Végeredményben pedig Törőcsik jelenlétének súlyát, mely szerinte egyébként is a színészi játék egyik lényege.

A Nemzeti Színház bontása 1965-ben. „Gobbi még a robbantás után is ott bóklászott, és összegyűjtött, amit tudott”

Forrás: Fortepan

Mind a színpadon, mind az életben hitelesen kell létezni – a recept egyszerű, de megvalósítása már roppant energiákat és arányérzéket, odafigyelést igényel.

És bár igaza van Törőcsiknek, hogy ő nem kétszer, hanem százszor is elmeséli ugyanazt a sztorit, van egy történet, amely mindenképpen egy fajta szigetet alkot az áramlásban.

Istenhit, de vallás nélkül

Ez a hároméves korában meghalt Melinda húgának története. Melindáé, aki ráadásul meghökkentően hasonlított Törőcsik Marira, amolyan csodagyereknek látszott, két és fél éves korában késsel-villával evett, és minden téren megelőzte életkorát. Aztán váratlanul megbetegedett, és a háború utáni gyógyszerhiányban menthetetlennek bizonyult.

„Ha nem is lettem vallásos, a hit mindig ott settenkedett körülöttem, és meg-megérintett. Igen, a vallásal, mindenféle vallással bajom van. De a sorsomat illetőleg tudom, hogy nem a véletlen, nem az úgynevezett szerencse, hanem Isten akarta így. Meséltem Melindát,a húgomat, aki háromévesen meghalt. Meghalt, hogy én nagy életet élhessek.”

A Varsói melódia, első nagy színházi sikere, 1968-ban, Sztankay Istvánnal a próbán

Forrás: Fortepan

De egy másik helyen még élesebben és megdöbbentőbben mondja el a történetet. A temetés után visszamegy Egerbe, az Orsolya-rend zárdájába, ahol az angolkisasszonyoknál tanul. „Éjjel megvártam, amíg Testvér Irénke elalszik, aztán lábujjhegyen kiosontam a kertbe, és bementem a kápolnába. Letérdeltem, elkezdtem sírni, és azt mondtam:

Édes Istenem, én tudom, hogy Melinda azért halt meg, hogy nekem egy nagy életem legyen. Tizenkét-tizenhárom éves lehettem.”

 A történet sokféle módon értelmezhető. Egyrészt úgy, hogy Melinda mintegy feláldozta magát Törőcsik érdekében. A kis zseni, a hasonmás félreállt, hogy a nővér érvényesülhessen. A másik értelmezés szerint Isten intézte az egészet, ami nem föltétlenül kedvező színben tünteti fel a Mindenhatót. 

Legyen bárhogy is, Törőcsik egyszer váratlanul kijelenti: 

„Azt szoktam mondani, hogy úgy vagyok Istennel, mint Einstein. Valami megbízható lapban olvastam, mit nyilatkozott élete végén. »Egész életemben materialista tudós voltam. Sem a vallással, sem Istennel nem foglalkoztam. De most rá kellett jönnöm, hogy Isten nélkül nem megy.« Valahogy így vagyok én is: Isten nélkül nem megy.”

A rendező a pótisten

A kötet egy pontján természetesen Bérczes is felteszi a kikerülhetetlen kérdést, amelyre például Diderot és Brecht is mindhiába kereste a választ: „Ki áll, ki cselekszik a színpadon? Kivel történik meg a dráma?”

Törőcsik nem habozik: „Természetesen velem. És nem velem. Ezért kulcsfigura a rendező. A jó rendező gazdálkodni tud a gesztusaimmal, az érzéseimmel, a mozdulataimmal, azzal, hogy ne civilként legyek jelen, de ne is »színészkedjek«.

A jó rendező helyre rak, a rossz rendező a helyemen hagy, magamra hagy, beéri azzal, hogy magamat adom, azaz modoros leszek.”

Major Tamás 1972-ben. „Mesterem, igazgatóm, és szeretem”

Forrás: Fortepan

„Rendező nélkül nem megy. Ilyenkor az igazi rendezőkre gondolok, akikből nem sok van. Én egyedül nem vagyok alkotó ember. Akkor válok alkotóvá, amikor már megszűnik a rendező. Ő meghatározza a helyemet, a feladatomat az egészen belül, és amikor minden megvan, akkor jövök én. Ott már Vasziljev sem tud segíteni.”

Major Tamás egyszer vallomást tesz Törőcsiknek a színházi eszményéről: „Tudom, de nem tudom megcsinálni. Rájöttem, maga lesz az, aki megcsinálja. Magából lesz az a színész, akire vágyódtam egy életen keresztül.”

És mután ezt elmesélte, Törőcsik szenvedélyes hangon kérdi Bérczest: „Érti most már, hová kerültem a főiskoláról? Érti, mekkora szerencsém volt?” Mire Bérczes szerfölött szarkasztikusan: „Az Isten, ugye.” Törőcsik: „Bizony.” Bérczes: „Vajon a nyilvánvalóan materialista Major Tamás mit szólna, hogy vele kapcsolatban Istent emlegetjük?” Törőcsik: „Tiltakozna.” Bérczes: „Mondjuk azt, hogy isteni szerencse.” Törőcsik: „Az jó. Majorelvtárssal (sic!) isteni szerencsém volt!”

Vagyis a frivol színházi hangnem győz a beszélgetőkönyvben. És ez így van jól.

Keretes elbeszélés

2016. május 16-án, az utolsó beszélgetésben előkerül egy emlék: „Azzal kezdtük tavaly ezt a könyvet, hogy egy Levente nevű pappal akar találkozni.” Mire Törőcsik: „Igen, Bokros Levente. Őt kértem meg annak idején, hogy szentelje be a hamvaimat. De azóta se találkoztunk, nem tudom, hová tűnt. Egyik száma se jelentkezik...” 

Cannes, 1958, jobbra Törőcsik állandó szállodája, a Hotel Martinez. „Szerencsém volt a Körhintával. Beröpített Cannes-ba”

Forrás: Fortepan

Vajon mit jelenthet ez a három pont? Csak egyre gondolhat az olvasó. De a végkövetkeztetés mégsem a vigasztalan gyászé. Törőcsik rezignált, de nem szomorú: „Sokan halnak meg körülöttem, sokakat nem látok már az életben, a vég felé tartanak a dolgok. De hát ez így természetes.”

Vagy a felejthetetlen barát, Pilinszky szavaival: „Kimondhatatlan jól van, ami van.”

Törőcsik Mari. Bérczes László beszélgetőkönyve. 2016, Európa Könyvkiadó, 418 oldal, 4590 Ft

Forrás: Európa könyvkiadó

 

 

(Címlapi kép: Fortepan)