Kedves Látogató,
Az unikornis.hu oldalunkra friss tartalmak már nem kerülnek, korábbi cikkeink továbbra is elérhetőek.
Üdvözlettel: az NWMG csapata
Értem

A huszonéves ficsúr, akiért életüket adnák a filmrajongók

2017.02.04. 09:00
Itthon is bemutatták Xavier Dolan filmjét, a Cannes-ban a Zsűri Nagydíját elnyert Ez csak a világ végét. Ez a huszonhét éves rendező hatodik nagyjátékfilmje, ami önmagában sokat elmond Dolan tehetségéről és munkatempójáról. Bemutatjuk a rendezőt, akit rengeteg filmrajongó imád hisztérikusan, sőt sokan úgy gondolják, ha valaki, ő hozhat új nézőket a mozi számára.

Már attól leesik az ember álla, ha szűkszavúan elsoroljuk, mit ért el eddig Xavier Dolan. Huszonhét éves koráig hét nagyjátékfilmet rendezett. Az elsőt Megöltem anyámat címmel tizenkilenc évesen, a filmet rögtön be is válogatták a Cannes-i Filmfesztivál egyik programjába. Azóta egy kivételével az összes filmjét Cannes-ban, a világ legnagyobb presztízsű filmfesztiválján mutatják be. 2009-ben, 2014-ben és 2016-ban is az ő filmjét nevezte Kanada az Oscarra.

Durva volt, amikor tavaly közelről láthattam, hogyan őrülnek meg a filmrajongók Xavier Dolanért. Ez csak a világ vége című, a magyar mozikban most bemutatott filmjének késő esti vetítésére álltunk sorba több száz másik filmes újságíróval együtt. Egy angol lánnyal kezdtem el beszélgetni, aki negyven percen át azt ecsetelte levegővétel nélkül, hogy Xavier Dolan az isten.

Marion Cotillard, Xavier Dolan és Léa Seydoux Cannes-ban, 2016 májusában

Forrás: AFP/Loic Venance

Magyarországon leginkább csak a Titanic és a Cinefest fesztiválokon vetítették a filmjeit. A 2010-ben néhány moziban vetített Képzelt szerelmek után most az Ez csak a világ vége került országos moziforgalmazásba. Nem ez Dolan legjobb filmje, de mindenképp különleges színfoltnak számít, és azokkal is megismertetheti a fiatal rendezőt, akiknek esze ágába se jutna letölteni egy kanadai művészfilmet, viszont szívesen beülnek valamire, amiben Marion Cotillard és Vincent Cassel játszanak. És azt is megmutatja, miért ünneplik annyian Dolant kis túlzással a filmművészet megmentőjeként.

Meleg fiúk, idegbeteg anyák

A hagyományos filmes műfajok közül a művészfilmek egyébként is leginkább a melodrámához húznak, de Dolanre tényleg ráfoghatjuk, hogy csak melodrámákat rendez. Imádja a nagy érzelmeket, a szenvedélyt, sírást, dühkitöréseket. Minden filmje érzelmi hullámvasút, nagy magasságokkal és mélységekkel. Családtörténeteket forgat, amelyek mindig identitásdrámák is: valaki megpróbálja elfogadni önmagát, vagy elfogadtatni önmagát a szeretteivel.

Melvil Poupaud és Suzanne Clément az Így is, úgy is Laurence című filmben

Forrás: AFP

Ennek a történetívnek a leglátványosabb példája az Így is, úgy is Laurence, amelyben egy középiskolai irodalomtanár jön rá, hogy valójában belül nőnek érzi magát. Laurence együtt él egy nővel, akit továbbra is szeret, és a filmben az a legszebb, ahogy a két ember megpróbálja feldolgozni a kapcsolatuk végét, miközben, mivel egymást szerető, intelligens, felnőtt emberek, azt is átgondolják, nem folytatható-e mégis valahogy a közös életük.

A nemi identitás kérdésével Dolan szinte minden filmjében foglalkozik. Ő maga következetesen, minden fórumon előszeretettel beszél homoszexualitásáról, noha önéletrajzinak csak az első filmjét tartja. Körülbelül kétszáznegyven százalékosan a saját életemről szól – mondta a Megöltem anyámat kapcsán Jessica Chastainnek egy interjúban. A színésznővel a Twitteren haverkodtak össze, Chastain játszik is Dolan első angol nyelvű, bemutatás előtt álló filmjében.

Xavier Dolan a Megöltem anyámat című filmben

Forrás: AFP

Dolan első filmjében egy lázadó, meleg kamaszfiú próbál zöld ágra vergődni az őt egyedül nevelő, frusztrált anyjával. Vagy megfordítva, egy egyedülálló anya igyekszik megtalálni a közös hangot elviselhetetlen fiával. A rendező mindkét főszereplőt empatikusan ábrázolja – megdöbbentő, hogy tizenkilenc évesen milyen bonyolultan és érzékenyen tudta megragadni az anya-fiú kapcsolat problémáit.

Ezt a viszonyt későbbi filmjeiben is tovább boncolgatta. A Tom a farmon címszereplője meglátogatja halott szerelme családját, akik nem tudták vagy nem akartak tudomást venni az elhunyt homoszexualitásáról, Tom érkezése így egyfelől botrányt kavar, másrészt a főhős kicsit fia helyett fia lesz a gyászoló anyának. A Mommyban pedig Dolan visszatér lázadó kamasz és egyedülálló anya kettőséhez: egy figyelemzavaros, hiperaktív, agresszív fiú költözik haza a nevelőintézetből az anyjához, és lassan elkezdenek közeledni egymáshoz. Mindkettejük iszonyatosan szeretethiányos, mégis – vagy pont ezért – rengeteget bántják a másikat, és igazán megszenvedik az együttélést.

Anne Dorval és Antoine-Olivier Pilon a Mommy című filmben

Forrás: Photo12/Archives du 7e Art/Metafilms/Metafilms

Az Ez csak a világ vége főhőse is rég nem látott családjához utazik haza egy hétvégére. Azt akarja bejelenteni nekik, hogy haldoklik, de sejti, hogy a főzésbe és nosztalgiázásba menekülő anyja, nagyhangú, arrogáns bátyja és vadóc húga nem fogják megkönnyíteni az őszinte szembenézést.

A film szerkezete és stílusa egyaránt egészen egyedi: főként kétszereplős párbeszédekből áll össze a történet, a főhős minden családtagjával elbeszélget, valakivel többször is, más akciót viszont ne keressünk a cselekményben. Sőt a beszélgetéseket is szinte csak közeli beállításokban vették fel, klausztrofób élményt okozva.

Marion Cotillard az Ez csak a világ vége című filmben

Forrás: Cirko Film

A rendező egyébként mára harmonikus kapcsolatot alakított ki az anyjával: nagyon megható az az interjú, amelyben arról beszél, esténként gyakran elgondolkodik rajta, hogy áttaxizzon negyven percre lakó anyjához, csak hogy nála alhasson.

Egyetlen képből felismerhető

Dolan visszatérő témái, a családi és párkapcsolatok bonyodalmai, a meleg identitás kérdései a hétköznapi valóságunkból táplálkozó témák, a rendező viszont messziről elkerüli a kisrealista vagy dokumentarista ábrázolásmódot, amit általában a hasonló történetekhez társítanak a művészfilmekben. Helyette látványos, ezer színben pompázó, videoklipes betétekkel telerakott filmeket készít. Ha extravagáns ruhákba bújt, excentrikus fiatalokat látunk, amint egy elnyűttnek hitt, a jelenetben mégis új jelentést kapó lakossági popslágerre táncolnak, szinte biztosak lehetünk benne, hogy Xavier Dolan-filmet nézünk.

Pierre-Yves Cardinal és Xavier Dolan a Tom a farmon című filmben

Forrás: Photo12/Archives du 7e Art/MK2 Productions/Mk2 Productions

A választott formanyelv nem okoz meglepetést, ha utánaolvasunk, mik voltak a rendező meghatározó gyerekkori kulturális élményei. Első helyen Dolan minden interjúban a Titanicot említi, mint a filmet, amely megváltoztatta az életét: ő is azt az érzelemgazdagságot, tomboló intenzitást keresi a filmjeiben, amivel Rose és Jack tragikus történetében találkozott. Mikor anyám megunta, hogy állandóan a Titanicot akarom nézni, betette otthon a Lesz egy még így sét videón. Akkor úgy tettem, mintha kimennék vécére, és a másik szobában nézni kezdtem a Titanicotmeséli kedvenc filmjéről a rendező, aki gyerekként szerelmeslevelet is írt Leonardo DiCapriónak, de sosem kapott választ.

Imádja a mainstream popslágereket is. Mikor először csetelni kezdtek Jessica Chastainnel, Justin Bieber- és Celine Dion-dalokat küldött neki, Adele-nek már videoklipet is rendezett, a filmjeiben pedig egyebek mellett Celine Dion, Lana del Rey, Sting, a The Cure, az Oasis és Dido slágerei is előkerültek már. Az Ez csak a világ végében döbbenetes ereje van egy, a főhős gyerekkorára visszapillantó flashback-jelenetnek, amely alatt a román O-Zone együttes harsány himnusza, a Dragostea din tei szól.

Marion Cotillard, Xavier Dolan és Nathalie Baye az Ez csak a világ vége forgatásán

Forrás: Cirko Film

Az unásig hallott rádióslágerek nemcsak zsigeri, primitív reakciót váltanak ki a nézőből (örülünk az ismerős dalnak vagy rühelljük ezt az ezerszer hallott szemetet), de általuk még közelebb kerülhetünk a karakterekhez. Lehet, hogy ezek a furcsa, különc fiatalok a szexualitásukkal birkóznak vagy halálos betegek, de ugyanúgy vágynak az egyszerű örömökre, ugyanúgy kétségbeesetten keresik és próbálják megélni a saját szabadságukat, mint bárki más. Egy csapatnyi síró-vigyorgó, szeretethiányos érzelemgombóc: ők a Xavier Dolan-filmek hősei.

De nem feltétlenül kell egy zenés montázst kiemelnünk a gyorsan terebélyesedő Dolan-életműből, hogy felismerjük a filmjeit. Elég lehet egyetlen kép is, amelyen különleges ruhadarabokat hordó fiatalokat látunk egy intenzív színhatású térben – mintha csak Jean-Luc Godard sikkes pirosai és kékjei világítanának tovább Dolannél. A rendező monomániásan ügyel rá, hogy maga tervezze a szereplők ruháit, mert szerinte az emberek már azelőtt egy csomó mindent elárulnak magukról a megjelenésükkel, hogy megszólalnának, ő pedig nem akarja másra bízni a jellemábrázolás ennyire fontos eszközét.

Juliet Berto és Mireille Darc Jean-Luc Godard Week-End című filmjében

Forrás: Origo

Hogy lássuk, Dolan mire gondol, elég is, ha megnézzük ezt a képet 2010-es, Magyarországon is szűk, de elhivatott rajongótáborral bíró filmjéből, a Képzelt szerelmekből. A film két barátról, egy fiúról és egy lányról szól, akik mindketten ugyanabba a srácba szeretnek bele, és rivalizálni kezdenek egymással. A kép bal oldalán ülő, szerelmes fiút maga Dolan játssza, aki rendszeresen oszt szerepet magára is, a Megöltem anyámatban és a Tom a farmonban is ő a főszereplő. Igaz, amióta nagy sztárok állnak sorban nála, azóta rá nem jellemző visszafogottsággal a kamera túloldalán marad.

Xavier Dolan, Niels Schneider és Monia Chokri a Képzelt szerelmek című filmben

Forrás: AFP

A könnyen beazonosítható képi nyelv és a nézők szívét összefacsaró, intenzív érzelmesség miatt a rendezőt többen is a mostani évtized legfontosabb filmes szerzőjének tartják, olyasvalakinek, aki érzékeny művészfilmeket csinál, mégsem szégyelli az erős, akár szentimentális hatásgyakorlást.

Erőlködés nélkül „beszéli a fiatalok nyelvét", messze áll a hollywoodi happyend-kultusztól és a fantasztikus műfajoktól, de a túlintellektualizált, ingerszegény dokumentarista művészfilmes forma sem érdekli, így talán olyan nézőket is visszahódíthat a mozikba, akik a Dolanéhez hasonló érzékenységet manapság inkább a minőségi tévésorozatokban keresik.

Xavier Dolan Cannes-ban, 2016. május

Forrás: Anadolu Agency/2016 Anadolu Agency/Mustafa Yalcin

2018-ban érkező filmje, a John F. Donovan halála és élete az Ez csak a világ végéhez hasonlóan sztárparádéval készül, a hollywoodi színészek – Jessica Chastain mellett Natalie Portman, Thandie Newton és a Trónok harcából ismert Kit Harington – miatt pedig végre az amerikai közönséget is meghódíthatja majd. Nagy kérdés, hogy Xavier Dolan mihez fog kezdeni magával, ha egyszer betölti a harmincat.

(Címlapi kép: Xavier Dolan az Ez csak a világ végéért kapott cannes-i Zsűri Nagydíjával. AFP/Loic Venance)