Amikor a hatalom nem akarja észrevenni a nyomort

2017.02.03. 09:09
Fontos és nagyon személyes hangú kiállítás nyílt a napokban a huszadik századi, budapesti lakhatási mozgalmakról. Hogyan tiltakoztak lakók tízezrei a magas lakbérek ellen a század elején? Milyen körülmények között éltek a Budafokra szorult „barlanglakók”? És kik voltak hatvan évvel ezelőtt a squatterek? Van mit tanulnunk a múltból.

Tettek ideje címmel nyílt meg múlt héten az előző évszázad lakhatási mozgalmairól szóló kiállítás a Kassák Múzeumban. A tárlat nem túl nagy ugyan, de annál jelentősebb, és egyértelműen jelzi, hogy miért fontos odafigyelni arra, amit a budapesti múzeumok közül ez a kicsi óbudai intézmény csinál úgy általában. A múzeum 2012-ben kezdte meg Életmód és társadalmi mozgalmak a modernitásban című kiállítási és kutatási programját, amelynek keretében a szociálisan érzékeny témák kerülnek előtérbe. Ezúttal – az idei hideg télre épp megfelelően időzítve – a lakhatási szegénységen van a hangsúly.

A kiállítást megelőzte a Közélet Iskolája nevű civil kezdeményezés kutatási projektje, amelynek folytatásaként született meg a Kassák Múzeum kiállítása. A falakon látható archív fotók, szövegek, plakátok, újságrészletek a kassákosok és a civil aktivisták közös kutatásának, levéltárazós, könyvtárazós munkájának köszönhetően kerültek ki.

Fotó: Adrián Zoltán – Origo

A Közélet Iskolája egy olyan oktatási központ, amely a társadalom kiszolgáltatott, kirekesztett tagjainak próbál útmutatást adni arra, hogy miként állhatnak ki hatékonyan önmagukért. Így az ugyancsak Tettek ideje névre hallgató kutatásuk célja is az volt, hogy felvázolják: az elmúlt száz évben milyen gazdag hagyománya alakult ki az állampolgári szerveződésnek az élhető (vagy ahhoz közel álló) lakhatási körülmények kiharcolásáért, megteremtéséért. Ahogy Udvarhelyi Tessza, az egyik alapító a kiállítás megnyitóján elmondta: nem titkolt szándékuk ezzel inspirációt adni a ma hasonló cipőben járó embereknek, és remélik, hogy a múltbeli példákból erőt tudnak meríteni a küzdelmeikhez.

A kutatásban részt vevők többségének ugyanis  bőven van tapasztalata a lakhatási szegénység terén: van, aki most jutott szociális bérlakáshoz, eddig pedig családok átmeneti otthonában, anyaotthonokban húzta meg magát, másnak a lakása a devizahitel miatt úszott el, és akad olyan is, aki úgy csinálta végig a projektet, hogy már hat éve hajléktalan. 

Ennek köszönhetően a kiállítás maga azzal kísérletezik, hogy

egyszerre próbál tudományos, objektív narratívát adni és szokatlanul személyes hangot megütni.

A kiállítás megalkotói például egy külön falat kaptak, amelyen bemutatkoznak, és röviden elmesélik, hol, milyen körülmények között élnek vagy éltek. Az informatív, magyarázó leírásokat pedig a saját benyomásaikkal, élményeikkel árnyalják, és bár erre a fajta személyességre, a vélemény olyan nyilvánvaló kifejezésére, mint hogy leírják, mit találnak szimpatikusnak az adott szerveződésben, vagy hogy mi ragadja meg őket egy-egy fotóban, nem feltétlenül van szükségünk egy kiállításon – sőt ezek akár fölösleges térkitöltésként is hathatnának –, ebben a helyzetben ez kivételesen működik. Így legalább a tárlatra is átöröklődik a kutatás akciójellege.

Fotó: Adrián Zoltán – Origo

Alapvetően két hatalmas értéke van a Tettek idejének. Az egyik az, hogy sokféle példát hoz a lakhatási szegénységre, amely nemcsak az aluljárókban vagy a kispesti servúdi erdőben meghúzódó hajléktalanságot jelenti, hanem minden olyan állapotot, amikor nincsenek meg a megfelelő lakhatás feltételei, nincs mondjuk közművesítés, élhetetlenül romos állapotban van a lakás, vagy sokan összezsúfolva élnek a helyhiány miatt.

Budapesten nagyjából azóta érint ez tömegeket, mióta a település nagyváros lett, és elkezdte felszívni vidékről a munkaerőt, tehát a 19. század végétől. Mégis ritkán hallani arról, hogy az elmúlt több mint száz évben emberek tízezrei kényszerültek például budafoki vagy Gellért-hegyi barlangokba, egykori borospincékbe, mert egyébként nem volt hol lakniuk. Itt viszont majdnem egy egész falat szentelnek a barlanglakásoknak, amelyekben 1910-re a fővárosi lakosságnak egy egyáltalán nem elhanyagolható hányada élt,

a budafoki népesség 24 százaléka költözött a nyirkos, fénytől elzárt, föld alatti világba.

Ezek a kívülálló szemében és a korabeli sajtó interpretálásában csak járványfészkek, rémséges katakombák voltak, és csupán elvétve esett szó arról, hogy a barlanglakások egyébként emberek otthonai, sőt városok a városban, mert kiskertek, haszonállattartás és műhelyek is működtek a pincerendszerekben. (Az utolsó ember a hetvenes években költözött ki a barlanglakásából, egykori lakhelye ma látogatható.)

De a múlt magyar squattereiről, lakásfoglalóiról is ritkán hallani vagy olvasni, pedig a kiállítás szerint például a Tanácsköztársaság idején és '56 után is tömegesen, ezrével költöztek be illegálisan emberek közművesítetlen, félkész vagy pedig az emigrálók által hátrahagyott lakásokba. Különösen szimpatikus, hogy hatékonyan működött egy informális hálózat a munkások között annak érdekében, hogy időben értesüljenek az üresen álló ingatlanokról.

Forrás: Fortepan

A másik pozitívuma a tárlatnak, hogy egészen széles skálán mutajta be, hogyan lehet szervezkedni, láthatóvá válni a hatalom szemében még akkor is, ha az először nem akarja a nyomorgást észrevenni. Ez utóbbira is vannak sajnos kiváló példák: a 30-as években a KSH elnöke szerint például lakástúltermelés volt, mert valahogy megfeledkezett arról a pár tízezer emberről a pincékben, akik a nagy túlkínálatban nyilván nem tudtak válogatni a bérlakások között. A szocializmusban pedig tabu téma volt a hajléktalanság, és a jelenséget sikerült a rendszernek úgy-ahogy a munkásszállók falai mögött rejtegetnie.

A hatalommal szemben később napilapok vagy a Kassákhoz tartozó Munka-körben megjelenő szocifotózás úttörői próbálták felhívni a főváros szegénységének helyzetére a figyelmet, és igyekeztek foglalkozni az ügyükkel. Ám sok esetben az érintettek részéről is nagyon hatékony érdekérvényesítés zajlott, önszerveződtek, és működő praktikákat találtak ki a megélhetés érdekében.

Ennek meggyőző etalonja a szintén az 1900-as évek elejére tehető bérlőmozgalom. Mai szemmel is fantasztikus látni, hogy a bérlők és a háztulajdonos közé idővel beékelődött házmester uzsorája ellen mekkora összefogással és méltósággal tudtak fellépni a lakosok. Nemcsak, hogy megtagadták a szinte hétről hétre emelkedő bérek fizetését, de utcára vonultak tüntetni, sőt házbojkottot hirdettek, hogy a „rossz hírű” házakat az éppen lakást keresők messziről kerüljék. Végül a Szociáldemokrata Párt melléjük állt, meghirdette az uzsora elleni küzdelmet, amelynek vége többek között a kollektív szerződés kiharcolása, a bérlők közösségként való elismerése lett.

Forrás: Fortepan, Újpalota

A kiállítás időrendben veszi sorra az ehhez hasonló, alulról szerveződő megoldásokat, és ennek köszönhetően a látogatók számára megadja azt az elengedhetetlen pluszolvasatot, hogy a nyomortelepek, a bádogtákolmányok nemcsak földbe vájt lyukak, a térképen nem létező peremvidékek, de emberek otthonai, és ezeknek az embereknek arcuk, közösségtudatuk, identitásuk van.

A munkásszállókról, a kalákázásról, az újpalotai lakótelep civil kezdeményezéseiről, a Dzsumbujként elhíresült Illatos úti telepről is szó esik a Tettek idejében, míg eljutunk a rendszerváltáskori rongyos forradalomig. De a felsorolás valójában itt nem áll meg, hiszen az említett kezdeményezések közé illik bizonyos értelemben a Közélet iskolája is, az általuk képviselt emberek láthatóvá tételének pedig például éppen ez a kiállítás az egyik eszköze.

A kiállítás április 2-ig tekinthető meg.

(Címlapi kép: Fortepan, Dzsumbuj)