Danny Boyle felültetett minket a nosztalgiavonatra

Bujdosó Bori2017.02.13. 09:12

A berlini filmfesztivál hivatalos programjában levetítették az 1996-os Trainspotting folytatását, a T2 Trainspottingot is. Danny Boyle nem sok gondot fordított rá, hogy filmnek álcázza kétórás nosztalgiaútját, de minden tőle telhetőt megtett, hogy élvezzük az utazást.

A T2 Trainspotting nem film. Vagy ha mégis az, valószínűleg egy inkoherens, unalmas marhaság. De én ezt nem tudom megítélni, egy jó szemű tizenéves kellene ahhoz, olyan, aki még nem látta a Trainspottingot, és a folytatást úgy képes befogadni, mint egy önálló alkotást. De erre igazából semmi szükség, mert Danny Boyle Trainspotting 2-je egy pillanatig sem akar önmagában értelmezhető és értékelhető alkotás lenni, és nem is próbálja annak tettetni magát. A Trainspotting 2 egy nosztalgiavonat, felszállás kizárólag 35 éven felülieknek.

Ewan McGregor és Jonny Lee Miller a T2 Trainspottingban

Forrás: InterCom

Boyle mindig is videoklipes logikával dolgozó rendező volt, ami alatt nemcsak azt értem, hogy erőteljes képi jelekkel kommunikál, meg hogy a zene ütemére vág, hanem, hogy mind a hagyományos értelemben vett történetmesélést, mind a lélektani ábrázolást gyakran kiváltja nála az ösztönös, érzelmi vagy egyenesen zsigeri szinten ható hangulatteremtés. Szélsőséges példája volt ennek a 127 óra, ahol nem a szikla alá szorult karú főhős belső világát mutatta be, hanem látványos, pörgős, gyomorforgató videoklipbe sűrítette 5 nap szenvedését, így egy másik, inkább fizikai szinten ért el hatást, mint amit hagyományosan megszoktunk a moziban.

Ewan McGregor és Robert Carlyle

A Trainspotting 2 sokkal inkább videoklip, mint nagyjátékfilm, és ahhoz, ami itt Boyle szándéka – Sick Boyt parafrazeálva: hogy a nézők turistákká váljanak a saját ifjúságukban – ez tökéletesen passzol is. Mondhatnánk, hogy a rendező szégyentelenül a nosztalgiánkra bazíroz, de nincs ebben semmi szégyentelen: aki nem azért ül be a Trainspotting 2-re, hogy két órán át újra elmerüljön saját tinédzserkorának egyik meghatározó élményében, az nagyon rossz helyen jár. Mert valóban semmi, de semmi mást nem nyújt ez a film (nevezzük annak, így egyszerűbb), mint hogy nagyon-nagyon ügyesen, kiszámítottan adagolva a kultikus pillanatokat ismétlő/felelevenítő/remixelő szöveges, képi és zenei idézeteket, végigvezet minket egy nosztalgiautazáson. És ez nagyon is működik. Legalábbis egy ideig.

Jonny Lee Miller és Ewan McGregor

Forrás: InterCom

Boyle-t ritkán hagyja cserben a ritmusérzéke, most is pontosan tudta, hogy kábé a film feléig kitart majd az abból táplálkozó lendület és elragadtatás, hogy bő húsz év múltán viszontlátjuk és együtt látjuk Rentont (Ewan McGregor), Sick Boyt, akit most már Simonnak kell szólítani (Jonny Lee Miller), Spudot (Ewen Bremner), Begbie-t (Robert Carlyle) és a mellékszereplőket Kelly Macdonaldtól kezdve Irvine Welshig. Meg, hogy elörömködünk majd rajta, hogy megmaradt a tapéta Renton gyerekszobájának a falán, hogy már nem meri meghallgatni a Lust for Life-ot, és hogy szép sorban elmesélik nekünk, kivel mi történt azután, hogy Renton lelépett a banda pénzével. Pont erre voltunk kíváncsiak.

Ewan McGregor és Ewen Bremner

Boyle és állandó operatőre, Anthony Dod Mantle tobzódnak a számtalan lehetőségben, hogy megidézzék az eredeti film ikonikus snittjeit, és ezeket összemixeljék a változásokat bemutató képekkel, például a kikupálódott Edinburgh városképeivel vagy McGregor szarkalábaival. Aki egyébként továbbra is – vagy inkább: már megint – elképesztően szexi. Folyton beúsznak az ismert zenei részletek, és igen, amikor a Born Slippy (bocsánat: Slow Slippy) felvezető taktusait halljuk, naná, hogy összeszorul a torkunk. Közben van azért egy mondvacsinált sztori is egy bolgár prostival (Anjela Nedyalkova), meg a bosszúszomjas Begbie-vel, de ezek tényleg annyira feltűnően csupán alibiként szolgálnak arra, hogy mégis úgy fessen ez itt, mintha valami filmféleség volna, hogy különösebben Boyle sem erőlteti, hogy odafigyeljünk rájuk.

Jonny Lee Miller, Ewan McGregor és Anjela Nedyalkova

Mint sejthető, ebben a nosztalgiaparádéban azért nincs kétórányi anyag. Az első mélypont a film csaknem felénél jön, amikor azon kapjuk Rentont és Sick Boyt, hogy egy bárban rögtönzött történelmi nótával szórakoztatják a nagyérdeműt, és hirtelen nem értjük, hova keveredtünk. Boyle érezte, hogy kellene még töltelék, de nem volt miből dolgoznia. Ezután a bárgyú betét után még össze-összeszedi magát a film, de egyre inkább belesüpped a nosztalgiának abba az érzelgős, elfolyós formájába, amit jobb lenne a hálószoba magányában tartani, mert a vásznon nem igazán szórakoztató. Konkrétan azt kell néznünk, ahogy Spud fiatalkori fotókat rendezget, meg elkezdi megírni a memoárját. Ez eléggé kínos, és akkor még nem beszéltem az eredeti filmből bevágott, illetve a Trainspotting közvetlen előzményeit felvillantó, most forgatott jelenettöredékekről, amelyek végképp szükségtelenek és bénán túlmagyarázók.

Ewen Bremner mint Spud a T2 Trainspottingban

Forrás: InterCom

Pedig sokat elbír ez a film, még azt is, hogy Renton egy éttermi asztalnál felmondja a korunkra átírt „Válaszd az életet"-monológot, ami már az előzetesben is elhangzott – a Berlinalén a lelkes közönség tapssal jutalmazta a teljesítményét. Viszont, amikor nemcsak elmesélik Begbie korsóhajigáló kocsmai verekedését az eredeti filmből, hanem aztán Begbie még el is ismétli a „no cunt leaves here till we find out what cunt did it" kirohanását, az megint aránytévesztés és sulykolás.

Várható lenne, hogy legalább arról mondjon valamit a folytatás, hogy húsz év alatt hogyan változtak a figurák és a világ körülöttük, de előbbit Boyle lazán elintézi azzal, hogy tök ugyanolyanok, mint voltak, utóbbiról pedig vagy nincs véleménye, vagy gondosan titkolja, nehogy a társadalmi közeg ábrázolása elterelje a figyelmet az ereinkbe pumpált nosztalgiadrog élvezetéről. Renton monológja nagyvonalúan letudja ezt az ügyet: mindig mindenki függ valamitől, csak ami egykor a heroin volt, az ma a Facebook. „Emberi interakcióink puszta adatokká redukálódtak" – ennyi, kérem szépen.

A T2 Trainspotting című filmet március 2-án mutatják be a magyar mozikban.

(Címlapi kép: InterCom)