Híd Petőfi és Petri között

Nagy, sőt nemzeti klasszikusnak számító költőink közül Arany Jánoshoz tapad a legtöbb ellentmondás, mindmáig talán ő a legvitatottabb alak irodalmi panteonunkban. Ez már életében észlelhető, ráadásul ő maga volt az, aki az ellentmondásokat, a tépettség érzését elsőként megfogalmazta. Az életében irodalmi szentté avatott Arany élő szobornak érezte magát, ami nyilván elviselhetetlen fájdalom. Ám a kortársaknak alig volt fülük ennek meghallására.

Arany János. „Mi vagyok én? Senki Pál. / Egy fájó gép, mely pipál”

Forrás: AFP – COLLECTION ROGER-VIOLLET / ROGER-VIOLLET

Arany már 1852-ben szinte a végét járja, depressziója önemésztő:

De kopár, sivatag jövőm láthatára:
Mért fussak felé, ha nem igér enyhűlést!
Megtompult kebellel, szemeim bezárva,
Óhajtom magamra a megsemmisűlést.

Egy kései, 1878-as bordala négy strófában, azaz szinte másodpercek alatt megy át haláltáncba. Valamint önmaga temetésébe és a panaszba, hogy miért is nem tombolta ki magát, amikor még lehetett volna. A kielégületlen, a mámort és csömört meg sem próbáló, a csak képzeletben kicsapongó ember lelkifurdalása ez:

Ez az élet egy tivornya:
Inni kell, ha rád jön sorja,
Az örömbül, búbánatból,
Karcos borbul, kéj-zamatból.

Inni hosszut és körömre,
Kedvet búra, bút örömre;
Sok megissza vad-őszintén:
Egy-kettő vigyázva, mint én.

Kivel egykor én mulattam,
Többnyire már pad alatt van:
Én, ki a mámort kerűltem,
Helyt maradék, hol leűltem.

De, ha végignézek romján:
Oly sivár, dúlt e tivornyám!
Mért nem ittam úgy, hogy jó-rég
Én is a pad alatt volnék?...

Ezek mind vérbeli lírai kitörések, ám kortársai Aranyt makacsul elkönyvelték, szinte belezárták az epikus költők táborába.

Gyulai Pál: „Arany a ballada Shakespeare-je”

Wikimédia – Csanády – Radóné Hirsch Nelly rajza

Szoborszerű alakját elsőként barátja (volt barátja Aranynak Petőfin kívül?) és pályatársa, a nagy kritikus és írónak ugyancsak elsőrangú Gyulai Pál alkotta meg:

Arany egy új, egy fejlődő korszak költője, akiben mintegy tetőzik költészetünk félszázados küzdelme, legfőbb vívmánya: a nemzeti és művészeti irány teljes összeolvadása. A szobor, amelyet a nemzet emel emlékének, nem lehet oly örök, mint művei, melyekben nemzete szellemét fejezte ki. E szellem nevében övezzék koszorúink sírját, s áldják ajkaink emlékét.

Találóan írta Lukács György 1947-ben: „Arany János klasszikussá nyilvánításában teljesen ártatlan. Sohasem szerette ezt a rátukmált szerepet, és magányos maradt tisztelői és kanonizálói közepette.”

A szobor megmozdul

A címlapi képünkön látható valóságos szobrot csak 1893-ban avatták fel a Múzeumkertben. Az emlékművön nemcsak Arany, de két irodalmi teremtménye,Toldi és Rozgonyi Piroska is látható: különös keveréke ez a valóságnak és a fikciónak. Érdekes, hogy ezt a monumentális szellemi szobrot először éppen Gyulai pártfogoltja, Péterfy Jenő kapargatta meg egy 1888-as esszéjében:

Az Őszikék-ben némileg a költő haláltáncát találhatjuk.Péterfy szerint azonban nem sokan fogják élvezni és értékelni Arany kései lírájának futamait. Már-már dekadens, szinte modern költőnek érzékeli Aranyt, akit csak a boldog kevesek, a kifinomult lélekrokonok képesek megérteni, mert egy csomó verse olyan, „mint az a mesés kagyló, mely csak akkor hangzik, ha arra való fülhöz szorítjuk”.

Péterfy Jenő, a dekadens kritikus, aki 1899-ben egy Itáliából Magyarországra tartó vonat vécéjében lőtte főbe magát

Forrás: Wikipédia – Szenti Tamás

Ez már majdnem a Nyugat folyóirat, azaz a modern magyar líra világképe, amelyben Arany hirtelen roppantul felértékelődik az eddig megingathatatlan trónusú Petőfi kárára. Klasszikus, 1910-ben keletkezett összefoglalása ennek Babits agyonidézett mondata: 

Petőfi nyárspolgár a zseni álarcában. Arany zseni a nyárspolgár álarcában.  

Petőfi és Arany szembeállítása (sőt később egymás elleni kijátszása) természetesen már Gyulainál is megjelenik. Babits viszont nem átallja átírni némileg az irodalomtörténetet, ami ugyanakkor természetes, hiszen minden jelentős alkotó  a maga képére formálja eszményképeit – a depressziós Péterfy sem tett mást.

És némileg ugyanezt teszi a Nyugat nagy nemzedékének alapfigurája, Tóth Árpád is, aki egyenesen Flaubert-hez hasonlítja Aranyt: „A mély tekintetű, lekonyuló bajuszos Flaubert-arckép talán másokban is fölidézte már a nagyszalontai jegyző komoly képmásának emlékét. Lélekben is rokonok voltak: két nagy magányos, a szemérmes írás, az epikába temetkező fájvirág-érzékenység képviselői mind a ketten.”

Babits Mihály: „Arany beteges, abnormis zseni...”

Forrás: MTI

De Babitsnál a legfontosabb és leginkább ma is botrányosan új elem nem az, hogy nyárspolgárnak nevezi a mindaddig nyers forradalmárként elkönyvelt Petőfit, hanem az, hogy őt is éppúgy maszkok mögé rejtező költőnek ábrázolja, mint Aranyt.

A dekadens fáj-virág

Babits ezzel Petőfit is a dekadencia és a modernség táborába sorolja, hiszen látszólag tökéletes lelki egészségével szemben azt állítja, hogy Petőfi, akárcsak Arany, szintén végig inkognitóban élt és alkotott, azaz voltaképpen beteges lélek volt. A kétarcú maszkok karneválja ez.

Pilinszky János: „A zseni úgy viszonyul az érettséghez, mint fiú az atyához. Ha Petőfi a fiú, Arany János az atya...”

Forrás: Fortepan

Nagyon hasonlóan jár el Piilnszky János is, aki egy 1968-as interjúban eléggé avíttnak nevezi Ady pátoszát. És ezt kérdi a kérdezőtől, a kiváló irodalomtörténész Vezér Erzsébettől:

„Tudja, mit kéne egyszer? Egy válogatást csinálni, ami valóban sose történt meg. Én amikor Arany Jánost korrigáltam, akkor láttam, hogy Arany Jánosba befalazva megjelent egy teljes Baudelaire. Csak ki kéne szabadítani a nagy epikus költeményekből és töredékekből kis töredékeket, össze lehetne állítani egy Fleurs du Mal-t. Olyant, amiben izgalmasabb dolgok vannak, mint a Fleurs du Mal-ban. Hihetetlen dolgokat talál az ember.”

Aktivizmus helyett rezignáció

Petőfi és Arany vélt vagy valós ellentéte felfogható az aktivizmus és a passzív rezignáció különbségének is. Nagyjából így élte át ezt Vas István, aki rövid avantgardista korszaka után Arany révén menekült el Kassák kérlelhetetlen aktivizmusától, és alakította ki a maga számára az „ómódi modernség” fogalmát és ennek szellemében megújított líráját.

Vas István: „Énnekem akkor már Arany volt a világ legnagyobb költője – voltaképpen ma is az, ha nem is merem nyíltan bevallani.”

Forrás: Fortepan

Vas rájött, hogy „a jellegzetesen avantgardista versnek – minden szokatlansága mellett is – egysíkúsága után Aranyban fedeztem föl, hogy a versnek több síkja, szólama, jelentése is lehet, sajátságos kontrapunktikája, mely ráduplázhat, de rá is cáfolhat a fődallamra – vagy látszólagos fődallamra”. 

És ezzel már a jelenben járunk, a Vas-féle költői iskolát kijárt ómódi modernek, Petri György, Rakovszky Zsuzsa, Várady Szabolcs költészeténél. De vajon hogyan vélekednek a legfrissebb jelen költői, esztétái Aranyról? Erre körkérdésünkben kerestük a választ.

(Címlapi kép: Az Arany-emlékmű a Múzeumkertben. Mudra László fényképe)