Kortársunk-e Arany János?

2017.03.21. 08:05
Cikkünk címét elsőként a kiváló erdélyi költő, Szilágyi Domokos fogalmazta meg az 1967-es, könyvnyi terjedelmű esszéjében, igaz, ő kijelentő mondatként: Kortársunk, Arany János. Ez akkor kicsit provokatív megállapításnak számított. Vajon manapság is az? Körkérdésben kerestük a választ, ismert írók, költők, irodalmárok válaszoltak Balla Zsófiától és Parti Nagy Lajostól egészen Tamás Gáspár Miklósig.

Születésének 200. évfordulóján ismert költőket, írókat, irodalmárokat kérdeztünk Arany Jánosról. Két kérdést tettünk fel nekik:

1. Mit jelent számodra ma Arany János?

2. Melyek a neked legkedvesebb művei?

Parti Nagy Lajos: Körválasz

Parti Nagy Lajos költő, író

Forrás: VS / Zagyi Tibor

Kevesebb Aranyt olvasok a kelleténél, persze mi a kellete? Évente újra az egészet, igen, az a kellete volna, na jó, öt évente.

De hát még egy föllapozásba is veszélyes belekezdeni, úgy tévedek el benne, szájtátva, mint valami szótárban, a munkanap meg megy, nyargal, inal, igaz, van-e jobb munkanap, mint Arany Jánossal takarózni?

Pásztortűz őszi éjszakákon.

Óceánjáró, fedélzetek soka víz felett, víz alatt, egésze sose látszik, tán sosincs kivilágítva, mindig bizonyos nézetek, folyosók, nincs egész Arany, olvasási divatok vannak, de azért a hajó megy. Illetve ott van, aki beszél magyarul, tudja vagy nem, ott evezget körülötte.

S hogy mit jelent ma? Számomra mindenekelőtt a nyelvet. Hogy magyarul tudni, magyarul írni, az bizony eléggé aranyjánosul van, is van, de nagyonis.

Praktikusan: ha valamit keres az ember, ha valami rémlik, alaksejtelem a memória tejüvegén, azt először Aranynál érdemes megnézni. S ha nem találja, mármint az ember, mert rosszul keres, akkor megnézi Kosztolányinál és Weöresnél, s ha ott sem, rálel Csokonainál vagy József Attilánál vagy Babitsnál, vagy – itt jönne egy végtelen lista, de azért Arannyal az élen.

Ő az etalon, az ő kezében a méterrúd, ha tetszik, a vendégoldal platinából, „hosszan, egyenesen tartja félkezével”.

Hogy meg se rezzenne a kinyújtott szálfa, azt nem gondolnám, épp ettől eleven, épp ettől hagyomány, hogy ezerféleképp rezzen, terjeng, billeg, leül, aztán megvillan, ezerféleképp olvasódik bele a magyarság – mijébe is? Mintha? Szív? Lélek? Szem? Volna?

S ha már, akkor legyen – nem egy rafinált választás a Toldi mint egyik legkedvesebb. De hát sok leg van. Esetleg a Híd-avatás. A walesi bárdok. A Vojtina ars poétikája.

Óceánjáró pásztortűz, kezében petrencés méterrúddal?

Radnóti Sándor

Radnóti Sándor esztéta, egyetemi tanár

Forrás: VS / Adrián Zoltán

1. Arany János nekem sorokat jelent. A magyar irodalom legfenségesebb, legmagasztosabb sorait, amelyekhez hasonlókat ebben a regiszterben talán csak Berzsenyi és Vörösmarty írt. Ezek a sorok alapvető részei nemzettudatomnak. Idemásolok néhányat szigorúan emlékezetből, s nemcsak eredeti műveiből, hanem fordításaiból is. „És Bendegúz és Detre szász / Kezet kézben ropogva ráz.” „Ó irgalomnak minden angyali, / S ti égi szolgák, most segítsetek!” „Jodokot az éjjel megölöm az ágyban, / Mert nem tudok érted hova lenni vágyban.” „Amint a hídon átdübörgött, / Volt néki rázni farka - ördög.” „Majd az édes álom pillangó képében / Elvetődött arra tarka köntösében, / De nem mert szemére szállni még sokáig, / Szinte a pirosló hajnal hasadtáig. / Mert félt a szúnyogtól, félt a szúrós nádtól, / De legeslegjobban Toldi nagy bajától.” „Azért vijjog a keselyű, / Azért szállong turul s ölyű, / Mert holnap ilyenkor halott / Százezrivel fog veszni ott.” „Fojtva teremről rejti teremre / Halk zokogását asszonyi bú...” És így tovább, még nagyon sokáig.

2. Éppen, mert sorokat jelent, nem tudok kiválasztani műveket. Évtizedek óta tervezem, hogy rendszeresen végigolvasom, de a szokásos időzavar (hogy az ember azt olvassa, amivel foglalkozik, ami jó lesz valamire a munkájában) mindeddig megakadályozott ebben, s talán valami halk félelem is, hogy az egész majd nem kínál olyan pazar és ragyogó gazdagságot, mint a rész.

Térey János

Térey János költő

Forrás: MTI/Mohai Balázs

1. Könnyebb meghatároznom, hogy mit nem. Nem jelent múzeumot (akkor a legjobb, amikor korszerű, például a Híd-avatásban). Nem jelent bajszos, konzervatív nagyapót. Végképp nem jelent évfordulót. Mit igen? Avokádómag-tömörségű krimiszerzőt minden idők legválasztékosabb magyar nyelvén írott balladáival. Bukott magyar hőst a csonka eposzaival. Viszont – Pilinszkyvel szemben – vitatom, hogy megvolna benne a teljes Baudelaire, például azért sincs, mert világának határa Európán belül van. Rokonítja őket a kemény kompozíció, rokonítják a hihetetlen koncentrációval és óriási műgonddal csiszolt, az évek során folyamatosan bővített művek. Ám Aranynak nincsenek perverziói, nem szimpatizál az ördöggel; bár talán kicsit nekrofil. Nem teremt új borzongást sem, miközben népének és évszázadának új kétségbeeséséről ad hírt. Ő csak intellektuális narkotikumokkal él. Erotikamentes. Bár nagyon nem steril, sőt gyakran véres; de pont kicsapongás, az semmi.

2. Mint egy alélt vándor..., Télben, V. László, Tetemre hívás. A Bolond Istók és a Toldi estéje. A Hamlet-fordítás (csak nem színpadon).

Gács Anna

Gács Anna egyetemi oktató, a Szépírók Társaságának elnöke

Forrás: MTI/Szigetváry Zsolt

1. Ha lehetne az irodalomnak stabil, rokonszenves, megbízható, hívogató intézménye, az olyan lenne, mint Arany János. Ma már csak ironikusan lehet olyat mondani, hogy valakinek a személye intézmény is egyben, de talán a tizenkilencedik században még elképzelhető ez, vagy legalábbis szeretjük így elképzelni a tizenkilencedik századot.

Hogy Arany intézményszerűnek tűnik, azon nem csak azt értem, hogy milyen fontos szerepeket töltött be intézmények élén, vagy hogy az iskolai tananyagok kiakolbólíthatatlan szereplője, hanem hogy munkássága az irodalom szinte összes elképzelhető területét és funkcióját felölelte: epikát, lírát és zseniális fordításai révén a drámát; épp olyan termékeny és elvszerű kritikus volt, mint amilyen költő vagy fordító; az irodalmat a közélet részeként is látta és művelte, miközben ragaszkodott az autonómiájához, ahhoz, hogy semmilyen rajta kívüli szempontot nem szabad bevonni a megítélésébe.

2. Mint egykori szenvedélyes versmondót, engem a legszemélyesebb, legszorosabb szálak Arany balladáihoz fűznek. Az opera iránti későbbi rajongásomat is alighanem ezek alapozták meg. Az Arany-ballada a maga kondenzált borzalmával, expresszív zenéjével, kéjesen elkerülhetetlen végzetével valahogy egy kicsit ki is lóg a jól fésült, intézményszerű Arany-képből, vagy legalábbis valami nagyon sötét zugát tölti meg a klasszicista épületnek.

k. kabai lóránt

K. Kabai Lóránt, alias Spiegelmann Laura, költő, író

Forrás: Tóth Patrícia

1. Most valahogy nem tudom visszafogni a nagy szavakat: Arany Jánost tartom a legnagyobb magyar költőnek még akkor is, sőt akkor annál inkább, ha kortársaimat rendre legalábbis meglepem, de sokszor egyenest hüledezésre és lehülyézésre késztetem ezzel.

Azt hiszem, az a belső szabadságfok, az az autonóm szövegalkotási gyakorlat, mely Aranyé volt, ma is példaszerű (kellene legyen) – elsősorban nem a (főleg a közoktatás révén) ismert műveire gondolok, hanem inkább azokra a „trükkösebbekre”, melyekre Szili József hívta fel a figyelmet (lásd az Arany hogy istenül. Az Arany-líra posztmodernsége című tanulmánykötetét, Argumentum, 1996): számtalan verse rejt önzáró, önszerkesztő, ördöglakatszerűen pontos, jelentéses struktúrákat is – saját „idomteljesség”-elgondolásának tökéletessé, teljessé tételét (engedjük meg: kimaxolását) hozva ezzel.

E jelentéses, ám rejtett struktúrák alkalmazása szinte a legnagyobb magyar punkká teszi szememben Aranyt,nemkülönben az is például, hogy egyszer csak nekiáll (Szigeti Csaba szavával szólva) „belső fordítást” készíteni: nekiül átírni Zrínyi főművét. (Vagy épp az, amikor a humanisták innen-onnan összeollózott, valós történeti tényeket csak nyomokban tartalmazó kamuflázsai nyomán elkezdi megírni a hiányzó magyar eredettörténetet.)

2. Értelemszerűen az imént említettek, de olyik balladája hangulata, már-már horrorsztorikat idéző sötét festése is különösen emlékezetes számomra; de mostanában jellemzőbben a kései verseit olvasom-mondogatom, különös tekintettel az utolsó versének tekintett (a mondott Szili-kötetben is alaposan elemzett) Sejtelemre.

Tamás Gáspár Miklós

Tamás Gáspár Miklós filozófus 1987-ben

Forrás: Fortepan

Szánni kell szegény, boldogtalan Arany Jánost, a világirodalom egyetlen nagy költőjét, akinek nem volt semmi mondanivalója.

Kukorelly Endre

Kukorelly Endre költő

Forrás: MTI/Kovács Attila

1. Arany – tudja vagy nem az illető – minden magyarul írónak kell. Aki tudja, annak nagyon kell belőle valami. Aki egyetért az általa többször is játékba hozott horatiusi est modus in rebus, sunt certidenique fines elvével, miszerint van mértéke a dolgoknak, s vannak bizonyos határok, azoknak kell. A Szondi utca elején, a Hotel Béke/Britannia sarkán szép kis mozaikkal ki van rakva néhány részlet a Szondi két apródjából, azt mindig megbámultam gyerekkoromban. Ha valami részletet idézel tőle, vele jön az egész, rögtön az egész kellene.

Fura, hogy amit nem ismerek, az is legközelibb: ahogy először olvasom vagy újraolvasom, mert már kiment belőlem, azonnal annyira közel kerül hozzám, hogy az már túlzás. Odébb kell lépnem. Mintha egy tökéletes nő, akitől amúgy minden értelemben megőrülsz, rajtad lógna akkor is, amikor más, korántsem annyira tökéletes nőkkel kívánnál foglalkozni. Nem föltétlenül tetszik, sokszor bosszant, de kvázi rám tapad, úgy kell szinte leráznom – tehát föltétlenül tetszik. Mivel az is tetszik, amitől kiütést kapok. „Bízvást!... mi benn vagyunk a fősodorban: / Veszhet közőlünk még talán nem egy: / De szállva, ím, elsők között a sorban, / Vásznunk dagad, hajónk előre megy!”, hihetetlen szöveg. Nem aktuális. Irgalmatlanul nem az. Hanem? – ez jogos kérdés ezek után. A hibátlan sosem aktuális. Arany a nyelvhasználatot illetően hibátlan, kvázi gyárilag nem bír hibázni. A nagy(on hibás) aktuális, nagy-és-hibás művek olykor váratlanul idő-szerűekké válnak, de az ilyesmi típusú grandiozitás inkább alap. Ahonnan inkább eljössz. Elmozdulsz, elrugaszkodsz, hogy aztán a gravitáció újra visszarántson.

2. Vojtina ars poétikája, Nagyidai cigányok, Keveháza, mindhárom Toldi, Kozmopolita költészet, Magányban. Hamlet, Szentivánéji satöbbi.

Marno János

Marno János költő

Forrás: MTI/Bruzák Noémi

A mesék mellett és után a legelső, legelemibb olvasmányélményem ő, természetesen a Toldival. Így aztán nehéz megítélnem, hogy mennyire ő az oka, mennyire ez az elsőbbség, hogy – mint annyi más kortársamnak és nem kortársamnak is – Arany fedezete az összes további olvasmányélmények jelentőségének, értékének, értékmérőjének. Talán ez a mi különös mázlink, hogy az irodalmunknak meglett, méghozzá a magyar nyelv irodalomteremtő újítását követően kevéssel, az élő aranyfedezete. S hogy épp ez az aranyfedezet tette hozzáférhetővé számunkra a Hamletet is, Shakespeare-t, a drámaköltészet ugyancsak kiapadhatatlan „energiaforrását”, ahogy Arany zseniális barátja, Petőfi mondta, a fél világ megteremtőjét. (Gondolom, a másik felét a nyers valóság öntevékeny művének tekintette.)

Ám ahogy a Hamlettel, Shakespeare-rel az abszolút modernségnek utat tört, a saját alanyi költészetét nagyobbrészt a korszellemben beragadt, erkölcsi-esztétikai morgolódásnak érzem, ellentétben a nem alanyi költeményeivel, például számos balladájával vagy a Nagyidai cigányokkal, amelyekben mintha a színészvénája kapna újult erőre – mert ugyanennek a színészvénának tulajdonítom a drámafordítói csodatételeit. Sőt, még a Toldit is, az elsőt, amit össze szoktam vetni a János vitézzel, természetesen mindig a Toldi jön ki evidens győztesnek, igen ám, de a felhajtóerejét Arany – talán még önmaga előtt is titkolt – nemesi ambíciójának, illetve az ebbéli sérelmét gyógyító privát mítoszt teremtő szándékában vélem tetten érni. Hiszen azért a Toldi rendkívüli anakronizmusa, különösen az Előhangban és az Első énekben, a felülmúlhatatlanul komplex metaforák és egyéb költői alakzatok rétegzettségének és a szüzsének a viszonya egymással. Ehhez képest a zseniális Petőfi János vitéze egy félvállról odavetett, hetyke népieskedés.

Még valamit a balladáiról, az alanyi verseiről, no meg Az elveszett alkotmányról. Utóbbiban is éreztem valami olyasféle bomlást, hasadást, ami egyszerre nehezítette is az olvasását, és izgatólag is hatott. Ahogy számos balladájában a szecesszió hirtelen megjelenése, lásd Híd-avatás vagy a Tetemre hívás stb.

Alanyi költészetében pedig a korszellemben beragadt poétikát hirtelen összerántó, rendkívül gazdag metafora megint: „De nyújtanók a percet, míg vetetlen a szörnyű csont, ha rajta mindenünk.” Ez olyan, ugye, mintha a saját Hamletjéből származna. És ne feledkezzek meg a Őszikék több darabjáról sem, vagy az Epilógusról.

Balla Zsófia: Asztalom fölött Arany arcképe –

egy dombormű nézi, amit mondok. Nem vagyok elfogulatlan. Ha a számítógép kétségtelen csodájára gondolok, ha eszembe jut a tévé, a filmek, a drónok – miért gondolok mindig csak rá? Hogy mit szólna ehhez a tárgyhoz vagy ahhoz a névhez ő, Arany? A tesóhoz, az atombombához, a lájkoláshoz, a bevállalban a fölösleges igekötőhöz. Némely versrovathoz...? Minek örülne, és min szörnyedne el?
A verssel való ismeretségem is Aranyhoz köt: ötéves koromban többhetes sárgaságom idején Ilonka néném Petőfit olvasott nekem, és Arany Toldiját, A fülemülét, a Rózsa és Ibolyát. (2004-ben ebből írtam bábdarabot a Stúdió-K Színháznak.)

Balla Zsófia

Forrás: Horváth Dávid

Szerb Antal azt írja: a magyar szellemi életnek Arany a sugárzási központja. Hogy Arany János és a magyar nyelv valahogy ugyanazt jelentik. Arany a magyar költészet legnagyobb mestere. Madách Tragédiájának minden ma idézett nagy mondata az átdolgozó Aranytól ered. Madách a filozófus, de csak Arany tud költőként beszélni.

Bibliapapírra nyomtatott, szattyánbőrbe kötött kétkötetes Arany-összesemet minden ösztöndíjas időmre magammal vittem. Ezzel hozza rendbe a költő éppen elbizonytalanodott versérzékelését, nyelvi illetékességét. Arany lélektani tudása, beleérző képessége, erkölcsi tisztasága, önérzete, melankóliának vélt komoly depressziója egyaránt lenyűgözött. Ismerős alkat. Akinek a barátság fontosabb még a szerelemnél is. Aztán ismerős a gyakorlatias érzéke is.

Arany a bukott forradalom, a bizonytalanság, a szerepet választó, de az abban-kétkedés költője. A mai szétgyötört és diadalmasan habzsoló világé is lehetne. 1849-ben a megtört fájdalom országa találkozott Arany legbelső diszpozíciójával. Aki tudja, hogy „a szenvedő embernem” túl bírja élni a reményt! (Szilveszter-éjen). Vagy azt, hogy Az örömnek levegőjét / megtisztítja a bánat! (Enyhülés), és aki az Emlényeket vagy a Széchenyi emlékezetét írta, az a legnagyobb, legéltetőbb költészettel emeli föl életünket. A világnak, a földnek, állatoknak, az emberi szokások apró részleteinek Arany a legnagyobb ismerője. Mindent kézbe vesz, és páratlan képekben adja nekünk. Költészetében és nyelvhasználatában ugyanúgy egy korszak betetőzője és egy újabb kezdeményezője, mint Bach. Vagy Goethe, akit a legnagyobbnak tartott. Maga szerezte műveltségét is csodáltam – hogy könyvekből megtanult németül, franciául, angolul, latinul, görögül.

Tehettem, mert általában szüleim íróbarátainál, Nagyszalontán töltöttem gyermekkoromban a vakációt. Életem első rádióriportját, 1972-ben – Muzsnay Magda oldalán – Arany még élő kései utódaival készítettem. A Csonka-torony Arany-kiállításán akkor még ott állott pipagyűjteménye, karosszéke, fogason ott lógott a kalapja, és láthattam a könyvszekrényben soknyelvű könyvtárának egy részét, belelapozhattam a lapszéli jegyzetekkel ellátott példányokba. Nem sokan tudják, hogy még Baudelaire-esszét is fordított és közölt a lapjában. Az igazi költészet nem spontán kirobbanás, hanem kultúra eredménye – mondja Szerb Antal.

Aranyt olvasni csupa meglepetés:

Kertben című versében egy kisgyerekről ír: „Ölében rázza egy cselédlány, / Duzzogva fel s alá megyen; / »Sírj, no, igazán sírj!« kiált rá, / S megveri, hogy oka legyen.” Ez a darab József Attila 1934-es Iszonyat című versének előképe. Lehet, hogy mintája is?

Arany tizenkilenc évesen a máramarosszigeti színészéletet odahagyva napokig gyalogolt haza, Szalontára. „Most éjszakára fel, »a bércnek!«/ Előttem rónaszéki só / Megy sok szekéren: biztosabb már / A vándor és vándor cipó. // Kérdik: ki és mi? hova mászkál? / Hang csúfos, a nyelv idegen; / Szepeg biz' ő, s azt mondja: dászkál. / Most haza indult betegen.” (Vándor cipó. Kiemelés: B. Zs.)
Elámulok. A máramarosi Alsórónán éltek felmenőim, az ukrán Felsőróna és a magyar Rónaszék közelében, ahol a sóbánya működött. Dédapáim sószállító zsidó szekeresek voltak... Vajon kinek költötte az ifjú Arany, hogy ő jámbor tanító (románul dascǎl)...?

Aminthogy az is lett. Tanít felismerni a csínt, az időt, a művészi nagyságot. Én pedig élő hírét költöm.

Halasi Zoltán: A magyar gyémánt (Mit jelent nekem ma Arany?)

Halasi Zoltán költő, fordító

Forrás: Polyák Attila

Arany a magyar gyémánt. Persze, mindjárt baj van ezzel a mondattal. Baj főleg a magyarral, ha a magyar baj, de nem baj. Arany magyar: ez úgy hangzik, mint egy sörmárka, az is, kézműves, iskolai, akadémiai felhasználásra ajánlott. De ki lehet kölcsönözni a sörtárból, hazavinni, otthon, ha van otthon, szopogatni, nézni, milyen vastag a habja. Merengeni a habon, a magyar habon, az abonyi kettőn. A szalontai kettősön. A magyaros felezőn. A tizenkettősön. A szavak bokáin. A versszoknyák perdületén. Mennyi spin, mennyi span, mennyi mákony, arany a mákom, mennyi energiaizom! Most veszem észre, hogy én itt partizom, petrizem vagy inkább esterházyzom.

Pedig nem őt néztem a Mester utcai falamon, mint Philemon Baucist, úgy tíz éven át, hanem a magyar gyémántot. Konya bajuszt, méla tekintetet, falusi jegyzőt. Írta Eötvös J. Nem, vagyis igen. Ha gyémánt, akkor egy ötvös kezén is keresztülment. Vagy őt a magyar föld termette? Egyenesen a Kárpát medencéjéből pattant ki? Még tágasabban: egy szonetthegykoszorú pincéjéből? Nem, dehogy tanult ő, egy köhöltő? – vagy nem nagyon. Csak hegyezte a fülét, színészkedett, menekült, aztán megadta magát a falusi sorsnak, Árkádiának, Árpádiának. De hát ő akkor is gyémánt volt. Pádi medencéjéből való. A magyar szellem gyémántos monya. Hetvenhétszünyű poétai monyók. Mi, én, olyat, olyan néplélekből pattantat soha. Hamis brilleket, bizsukat igen, de azt a csiszolatot, amit a közösségiség, a kezes régiség ad ennek a szenecskének, a közösségi prés, azt soha nem kapom meg, soha nem kapjuk meg. Azt a fénytörést, azt a ténytörést. Arany szennyezetlen, én mindmáig szennyezett. Mi vagyok én, kérded? Egy képi aljadék. Egy patológiával, egy patalégióval átjárt kődarab. És hol a hőfok? A hőfok, ami átkristályosít minket, mai szeneket? Nem, Senecát nem olvasok, olvasson Senecát Arany. Vagy Gyulai. Én se gyulait nem, se aranyat nem, én már csak édes nénémet, a nónémet.

Különben is, ki akar a Dunába folyni, amikor a föld, ez a jó zsíros is elnyelheti az embert, ki akar az aranydunába, a gyémántot görgető aranydumába folyni? Ami Arany itt lefolyt a dumán, a költődumán, hát attól kel dalunk, attól koldulunk. Tavaszkák, nyárikák, télikék, én inkább kis télizöld leszek. Félig ölt, félig élve hagyott katáng vagy meténg. Egy elbitangolt gaz. Mars, vissza a Mester utcába. Huszonöt vagyok, huszonötöt kapok, bűvészinas, elfelejtettem a varázsigét. Ja, ez Goethe, bocs, ő csinálja. Arany tempóz. Ékes és iktelen. A képe a falamon, a hangja a fülemen. A fülem a hangján, a falam a képén. Cseng a szik sarja, de elfojtja a nyelvi tenger. Arany az elfojtás mestere, engem is kis híján elfojtott.

Toldiboldi, a nagy erő, aki nagy gazdát keres. Egy magyar Kristóf, egy magyar Atlasz. Kellett ez nekem hétévesen? Kellett nekem ezt betéve tudni? Szólni, mint egy aranygramofon gyémánt tűvel? Akhilleusz is hülye, mikor elvonul és duzzog, bár... De mi múlik Miklóson? Könyörgöm, János! Előbb a sértettség, aztán se kultúra? Nálunk otthon, na jó, az otthon helyén, folyton 1849-et írtunk. De írhattunk volna 9481-et is, az sem lett volna semmivel irreálisabb. Folyton pártában maradtunk, béna harcfikat láttunk, és legjobb gondolataink egy iramodással legjobb esetben is a pitvarban termettek, belőlem folyton pap készült lenni. Erről persze nem a gyémánt tehet, ezzel az erővel Poe hollóját is ki lehet nyírni. És akkor az is nevermór.

Nekem aranyból van a sulyok, amivel mángoroltak, időnként a vörös marton, időnként a petőfi téren. Néha álmaimban, igen, a temetkezés fölött a félőrülés, de a futó hab elkapdossa. Hagyom, ezem van, saslelkem hervadása, mélységes vizek, mákom, Ilonkám, Iluskám, Cicellém, aranyom. Dumakavics a mélységben, ott tempózik vagy kempózik, nem bír vele Kampó kapitány, nem törli ki az adyradír. Amúgy: nekem olyan, mint ide Lhasza, és velem együtt passzé, gyémántpor az idő szőnyege alatt.

Ferencz Győző

Ferencz Győző költő, irodalomtörténész

Forrás: MTI/Mohai Balázs

1. Arany János nyelve, látásmódja az iskolában korán beépül az erre fogékony gyerekek tudatába. Mivel ez a nyelv és látásmód olyan köznapian emberi, olyan megközelíthető, így vagy úgy, Arany talán szinte mindenkinek a részévé válik, aki legalább a hatodik általános iskolát elvégezte. Akkor is, ha soha többé kezébe sem veszi. Aki mégis, akár rövid kihagyásokkal, de mégiscsak folyamatosan olvassa – én így vagyok vele –, annak persze másként lesz nyelv-, tudat- és képzeletformáló erő.

Először is, Aranyt azért szeretem olvasni, mert minden költői műve tele van váratlan és izgalmas nyelvi és poétikai-verstechnikai megoldással. Az ember egyik meglepetésből a másikba esik. Azután pedig itt van életművének ez az oly érdekes kettőssége: a folyamatos önlebontás és újraépítés. Arany, a lelkiismeretes feladatmegoldó szinte felfoghatatlan intellektuális fegyelemmel olyan remekül győzte le önkételyeit, és az ország tudatformálóinak olyan nagy szükségük volt úgynevezett „nemzeti” példára, hogy nagy, befejezett elbeszélő költeményei nyomán hosszú évtizedekre ő lett a lassú, tempós, epikus költő a viharosan lírai Petőfivel – és nem önmagával – szembeállítva.

Lírájából is a fél- vagy álepikai balladák lélektani árnyaltsága és szerkezeti bravúrjai fértek ebbe az értelmezésbe. De ezt a leghatásosabban Riedl Frigyes nevéhez köthető koncepciót bő félszázada kikezdte a Baránszky-Jób László és Németh G. Béla vezette ellenáram, a lírikus Arany felfedezése. Azonban ez sem ilyen egyszerű, hiszen a nagy epikai művek mögött ott vannak a töredékes, félbemaradt kidolgozások, továbbá azok az elbeszélő művek, amelyek éppen hogy másfele hatnak: a Buda halálával és a Toldi-trilógiával szemben például a Bolond Istók.

És lírája is milyen összetett. Hiszen egyrészt mégiscsak megírta az olyan súlyos verseket, mint a Széchenyi emlékezete, amelyek szinte az epikus versek megfelelőiként állnak bensőséges lírájának szinte önfelszámoló, megrendítő kételyektől szétmart és a korízléstől hallatlanul bátorsággal elforduló, töredezett mondatformálásával szemben. Bármihez nyúlt is, egyrészt a tökéletességig fejlesztette, másrészt belefoglalta vagy töredékesen hátrahagyta mindannak az ellentétét is. De a kettő semmiképpen nincs szembeállító, és végképp nincs kizáró ellentétben. Ha zavar olykor kikezdhetetlen önfegyelme, és nem tagadhatom, olykor zavar, megnyugtat ideges tépettsége. És fordítva. Ijesztően nagy erővel elfojtott zaklatottsága elől jó a Családi körbe húzódni. De akárhogy is, mindig nyelvhasználata és verstechnikája nyűgöz le.

2. Mindig más. Újabban szívesen veszem elő Az elveszett alkotmány című, talán nem kiforrott, de kétségtelenül aktuális korai művét. Aztán a politikailag nem teljesen korrekt A nagyidai cigányok és A bajusz is sok tanulsággal szolgálna.

Várady Szabolcs

Várady Szabolcs költő, műfordító

Forrás: MTI/Kovács Attila

Hadd mondjak egy példát. Weöres Sándor kitalált egy tőről metszett dilettánst, ifj. Kanalas Bélát, aki így kezdi versét: „Növendék erdöben terem a növényzet. Himrigó trillázik nöstényrigó végett... De hiá'bajába dalol tarkabarkát, Imádottja nélkül himbálhatja farkát. Ex! Én is igy csinálok, csinálom biz' aztat. A hölgy irányában a siker nem biztat.” Harsány röhögésünk kiváltó okai közt ott szerepel ez a rím is: aztat/biztat. És mit tesz Arany? Ugyanezt a rímet el tudja sütni úgy, hogy ha kicsordul a könnyünk, semmiképp se a nevetéstől.

Mi emel? mi tart fön? mi sugall? mi biztat?...
Kebelem egy hangja. Követem is aztat.
Egy hang, mely csilingel az égi madárban,
Hogy lerombolt fészkét rakja késő nyárban;
Mely a pók fonalát százszor megfonatja,
Noha füstbe százszor menjen áldozatja;
S mely, hatalmasb szóval, a költőben riad:
„Ha későn, ha csonkán, ha senkinek: írjad!”

Bevallom, Csaba királyfi, a költemény tárgya, mérsékelten érdekel, de ez az előhang a szívem közepébe talál. Akárcsak az a hideglelős, egyszerűségében borzongató képe a negyvenéves költő hátralevő életének: „Mint ki éjjel vízbe gázol S minden lépést óva tesz.” Vagy az a visszatekintés, ami így kezdődik: „Én is éltem... vagy nem élet Születésen kezdeni?”És itt van az a két sor, ami már a kései József Attila: „Az ifjúság szép kertébe Vas korláton néztem át.” No meg a közbevetései! „Elkisérsz-e? oh, kisérj el – Nincs az messze – síromig...” „Mint Chladni üveglapján a nyirettyű által előidézett hangra mozgásba jő a ráhintett föveny, s a hangrezdület minősége szerint különböző, de mindig szabályos csoportokba fut össze: úgy változtatja helyét, úgy sorakozik szó és mondatrész az indulat által rezgésbe jött költői beszédben, szemközt a próza nyugalmas folyékonyságával.” Költő ezt tudni szokta, de senki úgy, mint Arany. Nehéz ellenállni a szójátéknak a nevével. Ő a magyar költészet aranyalapja, aranyfedezete, aranytartaléka.

(Címlapi kép: Arany János Barabás Miklós 1856-os metszetén. Fotó: MTI)