Így kell lazán lealázni Hitleréket

2017.03.21. 08:04
Fiatalok voltak, imádtak táncolni, rajongtak a kockás zakókért, provokálták a nácikat. Duke Ellington és Louis Armstrong volt számukra az isten, és bár Hitler betiltotta, a zene mégis utat tört magának, és még a gettóban is csörömpölt a jazz. Nosztalgiáztunk egy kicsit az egyik első páneurópai ifjúsági ellenkultúra belevaló lázadásán.

Van egy 1993-as film, amelyben Christian Bale, Robert Sean Leonard és Noah Wyle tizennyolc-húsz éves fejjel, egészségtől kicsattanó, pirospozsgás arccal lázadnak a barnaingesek ellen, szembeszállnak a berlini Gestapo epés ügynökeivel. Ez a Swing kids, egy messziről sem tökéletes, gyengébb pillanataiban hatványozottan unható film, amelyben az ellenállás és a másik opció, a Hitlerjugendbe való bekerülés között vacilláló értelmiségi fiatalok lelki vívódását kizárólag azzal érzékeltetik, hogy jelenetről jelenetre alaposan összeverekednek a srácok egymással. 

A film megpróbál választ adni arra, hogyan pucolták ki még a legliberálisabb fiatalok agyát is a nemzetiszocialista ideológiával, és ezzel párhuzamosan bemutat egy szubkultúrát, amely nagyrészt az amerikai jazzlemezek titokban hallgatásáról, a big bandekkel megtámogatott táncos mulatságokról és olyan markáns stílusjegyek viseléséről szólt, mint az esernyőlóbálás, a térd fölött már rég véget érő szoknya vagy a bő nadrág. Képviselőit a swingeseknek nevezték.

Hála a náciknak, a jazz és az ebből kinőtt tánczene, a swing virágkorában csak néhány évig lubickolhatott önfeledten az európai fiatalság, mert a harmincas évek második felétől Hitler és a kollaboráns, megszállt országok kulturális hadjáratot folytattak minden olyan megnyilvánulás ellen, amelyben az individuum, az improvizáció, magyarán a szabadság bármekkora mértékben is teret kapott. Mindent bevetettek a kultúr-bolsevik szitokszóval megbélyegzett művészetek ellen; Hitler hatalomra kerülése után az absztrakt, modern művészeteket, értelemszerűen minden avantgárd gesztust, például Max Ernst szürrealista festményeit, de a Bauhaust és így a jazzt sem tűrték meg a Harmadik Birodalomban. 

Nem meglepő, hogy a diktatúrának bőven volt baja a jazzel. Az egy dolog, hogy az ilyen zene és a hozzá tartozó életvitel akkoriban kivetett magából mindent, ami komformista, de még ráadásul az ellenség, Amerika kultúrájához is tartozott, és „elfajzottabb” már nem is lehetett volna, hiszen a tengeren túlon feketék, Európában pedig a zsidók játszották. Dolgoztak is szorgosan Göbbels propagandagyárában, hogy a német fiatalokból viszolygást és megvetést váltson ki a jazz, bár túl nagy eredményeket nem értek el. Az ellenpropaganda szalagján összerakott – gyakran visszafelé elsült – fegyverekből azok a terjesztett „rémhírek” a kedvenceink, melyek szerint a swingbulik fajtalankodó orgiák voltak, és már-már örökzöldnek számít a Rund um die Freiheitsstatue címre hallgató Amerika-ellenes propagandafilm is, amelyben 7:45-nél a visszataszító, erkölcstelen, az embereket az ájulásig hajszoló táncot és a feketéket majmoló fehéreket mutatják be.

Bár a nácik betiltották a lokálokban a táncos rendezvényeket, és az illegalitásban megszervezett bulikat rendszeresen feloszlatták, a swingeseket pedig időnként elvitte a Gestapo néhány nap vallatásra és verésre, a beszámolók szerint teljesen soha nem sikerült a táncmozgalmat beszüntetni.

Náci propaganda a jazz ellen

Forrás: Wikipedia

A felszabadító divatolás

A jazz már a kezdetekkor sem volt politikailag semleges műfaj, hiszen Amerikában már eleve az elnyomott feketék játszották, majd amikor a jómódú fehér családokból is felfigyelt rá a fiatalabb generáció, akkor a zene, a hozzá tartozó szleng és öltözködési stílus a szülők konzervatív értékrendjével szembeni ellenállás szimbóluma lett. Az Egyesült Államokban a jazzkedvelő fiatalok a Harlemhez hasonló szegény városi negyedek szlengjét kezdték használni tiltakozásul, majd a harmincas években magukévá tettek egy sajátos megjelenést is, amely a keveréke volt a korabeli bevándorló afroamerikaiak, a mexikói amerikaiak, az amerikai olaszok és a zsidók öltözködésének. 

A fiúk magasított derekú, felül szűk, a térdnél pedig bő nadrágot viseltek, hozzá elnagyolt, gyakran mintás zakót hordtak, amelynek az ujjai és az alja is lehetőleg hosszabbak voltak a kelleténél. Ha aranylánc is lógott a zsebükből, és egy széles karimájú kalap is tartozott a szettjükhöz, akkor az összeállításnál egyértelműen a mexikói gengszterek hatása érvényesült. Ezt a fajta megjelenést gyűjtőnevén zoot suitnak (jampecruhának szokták fordítani) nevezték, a filmekben egy rakás példát találunk rá, elég csak megnéznünk, mondjuk, A maszkot. Természetesen az öltözékhez gyakran balhé is társult.

Forrás: AFP

Ez a felszabadult életérzést jelképező divat a jazzlemezekkel együtt érkezett Európába, de az extravagánsnak számító öltözetnek csak Hitler hatalomra jutását követően nőtt meg a politikai jelentősége. Mert az ilyen göncökbe bújt swingesek közössége – vagy ahogy a franciáknál, a cseheknél és az osztrákoknál nevezték: a zazouk, a potapkik és a Schlurfok szubkultúrája – az utolsó mentsvára volt azoknak a fiataloknak, akik nem akartak a rövidre nyírt hajú Hitlerjugendhez vagy a tökéletes náci feleségeket képző Bund Deutscher Mädelhez (BDM), a Német Leányszövetséghez tartozni.

Az európai swingesek is a zoot suitot próbálták lekoppintani, de csempésztek néhány önálló gondolatot is a jazzdivatba. Például szimbolikus eszközük lett az esernyő, a kockás zakó, a cseh potapkik pedig kis villanyégőt vezettek a cipőjük sarkába, hogy ezzel provokálják a Gestapót. Nagy divat volt a vastag sarkú, orránál fehér, lukacsos díszítésű lábbeli is, amelyet csak Budapesternek (budapesti cipőnek neveztek). A lányok az amerikai pinup-girlöktől lesték el a szépségpraktikákat; a BDM karót nyelt leányaival szemben náluk alap volt a vörös ajak, a lakkozott köröm, a szexi rövid szoknya, a zazoulányoknál pedig a túlméretezett pulóver is.

A zazouk korabeli karikatúrája

Forrás: AFP

Titkos összejövetelek

Hogy a negyvenes évek elejének Európájában valóban nemcsak a háború borzalmait enyhítő szórakozás, de egyben aktivizmus is volt a swingelés, azt a titkos helyszínek, a szintén titkos, közmegyezésen alapuló jelek használata és a tüntetőleges akciók is mutatják. Németországban Hamburg, Berlin és Frankfurt kávézói, klubjai és házibulijai adtak teret a főként középosztálybeli, jól szituált családok gimnazista korú szvingeseinek, és ha valakiről nem volt elsőre nyilvánvaló, hogy közéjük tartozik, elég volt csak megcsavarnia a kabátgombját a szolidaritása jeléül. A gombcsavargatás ugyanis azt jelezte, hogy ő is az ellenség rádióját, a BBC által közvetített tánczenét hallgatta titokban.

Az osztrák, sokszor a munkásosztályból kikerült Schlurfok gyülekezőhelye többek között a bécsi Prater volt, itt még lehetett szabadon táncolni, és a vidámparkban több olyan kávézó is működött, ahol élő zenét játszottak. A zazouk a párizsi latin negyedben és a Champs-Élysées-n találkoztak, a munkahelyükön titokban eltolták a bútorokat, hogy legyen hely a táncolásnak, és többek között nagyon fontos közös ismertetőjelük volt az is, hogy a szájukból állandóan cigi lógott.

Sikk

Forrás: AFP

Bár egy idő után az amerikai hanglemezekhez csak fű alatt lehetett hozzájutni, nem volt azért lehetetlen beszerezni ezeket. A kihívást inkább az jelentette, hogy miként kerüljék el a lebukást, hogy ne kobozzák el a swingesektől az értékes bakelitet. Végül a táncmozgalmárok úgy nehezítették meg a hatóságok dolgát, hogy Benny Goodman, Louis Armstrong vagy Cab Calloway lemezborítóiról leszedték az angol címeket, és német félrefordításokat ragasztottak rájuk. Így lett a swingesek hímnuszából, a St. Louis Bluesból A szomorú Ludwig dala (Das Lied vom traurigen Ludwig) vagy a Fat Floot Foogie-ból A Tejesasszony (Das Milchfrau) című szerzemény.

Ezek a trükközések még egy-két megrugdosással elintézhető diákcsínyek lehettek a Gestapo szemében, viszont időnként a swingesek ennél jóval komolyabb, mondhatni, életveszélyes cselekedetekre szánták el magukat. A zazouk (ideje végre rátérni: nevük egy Cab Calloway-számból jön) például szolidaritást vállaltak a nácik által üldözött zsidókkal, ezért egy időben ők is sárga csillagot viseltek, a közepén a „swing” felirattal. Nem egyszer bajba sodorták ezzel az egész családjukat.

A cseheknél pedig – miután már nyilvánvaló volt, hogy Hitler nem győzhet – megjelentek a potapkik antifasiszta szórólapjai, amelyeken az embereket próbálták tájékoztatni arról, hogy mi is történik valójában a fronton, miként látják a nácikkal ellentétben a külföldi rádiók a háborús helyzetet.

A lázadásuknak, persze, meg is lett az ára, nemcsak a Gestapo fogdáiba hurcolták őket, de sajnos a swingesek, Schlurfok, zazouk és potapkik közül is nagyon sokan végezték munka- és haláltáborokban. 

Gettójazz 

És épp ez adja meg a nácik swingesek ellen folytatott kultúrhadjáratának legnagyobb paradoxonát. Akarva sem tudnánk ugyanis abszurdabb dolgot elképzelni, mint hogy még Auschwitzban is szólt a swing, a világ legszomorúbb és kegyetlenebb helyén a létező legboldogabb örömzene. Pedig így történt. Mert bár minden eszközzel képes volt harcolni a Harmadik Birodalom a dekadens jazz ellen, nemcsak, hogy kiírtani nem tudta, de még tett is róla, hogy a műfaj túlélje a legembertelenebb helyzeteket is. 

Miután 1939 márciusában a nácik megszállták Csehszlovákia egy részét, a Szudéta-vidéket Németországhoz csatolták, és Theresienstadtban kialakítottak egy mintagettót, amelyről azt gondolták, hogy majd lehet mutogatni a kételkedő külföldieknek, a világ közvéleménye előtt bizonyítani lehet majd, hogy az ide összezsúfolt, nagyjából nyolcvanezer zsidó úgy él itt, mint hal a vízben. Ezért aztán rengeteg zsidó művészt, köztük jazz-zenészeket is telepítettek ide, akik különösebb akadályok nélkül folytathatták a zenélést. A Ghetto Swingers nevű formáció is itt alakult. Ez volt az egyetlen hely a Harmadik Birodalomban, ahol a zsidók előadáson vehettek részt és zenét írhattak, egyáltalán kulturális tevékenységet folytathattak – de persze csak akkor bántak velük kesztyűs kézzel, ha éppen a vöröskereszt jött látogatóba, vagy amikor Göbbels dokumentumfilmet akart forgatni a „zsidó paradicsomról”.

Végül persze minden idehurcolt zsidó ugyanoda jutott: továbbszállították őket Auschwitzba, Sachsenhausenba vagy Buchenwaldba. Egészen elképesztő, hogy a nagy náci swing- és jazztilalom idején éppen ezekben a koncentrációs táborokban maradt életben a jazz, ugyanis a helyi SS-parancsnokok – ha titokban is, de – kedvelték a tiltott zenét.

Erről korának egyik legnagyobb német jazzgitárosa, a jelenleg 92 éves Coco Schumann számolt be többször is (például a memoárjában). Schumannt Theresienstadtból Auschwitzba vitték, és elmondása szerint csak azért élte túl a tábort, mert a Ghetto Swingers két másik tagjával együttest kellett alakítania, és kötelező volt zenélnie a nácik számára. A Huffington Postnak adott interjújában arra emlékszik vissza, hogy naponta órák hosszat jammeltek, sokszor azért, mert a nácik unatkoztak az újonnan beszállított zsidók szelektálása közben. 

Az ember egy különleges teremtmény. Kiszámíthatatlan és könyörtelen. Amit mi láttunk azokban a napokban, az kibírhatatlan, és mégis kibírtuk. Ezért zenéltünk, egyedül a túlélésünk érdekében. A pokolban zenéltünk.

A valaha Ella Fitzgeralddal, Armstronggal és Marlene Dietrichhel is együtt zenélt Schumann azt mondja, hogy privilegizált helyzetének köszönhetően kapott például csizmát, amely életmentőnek bizonyult a fagyos lengyel télben. Nem túlzás azt mondani, hogy a jazz mentette meg az életét. 

(Címlap: AFP)