Kedves Látogató,
Az unikornis.hu oldalunkra friss tartalmak már nem kerülnek, korábbi cikkeink továbbra is elérhetőek.
Üdvözlettel: az NWMG csapata
Értem

Tényleg ez volt az év legjobb alakítása

2017.03.04. 08:48
Casey Affleck hétfőn hajnalban megkapta az Oscar-díjat A régi város című filmben nyújtott alakításáért, a film író-rendezője, Kenneth Lonergan pedig a legjobb eredeti forgatókönyv díját vitte haza. Hogy volt-e jobb film tavaly ennél, arról lehet vitatkozni, de hogy A régi város a teljes Oscar-mezőnyt kenterbe verte, az nem kérdés.

Kenneth Lonergan elképesztően ért a nézők szívének összetöréséhez. Margaret című, hányattatott sorsú filmje, amely csak 2005-ös forgatása után hat évvel került a mozikba – attól függően, hogy melyik változatát nézzük – két és fél, illetve három órán át tépkedi apró kis fecnikre a lelkünket. Ezt Lonergan elsősorban azzal éri el, hogy pontosan olyan tempót és ritmust diktál a filmben, amit teljesen az élet leképezésének érzünk.

A Margaretben rengeteg a fő cselekményszálhoz csak érintőlegesen kapcsolódó, majdnem véletlenszerűnek tűnő jelenet, amelyek valójában persze mind nagyon is okkal kerültek be a filmbe, éppen azért, hogy életünk nem mindig kiszámítható csapongását visszaadják. És ezeket a jeleneteket Lonergan éppen úgy rendezi, vágja és annyi ideig tartja ki, hogy a filmidőt pont valós idejűnek érezzük. Amikor egy figura mintegy mellékesen tesz-vesz, azt pont olyan mozdulatokkal, pont úgy csinálja és pont annyi időbe telik neki, hogy szinte dokumentumfilmes hatást keltsen.

Casey Affleck A régi város című filmben

Forrás: InterCom

Nagyon fontos eszköz ez, amellyel az író-rendező megalapozza figurái hitelességét. A régi város (Manchester by the Sea) két és negyed órás játékidejével némileg kompaktabb munka, mint a Margaret, de Lonergan itt is ugyanezt a módszert alkalmazza: még nem tudunk semmit a Casey Affleck által alakított főhős múltjáról, amikor már úgy érezzük, ismerjük ezt az embert, mert néztük egy ideig, ahogy villanyt szerel, klotyót dugít ki és havat lapátol. Mozdulataiban, gesztusaiban ott az élete, máris vele vagyunk, mert igazi embernek tűnik, és ennyi bőven elég az azonosuláshoz.

Casey Affleck és Kyle Chandler

Forrás: InterCom

Lonergan elsősorban dráma- és forgatókönyvíró, csak másodsorban rendező, végtelenül átgondolt és lecsupaszított dialógusaiban figurái szinte sosem mondanak többet vagy mást, mint amit az életben mondanának, egyszerű mondataik, szóhasználatuk tökéletesen tükrözik személyiségüket. A képek pedig nyugodtak, egyszerűségükben rafináltak: Lonergan sok statikus beállítást alkalmaz, mintha „csak úgy" letette volna a kamerát valahova, de az a pont nagyon is ki van találva, és ha onnan elmozdulunk egy kicsit, annak mindig komoly oka van. Ez annyira sallangmentes, hogy időnként becsapósan tévéfilmszerűnek tűnik, de ugyanazt szolgálja, mint a rendező többi eszköze, hogy csakis a figurák rezdüléseire koncentráljunk, a közegüket mintegy tudat alatt, másodlagosan érzékeljük, ami persze így is beépül a figurákba, nem kell arra külön figyelmet fordítanunk.

Casey Affleck

Forrás: InterCom

Hogy Casey Affleck a negyven körüli amerikai férfiszínészek egyik legtehetségesebbike, azt remélhetőleg a Hideg nyomon, a Jesse James meggyilkolása... és a The Killer Inside Me után nem szükséges bizonygatni. Afflecknek, akinek a színészi módszeréhez tartozik, hogy a forgatást megelőzően hónapokig építgeti magában a figurát és Lonergannek, a végtelenül alapos írónak a találkozása katartikus eredményhez vezet.

Ez a megtört gondnok, aki helyrehozhatatlanul elcseszte az életét, a világ legizgalmasabb személyiségévé válik több mint két órára, semmi más nem fontos, csak az, hogy ő mire jut a bátyja halála után a gondjaira bízott kamasz unokaöccsével. (Mellesleg utóbbi megformálásáért az érzékeny alakítást nyújtó húszéves Lucas Hedges is begyűjtött egy megérdemelt Oscar-jelölést.) És amikor egy utcasarkon véletlenül találkozik a volt feleségével (Michelle Williams), akihez örökké odaköti és akitől örökké elválasztja egy feldolgozhatatlan tragédia, akkor a két briliáns színész olyan pillanatot teremt meg, amivel egy határozott mozdulattal, kegyetlenül tépik ki a szívünket.

Michelle Williams és Casey Affleck

Forrás: InterCom

Nincs olyan igazán nagy rendező, aki ne lenne kiváló pszichológus is. Lonergan mindig azt az érzést kelti a nézőben, hogy mindent tud, amit az emberi természetről tudni lehet. És ami az igazi truváj, hogy ezt pszichologizálás nélkül teszi, nem indul mélylélektani utazásra, nem rejtett motivációkat és elfojtásokat próbál feltárni, hanem megtévesztően egyszerűnek tűnő módon állapotokat mutat be. Éppen megtett mozdulatokat, egy arckifejezést, egy most elhangzó mondatot. De ezeket úgy válogatja meg, hogy abból egy egész sors kibontakozzon.

Casey Affleck és Lucas Hedges

Forrás: InterCom

Mindent a legapróbb részletekig kitalál, a dialógusokat és a színészek összes mozdulatát, improvizációnak nála semmiféle helye sincs, és mégsem hat semmi merevnek vagy kiagyaltnak. A film legtragikusabb jelenetsora alatt Affleck egy bevásárlózacskóval bénázik, és ami azzal a zacskóval történik, az tökéletesen összefoglalja Lonergan zsenijét. Hogy semmi olyasmi nem történik a zacskóval, ami egy hollywoodi filmben történne, de minden megtörténik vele, ami az életben. Legalábbis így érezzük, amikor nézzük.

(Címlapi kép: InterCom)