Nagystílű életre vágyott, kapott helyette két világháborút

Ami elmúlt című, 1941-ben keletkezett emlékiratában nem sikerült maradandó módon megörökítenie önmagát. Ezt helyette Márai Sándor tette meg, egyébként neki szól az ajánlás is: „Szeretettel unokaöcsémnek, Márai Sándornak”. Úgy tűnik, más családtagokkal ellentétben M. Hrabovszky Júlia nagyvonalú volt, vagyis nem sértődött meg azon a részben hízelgő, ám zömében szeretetteljesen kaján portrén, melyet az író az Egy polgár vallomásai festett róla 1934-ben. 

„Zsüli néni regényeket írt és kitűnően beszélt franciául. Sokáig élt Párizsban, majd a Loire mellett egy kastélyban; öltözködése, modora, ismeretségei, minden elmondhatatlanul nagyvilági volt körülötte. Zsüli néni román emberhez ment feleségül. Egy ideig Bukarestben éltek, bejáratosak voltak az udvarhoz is. Zsüli néni örökké mesélt; született elbeszélő volt. Mindegyre úton volt, terveket főzött, írta a regényeit, estélyeken jelent meg, Párizsba készült – káprázatos jelenség volt számomra!”

Az Ős Budavár az Ezredéves kiállításon. Zsüli néni leírása: „Micsoda konfetticsaták...Víg zeneszó, cigány-, katonazene mellett sétált a tömeg...”

Forrás: Fortepan

Zsüli néni irodalma persze már születése pillanatában elavultnak számított: „Valamilyen százötven esztendő előtt nyelvezeten, mely tele volt ah-okkal, valá-val és delnőkkel, egyszerű és tiszta történeteket rögzített papírra, az »életből ellesve«, ami ugyan mindig kevés – de legalább tisztességes szándékkal és mulatságos meseszövéssel adta elő megfigyeléseit.” 

Aligha véletlen, hogy emlékiratában egyszer sem szerepel Ady, Krúdy, Babits, Kosztolányi, egyáltalán a modern magyar irodalom egyetlen komolyabb alkotójának neve sem. Hrabovszky Júlia nem a saját korában, hanem mintegy mellette élt. És persze a hírességeket, az úgynevezett úri világ szellemfejedelmeit kedvelte, Herczeg Ferencet, Pekár Gyulát. Úgy vélte, ők nagystílű életet éltek.

De mi is az a nagystílű élet?

Bár kissé burkoltan, de előbukkan a Márai-memoárban is Hrabovszky Júlia életének talán legégetőbb, megoldatlan kérdése, melyre mintegy akaratlanul vagy véletlenül tapint rá az unokaöcs: „Ha néha megkérdeztem, miért nem ment hát másodszor is férjhez, zavartan elmosolyodott, aztán gőgösen fölvetette fejét s utánozhatatlan hangsúllyal mondta: »Többre becsültem függetlenségemet, tu sais, mon cher«...”

Ezt kétségtelenül elérte, de roppant árat fizetett érte. Memoárjában folyvást előbukkan az öntudatos mondat: Írónő vagyok és femme du monde Csakhogy a kettőt egyszerre aligha lehetett megvalósítani, különösen nem abban a korban, melyben élnie adatott. Ehhez „szabadon lebegő értelmiséginek” (Max Weber fogalma ez)  kellett volna lennie, ami még egy férfi számára is roppant kihívást jelentett az akkori Magyarországon.

A nagystílű élet deklasszálódás nélkül a nőnek csak egyetlen módon volt megoldható, egy jó parti, valamilyen fényes házasság révén. Ráadásul ez a házasság szinte kötelező volt, amikor az apa halála után a család elszegényedik, és a lányoknak nagyon szűk mozgástér marad.

A nagystílű élet színtere: a Monarchia pavilonja az 1889-es párizsi világkiállításon

Forrás: Fortepan

Ám felmerül egy másik lehetőség is. Mindössze húszéves Hrabovszky Júlia, amikor a korszakban híresnek számító Krecsányi-féle színtársulat vendégszerepel Zomborban. Az egyik előadáson ő is fellép, utána Krecsányi ajánlatot tesz, legyen színésznő. És erre jön az elemzés:

„Akkori bizonytalan helyzetemben más leány talán kapott volna ezen az ajánlaton. Karrier volt, több, mint nevelőnőnek menni idegenekhez. De a keret, amiben élnem kellett volna, visszariasztott. Anyám nem úgy nevelt, hogy egy ilyen vegyes körben, mint egy vidéki színtársulat, élni szerettem volna. Előkelő emberek közt éltem, mozogtam volt mindig, a jobb középosztály előítéletei megvoltak bennem, és visszariasztott, hogy ripacsok közé vegyüljek. Nekem, dacára anyagi helyzetünk leromlásának, álmaim voltak. Nagystílű életre vágytam, sok pénzre, hogy ezt megszerezhessem magamnak, de nem mint színésznő. Gazdag jó házasság lebegett előttem, s mivel könnyen hódítottam, nem tartottam ezt lehetetlennek.Nem veszi észre, hogy a házasság is prostituálódás, csak legális, úgyszólván vallási és polgári alapon anyakönyvezett szajhaság, szemben a színészlét bohém-vagabund és kissé törvényen kívüli jellegével.

A nagystílű bortorony az 1896-os millenniumi kiállításon

Forrás: Fortepan

De aztán másodszor is megkísérti a színházi világ. Régi lánypajtása, Márkus Emília ekkoriban kezdi nagy pályáját a Nemzeti Színházban. Hrabovszky Júlia úgy érzi, ez neki is sikerülhet. De tudja, ehhez tanulnia kell, ezért elmegy meghallgatásra a híres Prielle Kornéliához. Aki a következőket mondja: „Kedves kisasszony, félek, maga nagy csalódást érezne a színi pályán, mert más társaságban nőtt fel, abban, amelyhez tartozik. Azt tanácsolom, menjen inkább férjhez, az ilyen szép, elegáns lány, biztosan találni fog férjet, csak akarni kell!”

A mesés Herkulesfürdő, Hrabovszky Júlia legkedvesebb üdülője. Itt ismerte meg férjét, Philippe Georges Muntureanu román műépítészt

Forrás: Fortepan

Vagyis ismét a legális szajhaság útjára terelik, noha merő jóindulatból. Ez kisvártatva be is következik: kénytelen-kelletlen beáll Herkulesfürdőre nevelőnőnek, ahol egy jól menő román építész, Philippe Georges Muntureanu kéri meg a kezét. 1882-ben kötnek házasságot, mint büszkén írja: „Az én esküvőm volt 1882-ben az első polgári házasság Budapesten.” Úgy tűnik, Julie valóban szereti férjét, legalábbis ezt állítja a memoárban. Bár voltaképpen örül, amikor egy vetélés után kiderül, nem lehet gyermeke. Ez talán gátolná a nagyvilági életben.

A nagystílű élet nem sokáig tart, Muntureanu 1894-ben meghal, és az üres Wertheim-kasszánál nem sokkal többet hagy özvegyére, aki kénytelen valamilyen polgári foglalkozás után nézni.
Ekkor kezdődik Hrabovszky Júlia írói karrierje.

Női irodalom: magasabb rendű harisnyakötés 

Hrabovszky Júlia 1858-ban született. Ugyanebben az évben jelent meg Gyulai Pál híres-hírhedt cikke, az Írónőink.  Ebben a kor nagyhatalmű kritikusa szerfölött szerény szerepet szán a nőknek az irodalom világában. Szerinte a nőt „elmésség, játsziság, finom irónia” jellemzi.

Gyulai Pál

Wikimédia – Csanády – Radóné Hirsch Nelly rajza

„A nő könnyen szökell egyik tárgyról a másikra; élénk értelme, szikrázó elméssége, áradó kedélye minden tárgyból kiemel egy-egy oldalt a nélkül, hogy az egészet föltárná vagy elemezné s tovább száll a lepke könnyűségével. Csak ő érti a társalgás művészetét, a beszéd e könnyed és tárgy nélküli játékát, mely sem szenvedélyt nem kelt, sem az eszet nem fárasztja, mégis mindeniket foglalkoztatja s legkellemesebb benyomást hagy maga után. S e tehetségét az irodalomban is nagy sikerrel érvényesítheti, sikerült úti rajzokat, tárcai csevegéseket írhat. Itt sokkal többre viheti, mint a férfiú, ha ugyan dicsvágya a legtöbb esetben nem ragadja nem az ő számára font koszorúk után.”

Gyulai jóslata végeredményben beigazolódott, Hrabovszky Júlia is tárcákat és útirajzokat publikált legkivált, egyebek mellett például az 1900-as párizsi világkiállításról vagy a budapesti nagy millenniumi seregszemléről. 

Wohl Janka

Forrás: Wikimedia Common

Érdekes, hogy Jókai, részben Gyulainak válaszolva, ennél jóval megértőbb volt, ráadásul éppen azt a három pályát nevezi meg, amelyen Hrabovszky Júlia is működött, mivel más lehetőség a korban nemigen adódott a nőknek:

„...hát a nőket bámuljuk-e meg, kik előtt csak három nyilvános pálya van meghagyva; a nevelés, a színészet és az irodalom, ha e három közül egyhez szenvedély és hivatás vezeti őket? Nem volna-e mulatságos alak, a ki philantropikus buzgalommal le akarná beszélni a nőket arról, hogy a színészi pályára lépjenek, mely pedig sokkal kényesebb, viszontagságosabb, előítéletekkel sokkal inkább terhelt.”

Ugyanakkor nem kérdés, hogy Jókai kissé hazabeszél, hiszen Laborfalvi Róza személyében ő maga is színésznőt vett feleségül, és aztán második házasságát is egy színésznővel, Nagy Bellával köti majd. Meg is kapja érte a nemzet megvetését, hiszen második neje ráadásul zsidó. 

Wohl Stefánia. Zsüli néni jellemzése a testvérpárról: „Zsidó származású, két apró, nem szép lány, de tehetségesek...”

Forrás: Wikimedia Common

Ekkor, azaz a századforduló táján már jelentős női irodalom bontakozott ki Magyarországon. Többek közt Hrabovszky Júlia pályatársai és barátnői, a Magyar Bazár című magazint kiadó Wohl Janka és Stefanie révén. Utóbbi Aranyfüst című regényéről Péterfy Jenő gyilkos kritikát írt, mintegy jelezve, hogy a nő jobb, ha megmarad a színes tárcáknál, és nem avatkozik be a regény férfiaknak fenntartott világába. Az ember azt hihetné, hogy az írás művészete valami kézügyesség vagy gépies munka, mint amikor papírvirágot csinálnak, dobozkákat készítenek, kosarat fonnak. Az írás mintegy magasabbrendű harisnyakötéssé válik. Volt persze más férfihang is a korban, igaz, már később, 1924-ben. A Hrabovszky Júlia által is tisztelt úri író, Pekár Gyula fölöttébb szenvedélyes sorokat írt A nő szabadságharca című terjedelmes esszéjében:

„Ti kevély urak, teremtés urai, szinte látom, megijedtek, ahogy ezt leírom. Féltek, dühöngtök, a tekintély okából mérgelődtök, persze bennetek a régi basa-ösztön dolgozik, mely a konyha és a bölcső közé akarja határolni az asszonyi egzisztenciát. Önmagát klasszifikálja az a férfipárt, amely attól fél, hogy a nő gondolkozni talál. Balgák, hiszen ha egyszer meglesz az igazi egyensúly a nemek közt, ha a nőben rejlő isteni rész is szárnyalva felszabadul, akkor az élet is szebb lesz.Szebb lesz a szerelem: nemcsak a testek vakon tomboló ösztönélete, hanem az egyenrangú lelkek beavatkozása is – nemcsak a basa-ösztönök zsebkendődobása s a testi tetszésre idomított nőnek az élet aukcióján való eladatása s jegygyűrűs vagy jegygyűrűtlen kamatoztatása, hanem a testi-lelki egyenlők édes harca és egyesülése.”

Pekár Gyula, jobbról a harmadik. Stróbl Alajos róla mintázta az Arany-emlékmű Toldi figuráját.

Forrás: Fortepan

Hrabovszky Júlia nem tartozott a női irodalom jelentős, valóban újat hozó alkotói közé, a Lux Terka, Tutsek Anna, Tormay Cécile vagy Erdős Renée fémjelezte irodalomba, utóbbiról itt írtam részletesebben. De valahol ez a felhabzás is hamvába holt. Nem véletlenül írta róluk remek monográfusuk, Kádár Judit, hogy ők voltak az „engedelmes lázadók”.

Ezzel párhuzamosan megjelenik persze a harcosabb feminizmus is. Az Ego néven író Rózsavölgyiné Fried Margit sorai szinte a feminizmust megvető Zsüli néninek is szólnak, amikor így ostorozza a nagystílű életre vágyó asszonyokat: „Célja: szépségének érvényesítése, lehetőleg a nemi korrektség határain belül. Vágyai: egy főnyeremény, meg hogy lefogyjon, meg hogy az ura és a gyermekei egészségesek maradjanak, meg hogy egyszer kezet fogjon vele a grófnő, aki védnöke az ő kiválasztott jótékonysági egyletének. A feminizmus feladata, hogy ezt az asszonyt felrázza kábult öntudatlanságából, mely megengedi neki, hogy a háremhölgyek kényelmes életét egy párizsi kokott nyughatatlanságával egyesítse...”

Hrabovszky Júlia emberi, de nem irodalmi érdeme, hogy végül mégsem ezt választotta. Magányos maradt, írt tovább, bár mint Márainak elmondta, tudta, hogy már „kikopott az irodalomból”. És ötvenévesen racionálisan szögezi le, hogy immár nem vágyik férjhez menni: „Tizennégy éve voltam már özvegy, független, szabad, sok jó baráttal bírtam, és az anyagi gondokat leszámítva, kellemes existenciát teremtettem magamnak. Ezt nem akartam feláldozni egy szürke házasságért.” Ha már nagystílű parti nem akadt, inkább semmi se legyen. És ismét nekivág a világnak: Párizsba, majd a Loire völgyébe utazik. Munkabírása, életenergiája kikezdhetetlen.

Elegáns távozás

A harmincas években apja révén kegydíjat kap az államtól, más pénzre is szert tesz, és úgy dönt, Rákoshegyen telepszik le. Aztán jön a háború, egy súlyos betegség, közel a vég. Márai mindvégig kitart mellette. 1945-ös naplójában így festi le a matróna nagyasszonyt, aki az óbudai kórházban „fogadja”, és természetesen franciául beszélget vele. 

Nem érzelmes, nem sajnálja önmagát. Megrendít ez az okos erő. A gyógyíthatatlanok menhelyén úgy viselkedik, olyan igaz emberi, társadalmi méltósággal, mint egy nagy hölgy egy szalonban. A látogatás megerősít hitemben, hogy a lélek és a jellem minden fölött uralkodik.

És aztán 1946-ban, nem sokkal az öreg hölgy halála előtt ezt: „Julie is élni akar. E napon nyolcvannyolc éves. Még két évig akar élni. Húsz dollárt vár Amerikából, azt hiszi, e húsz dollárból kifutja élete hátralevő idéjének minden költsége.” De régi allűrjei most is elevenek: „Állandóan az ágyba piszkít. Legyint, fölényesen, mint aki egy hűtlen szolgáról beszél.”

A rákoshegyi buszjárat 1940-ben. Élete végén Julie ezzel járt be Budapestre

Forrás: Fortepan

Való igaz, utolsó pillanatáig ragaszkodott a szerephez, a nagyasszonyi megjelenéshez, aki mindig elegáns és jó ápolt, legyenek bármilyen kedvezőtlenek a külső körülmények. Az emlékirat utolsó sorai is erről szólnak, és arról, hogy az ember tartozik magának azzal, hogy soha ne hagyja el magát:
„Unom az öregek, elmaradottak társaságát, és akik csak a múlttal tudnak foglalkozni. Nekünk, öregeknek már nincs ugyan jövőnk, de kell hogy legyen jelenünk, ami érdekeljen. És minden öreg embernek kötelessége legyen, hogy külsejét el ne hanyagolja, mert a legtöbb embert úgyis ronccsá változtatja az idő. De azért nem szabad, hogy ezt a megviselt külsőt még visszatetszőbbé tegyük ápolatlansággal.”

A nagystílű életet, szerepálmát nem vagy csak részben játszhatta el. De úgy halt meg, ahogy élt, előítéletes, de nem bántóan rossz ízléssel, tapintatos eleganciával.

(Címlapi kép: M. Hrabovszky Júlia: Ami elmúlt. Visszaemlékezések életemből. Szépmíves könyvek/ Atheneum, 2017, 444 oldal, 3990 Ft)