Tényleg rossz vers a Talpra magyar!?

De előbb nézzünk egy azonos című, ráadásul egy Petőfi kortárs által írt költeményt, hátha így rögtön láthatjuk a nagy költő és a „versifikátor” közti különbséget. Lisznyai Kálmán bizonyos fokig barátja volt Petőfinek, a Tízek Társaságának tagja, és olyannyira rajongott ideáljáért, hogy egyszer ezt jelentette ki róla: „Sándor, te egeket eszel, és isteneket hánysz!” 

Lisznyai Kálmán (1823–1863). Hitvallása: „Ah imádom az operát, / A tisztes töltött káposztát, / A dicsőséget, a kolbászt / Az erélyes bolondgombát...”

Wikipédia – Hello world

Nos, a Lisznyai-féle Nemzeti dal, a költő híres, az 1850-es években rendezett „dalidóinak” (azaz cigányzenés-táncos, kocsmai felolvasóestjeinek) egyik állandó műsorszáma így indul: 

Magyarország: m e n n y o r s z á g !
Életem édene:
Legyen áldott földed
Mindenik porszeme!
Fejedelmi ősföld!
Szent föld! illik rája
Az áldásnak búza-
Virágkoronája.

– Szívem ezt kiáltja:
Hazám, édes hazám,
M a g y a r o k hazája!

A zárlat már szinte abszurd:

Hej nincs ily h í v ő o r s z á g
Három az Istene,
Temérdek a szentje,
Szent a természete.
A kebele e g y h á z ,
A szive meg o l t á r ,
Ahol a M e g v á l t ó
Koszorús képe áll.
– Szivem ezt kiáltja:
Hazám a h i t , r e m é n y ,
S z e r e t e t hazája!

Akkor már inkább Karinthy paródiája:
Talpra barna kislányt / Tenyeremen vittem, /Rabok legyünk vagy szabadok / Ez a kérdés itten.

Döcögő ritmus, fals rímek, habzó szájú handabanda – Lisznyai retorikus-ideologikus klapanciájáért adjuk oda a valódi Nemzeti dalt? A kérdés nem is olyan irracionális, hiszen Lisznyai a maga idejében majdnem népszerűbb volt Petőfinél, az egyik kötetét például 6000 példányban adták el, ami példátlan sikernek számított.

Persze voltak ellensúlyok, így Arany, aki versben parodizálta Lisznyait, és a kor legfontosabb kritikusa, Gyulai Pál. Ugyanakkor utóbbi volt az, aki 1854-es átfogó Petőfi-esszéjében talán elsőként választotta le a politikai költőt a lírikusról: „Mellőzöm politikai és epikai költeményeit, költészetének csak azon oldaláról akarok szólni, melyben fő ereje van.” És kijelenti: „Amikor a politika és társadalmi viszonyok fájdalmától lelkesül, nem tesz ránk oly élénk hatást, mint midőn szilaj lelke a pusztákra szabadul, az alföldi róna végtelenjén ringatózik.”

Az 1882-ben felavatott Petőfi-szobor. „Megyünk az Agyrém-térre / Megyünk az Agyrém-térre / Megyünk az Agyrém-térre / Tün-tet-ni!” (Petri György: Petőfi tér melody)

Forrás: Fortepan

Jókai még radikálisabb a Petőfi-szobor 1882-es avatásán elmondott beszédében, amikor szinte párbeszédet kezd egykori barátja bronzalakjával: „Láthatja ez érző, gondolkodó szobor, mi történt azóta, hogy szelleme poraitól megvált.”

Itt a kiegyezés mintha Petőfi álma lett volna, mely immár megvalósult: Láthatja, hogy van erős pártküzdelem; de valamennyi párt csak a nemzet jólétének, hatalmának öregbítésében versenyez; különbség közöttük csak a cél felé haladás időmértéke.A beszéd végkicsengése a leginkább meghökkentő: Petőfi most láthatja, hogy „van még egy népeitől szeretett és népeit szerető király, s az Magyarországé”. Ez utóbbi volt a legerősebb állítás, hiszen egyértelműen utalt Petőfi A Királyokhoz című versének voltaképpen hírhedt refrénjére: „Nincsen többé szeretett király.” Jókai letromfolta Petőfit. 

A Nyugat és a szellemi orgazdák

Petőfi költészetének depolitizálásában a Nyugat nemzedéke (persze Adyt leszámítva) még tovább ment. A szépségkultusz jegyében szembeállították a politikumot az esztétikummal, noha nyilvánvaló, hogy komoly politikai versben – sőt egyáltalán bármilyen vérbeli versben – a jelentés és az esztétikum ikertestvérek. Erre írhatta Illyés, hogy „Orgazdának érezheti magát, aki csak verseinek »szépségét« élvezi, és elzárkózik a bennük rejlő parancstól”.

Madarász Viktor: Petőfi halála (1875). Horrorgiccs a túlfeszített Petőfi-kultusz időszakából

Forrás: Wikipédia

Némileg amolyan szellemi orgazdaként jár el Márai Sándor. Természetesen rögtön az első sorokat pécézi ki, melyek „úgy hatnak prózában, mint valamely tornaünnepély nyitánya”.

És a továbbiakban sem kíméletes: „A kérdés, melyet a költő e válságos órában nemzete elé tár – Rabok legyünk, vagy szabadok? – férfias nyíltsággal és nem éppen újszerű fogalmazásával úgy hat, mint egy képviselői kortesbeszéd sallangos-szalagos vezértétele. Általában ritkán esik meg az emberi fajta történetében, hogy egy tömeg, melyet a nemzeti vagy a szociális szabadság eszméi hevítenek, a kérdésre, melyet egy költő vagy népszónok hasonló tömör egyszerűséggel fogalmaz meg, tagadólag feleljen, s a szabadság helyett a rabságot követelje, tömlöccel, cenzúrával, száraz kenyéren és vízen. Mindez, prózában, parasztfogás, annál is rosszabb: politikai közhely.

De aztán Márai is rádöbben, hogy ha mindez igaz lenne, még mindig ott a kérdés: miért hat olyan elemi erővel? „S a vers mégis gyújt, pontosan úgy, mint az időzített bomba: a lélek, melybe e szavak hulltak, a megrendítő élmény hatása után kezd csak ocsúdni. A veszélyek pillanataiban a nemzet ezzel a rigmusos bátorítással biztatja magát. E patetikus, kiszámított sorok úgy élnek a nemzet eszméletében, mint egy világi miatyánk igéi, egyfajta pogány imádság vallásos értelmű szavai.”

Vas István adui

Hogy miért hat maga a vers, azaz Petőfi milyen költői eszközökkel éri el ezt a frenetikus hatást, azt Megannyi adu című 1972-es esszéjében Vas István igyekezett megmutatni. Miért hat? Mert hatóanyag van benne tárolva. De hogyan? Ez a kérdés.

Feltehetően az akkoriban divatos struktualizmus hatására is, Vas elemi részecskék vizsgálata révén próbálja feltárni a költői műhely titkait, ugyanakkor mintegy a kolléga szemével elemez:

„Itt van mindjárt az első szó. Van-e még magyar vers, sőt, van-e még vers a világon, amelyik a talp szóval kezdődik? Meg is lehetett annak idején a maga megbotránkoztató-felvillanyozó szenzációja, és némi enyhe sokkhatását észrevétlenül még mi is érezzük, holott mi már el se tudjuk képzelni, hogy
másképp is lehetett volna mondani.”

Vas István

Forrás: Fortepan

És most jön a szakmai rész: „A vers pattogó ritmusa feszesre húzott ősi nyolcasokból áll: közkeletű, népi ütem volt ez Petőfi korában. De amikor már ebbe a pattogó ritmusba belefeledkeznénk, minden szakasz végén megszakítja ezt az egyöntetűséget a refrén második és negyedik, csonka sorának (esküszünk – nem leszünk) kemény három szótagja. A ritmikai feszességet biztosítja, hogy a Nemzeti dalban a magyar nyolcasok nagyon élesen válnak ketté két hangsúlyos négyessé – ez a határozott sormetszet az egész versben mindössze kétszer mosódik el –, sőt, sokszor fordul elő, hogy a négyesek is két önálló taggá feleződnek.”

És aztán a rímtechnika. A rímnek ahány válfaja van, jóformán mindet bemutatja, a simát, a kirívót, a más jelentéssel, de azonos hanggal összecsengőt, meg az asszonáncot, a durvát és behízelgőt, a szabályosat meg a merészet. Mint amikor egy játékos mindegyre adut vág az asztalra – nem fogy ki belőle.

Egy szótagos, igénytelen, lapos rímmel kezdődik: haza-soha. De a második már adu a javából. Vagy szabadok-válasszatok, ez négy szótagos rímbravúr. A második szakasz első ríme, mostanáig-ősapáink, megint csak adu. Persze ezt a négy-négy szótagot az akkori felvont szemöldökűek valószínűleg még asszonáncnak se voltak halandók elfogadni. Minket azonban Kosztolányi kancsal rímeire emlékeztet, csak azzal a nagyobb bravúrral, hogy itt a játék nem viccre vezet.” És így tovább, végig a versszakokon. 

Petőfi-töredék Borsos Miklós műtermében, 1972

Forrás: Fortepan/Urbán Tamás

Vas szerint az utolsó verszak esés. „A versnek fortissimóval indult lendülete – megcsuklik? – mindenesetre megszelídül, elhalkul. Talán az sem véletlen, hogy az egyetlen nyelvújítási szó, domborulnak itt szerepel. Mondjam-e rá, hogy kár volt? Hogy Petőfi ezzel elrontotta a Talpra magyar végét? Nem mondom.”

A szinte pofátlan Petőfi

Nyilván kitüntetett jelentőségű, hogy az 1956 utáni korszak legnagyobb politikai költője, Petri György mit gondolt a versről és általában Petőfiről. A Kisbali Lászlónak adott 1999-es interjúban meglepő, hogy egyszer sem hivatkozik Vas István esszéjére, holott köztudott, hogy Vas bizonyos fokig az egyik mestere volt. Ugyanakkor sok a hasonlóság a két elemzés között. Petri is az első sorok nagyszerűségét emeli ki.

„A Nemzeti dalban is az indítás a legdöbbenetesebb. Az a már-már kaszárnyai magától értetődés. Az első sor úgy robban, mint egy parancsszó, mint az ébresztő vagy a riadó: »Talpra magyar, hí a haza!« Pedig itt mégiscsak arról van szó, hogy forradalom lesz, hogy emberek fognak meghalni. »Sehonnai bitang ember, / Ki most ha kell, halni nem mer.« Mégis olyan magától értetődő, mint egy laktanyai ébresztő. Ezt, hogy adott esetben meg kell halnunk, úgy közli, mintha mi sem lenne ennél természetesebb. »Kinek drágább rongy élete, / Mint a haza becsülete.« Ilyet el se lehet képzelni...

Ráadásul szinte a pofátlanságig elmegy. Vegyük ezt a kérdést: »Rabok legyünk vagy szabadok? / Ez a kérdés, válasszatok!« Ez igazi szemtelenség, mert erre nem lehet azt válaszolni, hogy legyünk rabok. Utána viszont szó sincs választásról, hanem azonnal jön az eskü: »Rabok tovább nem leszünk.« Méghozzá refrénként.” 

Az 1971-es Váci Mihály amatőr szavalóverseny a tévében. A képen Petőfi portréja mellett Simon István, Garai Gábor és maga Váci...

Forrás: Fortepan

Ugyanakkor Petri kiemeli, hogy ellentétben Petőfi más verseivel, amelyekben a költő szinte perverz kéjjel beszél a politikai gyilkosságokról, itt nincs szó erőszakról.

„Petőfi jakobinus volt. Sőt a naplójában enyhe szadista humorral írja, hogy a helytartótanács reszketni méltóztatott. Élvezi a helyzetet, hogy ezek jól be vannak szarva. De a Nemzeti dalból hiányzik ez a fajta erőszakkultusz. Sőt nagyon kiegyensúlyozott politikai tartalma van. Nem véletlen, hogy ezt a verset minden rezsim legalábbis el tudta viselni. Nincs szó benne erőszakról. Rendben van, a harcot vállalni kell, de a lényeg az, hogy rabok tovább nem leszünk. (...) De Petőfinél az hitelesít mindent, hogy valami abszolút személyessége van. Ezek politikai tézisek is, programnyilatkozatok is, de ugyanakkor a verstanilag sodró lendület, a szellemes rímelés és szellemes forma abszolút személyessé teszi. Látszik, hogy élvezettel van megcsinálva, emiatt nincs az az érzésed, hogy valami kötelező penzumot teljesítene.”

Fotó: Szilágyi Lenke

Ám ezek után szinte meghökkentő, hogy Petri a rendszerváltás után már nem látja a politikai költészet lehetőségét. „A politika valahogy túl bonyolulttá vált. Ma az újságírás vagy a politikai beszéd inkább képes akár forradalmi jellegű politikai tartalmakat is közvetíteni. Ha a mai Magyarországot elnézem, nehezen tudok elképzelni komoly változást, leszámítva az ide-oda kilengéseket választásonként. Nem tudok elképzelni olyan érzelmi energiákat mozgósító változást, ami versbe kívánkozna. És nincs is rá szükség. A politikai vers muzeális műfaj. A politikai verset feltámasztani nem lehet. Nem támadhat új Petőfi. Ez csakis annyit jelent, hogy a költészet elveszített egy fontos területet. A politikát mint anyagot vagy témát a költészet számára a szatíra világában tudom csak elképzelni.” 

Az utolsó felvonás

2003-ban az Osiris Kiadónál jelent meg A magyar költészet antológiája című reprezentatív gyűjtemény, a költő-irodalomtörténész Ferencz Győző válogatásában és szerkesztésében. A roppant terjedelmű könyvből kimaradt a Nemzeti dal, ami akkor erős megrökönyödést keltett. Most levélben kérdeztem meg Ferencz Győzőt, mi állt döntése hátterében, és hogyan látja ma a helyzetet. Íme a válasza:

„Annak, hogy Petőfi Nemzeti dalát nem vettem fel A magyar költészet antológiájába, több oka is volt, ezekre kitértem a kötet utószavában. Elképzelhető, hogy ha szó nélkül kihagyom, fel sem tűnik senkinek. Kétségkívül volt valami szándékoltan provokatív éle, hogy nem szerepelt a válogatásban, és még inkább, hogy felhívtam erre az olvasók figyelmét. Voltak azonban más szempontjaim is. Az antológia ugyan a magyar költészettörténet egészéből válogatott mintegy ezer oldalon, és ennyiben reprezentatívnak tekinthető, de elsődleges célja mégis az volt, hogy eleven, ilyen vagy olyan okból izgalmas verseket közöljön.

Ferencz Győző költő, irodalomtörténész

Forrás: MTI/Mohai Balázs

Ennyiben tehát személyes ízlésem lenyomata is: mit tartottam én 2003-ban eleven költészetnek. Azt szerettem volna, hogy ne legyen benne üresjárat, se kötelező tisztelgés. Ezért nem szorítottam benne helyet minden iskolai olvasmánynak. Viszont sok kevéssé ismert költő és kevéssé ismert vers szerepel a kötetben, és az anyagot – sok antológiát szerkesztettem életemben, és mindig erre törekedtem – igyekeztem tematikai és líratörténeti, sőt verstechnikai szempontok alapján lazább-sűrűbb hálóvá szőni. Motívumszálakat húztam végig. A Nemzeti dal poétikailag számításba jöhetett volna. Ahogyan Petőfi rímel, ahogyan mondatait átkanyarítja a kötött strófaszerkezeten, lenyűgöző, szellemes. De más verseiben, amelyeket beválogattam, pontosan ugyanilyen izgalmasan versel. Tematikailag azonban a magyarsággal foglalkozó versek vonulatát nem akartam erősebbre húzni, mint a többit. A politikai és hazafias költeményeknek mindig is aránytalanul nagy jelentőséget tulajdonított a magyar kritika, irodalomtörténet és, ha van ilyen, közízlés. Ideológiáktól függetlenül, és ma is. A romantikus nacionalizmus mintaversét, amely a magyaroknak nemzetre szabott istent tulajdonít, és amely erőszakra és életáldozatra hív fel, a huszadik század közepének történései mint végpont felől nézve – amelyekről nehéz nem azt gondolni, egy eszme törvényszerű elfajulásai – inkább kihagytam. Mindenki ismeri, és aki olvasni akarja, könnyen megtalálja máshol.

A Nemzeti dal a maga módján persze kivételes mű: veszedelmesen hatásos mozgósító költemény, amelyet retorikai megformálásának módja és az alkalom, amely szülte, a nemzetvallás egyik himnuszává emelte. De ha ma beletenném az antológiába, akkor is csak eszmetörténeti helye és líratörténeti hatása miatt.”

Megfontolandó érvek. És Petri is okosakat mondott a politikai költészet elsorvadásáról. De részben tévedett, mert persze nem számolhatott azzal, hogy az 2000-ben bekövetkezett halála után miféle agyalágyult fordulatokat vesz a magyar politikai élet. És ki tudja, mit hoz a mai nap?!

A politikai költészet továbbra is élt és él, hogy mi módon, miféle esélyekkel, arról a Radnóti Sándor és e sorok írója közti levélváltás és az ezt követő vita próbált meg számot adni 2011-ben, az Élet és Irodalom hasábjain. És mindennek egyik ékes folyománya lett az Édes hazám című 2012-es, majdnem 400 oldalas antológia, mely Bárány Tibor szerkesztésében az elmúlt 20-25 év közéleti költészetet rendezte kötetbe.

Úgy tűnik, Petőfi verse továbbra is pótolhatatlan. És persze leválthatatlan is. Mert legyen bár muzeális jellegű a politikai vers műfaja, a Nemzeti dal sosem lesz múzeumi darab. 

(Címlapi kép: Orlai Petrich Soma Petőfi-portréja. Forrás: Magyar Múzeumi Digitális Könyvtár)