A nők nagy napja lehetett volna
Előre szólunk, hogy hatásvadász lesz az indítás. Ismerjék meg Vickie Wilkinsont, aki a múlt héten a Montana állambeli Bozemanban szavazott, majd a lányát ez a kép fogadta az autóban:
Vickie Wilkinson azért nem bírt a könnyeivel, mert életében először egy női jelöltre szavazhatott az elnökválasztáson. Nem olyan rég, a hatvanas években, amikor még gyerek volt, és az édesanyja egyedül maradt vele, Vickie Wilkinson jól emlékszik arra, hogy a bankok megtagadták az anyjától a hitelt, mert nem tudta bemutatni egy férfi aláírását a szerződésen. „Egy férfi aláírása nélkül nem tudott autót venni. Egy férfi aláírása nélkül nem tudott lakást venni.”
Nőnek lenni még Amerikában is akadályfutás politikai, társadalmi és gazdasági értelemben is, és ez egészen különleges árnyalatot ad az amerikai választásoknak.
Az idei amerikai választási kampány nemcsak vagdalkozásokban, hanem szimbólumokban is gazdag volt, ezért volt abban valami elemi erejű metafora, hogy Hillary Clinton egy konkrét üvegplafon alatt készült lezárni a szavazás napját a New York-i Javits Centerben. Csakhogy Amerika 227 éve hiába vár arra, hogy legyen egy női elnöke, így igazán lehet hagyni némi teret annak, hogy kibontakozzon a vereség pillanatának érzelmi töltete.
Innen, Európából nézve, ahol Angela Merkel arca a megszokottság természetességével köszön vissza a híradókban, nehéz megérteni, mire ez a nagy felhajtás egy női jelölt körül. Innen, Magyarországról nézve, ahol a parlamentben tíz százalék alatti a női képviselők aránya, sokkal zsigeribb élmény lett volna hallani az üvegplafon csörömpölését.
Csak, hogy érezzük az idei választási év súlyát: a demokraták szavazás előtti utolsó nagy kampányeseménye Philadelphiában volt, nem messze attól az épülettől, ahol az alapító atyák – gazdag, fehér férfiak – tizenhárom nyughatatlan gyarmat képviseletében elindították a világ egy legizgalmasabb politikai kísérletét: aláírták a Függetlenségi Nyilatkozatot és összerakták az amerikai alkotmányt. Ezen, az amerikaiak szemében szent helyen az ország első fekete elnöke arra biztatta honfitársait, hogy az ország 240 éves történelmének első női elnökére cseréljék le őt.
Szimbólumokban nemcsak a kampány, hanem a szavazás napja is gazdag volt, és az utókor nem feledkezett meg arról, hogy milyen hosszú, és sokszor mocskos utat kellett megtenni idáig. A közösségi oldalakon mozgalom indult, hogy minél többen fehérben induljanak szavazni, így tisztelegve a szüfrazsettek előtt, akik fehérben harcoltak és néha meg is haltak a nők szavazati jogáért. És a szimbólumok erejével Hillary Clinton is nagyon tisztában volt. Aznap, amikor elfogadta a párt jelölését a demokrata konvención, fehér nadrágkosztümöt viselt, csakúgy, mint az utolsó elnökjelölti vitán. Száz év női politikai küzdelmeit és bozótharcait emelte így a reflektorfénybe.
A zászlókért, kitűzőkért és minden egyéb választási merchandise-ért rajongó amerikaiak közben felfedezték az I Voted (Szavaztam) matricák szimbolikus erejét, és a szüfrazsettmozgalom egyik hősének, Susan B. Anthonynak a sírját kezdték el beborítani velük a New York állambeli Rochesterben. Olyan nagy volt a lelkesedés a sírkőmatricázás iránt, hogy a hosszú sorokat látva a temető meghosszabbította a nyitvatartását.
Anthonyt letartóztatták, miután 1872. november 8-án bevonult az egyik szavazóhelyiségbe, és törvénytelenül leadott egy szavazatot az elnökválasztáson. Susan B. Anthony 1906-ban halt meg, 14 évvel azelőtt, hogy a 19. alkotmánykiegészítés végül megadta a nőknek a szavazati jogot, és visszaigazolta mindazt, amiért harcolt.
És ha már a női szavazati jognál tartunk, a Clinton-kampány egyik nagy dobása volt, hogy bevetette azokat a száz év körüli polgárokat, akik akkor születtek, amikor a nők még csak harcoltak azért, hogy szavazhassanak. (A történeteiket itt gyűjtötték össze.)
Az amerikai pártok nagyon sokáig nem tudták, hogy mihez kezdjenek a nőkkel. Csak azt, hogy érdemes őket minél távolabb tartani a politikától. A 102 éves Geraldine „Jerry” Emmett hatéves volt, amikor 1920-ban látta, hogy az édesanyja életében először szavazott. Csaknem száz évet várt arra, hogy életében először egy nőre szavazhasson. Nézzék csak a lelkesedését:
A pillanat jelentőségét Clinton alelnökjelöltje, Tim Kaine is felismerte. Amikor a választás napjának hajnalán, 5:45-kor megjelent a szavazófülkénél, a 99 éves Minerva Turpin már megelőzte, mire Kaine annyit írt ki a Twitterre: „Úgy néz ki, hozzá kell szoknom, hogy én vagyok a második.”
Egy rövid történelmi visszatekintés erejéig maradjunk még kicsit a Clinton védjegyévé vált nadrágkosztümjénél, és vizsgáljuk meg annak az információnak a fényében, hogy egészen 1993-ig (!) a női szenátorok kizárólag szoknyában jelenhettek meg a munkahelyükön. Clinton mindig is feszegette a határokat, és igen, volt időszak, amikor az számított lázadásnak, hogy nadrágot viselt, de sminket nem. A választók figyelmét pedig nem kerüli el az ilyen jelzések jelentősége.
Az elmúlt napokban az Egyesült Államokban milliók adták le a szavazatukat az ország első női elnökjelöltjére, és sokuknak ez a négyévenként ismétlődő, az amerikai DNS-be ivódott tevékenység 2016-ban váratlanul megindító volt – mert egy nőre szavaztak. Kevés abszurdabb kampányt látott a világ, mint amit az amerikai választóknak kellett elviselniük az elmúlt hónapokban, és sokakban csak a szavazás pillanatában tudatosodott, hogy valami különleges történik, és hogy ez a pillanat rengeteg női sorsnak az együtthatójából születhetett meg. Ez a választás – bárhogyan alakult is végül – a női lét megtapasztalásától is lett különleges, és ezt a Clinton-kampány nemcsak a politikai program tálalásában, hanem a jelölt személyiségének, karakterének – és Donald Trump egyik kedvenc szavával élve – temperamentumának a bemutatásával is felvállalta.
Hillary Clinton kampánystábja a 2008-as demokrata elnökjelölti kampányban még mindent megtett azért, hogy véletlenül se játssza ki az úgynevezett női kártyát, így a politikus nem győzte eleget hangsúlyozni, hogy nem nőként jelölteti magát, hanem azért, „mert úgy gondolom, én vagyok a legalkalmasabb és legtapasztaltabb személy az elnöki posztra” – mintha csak összeegyeztethetetlen lett volna, hogy egyszerre próbál nő lenni és betölteni az ország legfontosabb tisztségét. Nyolc évvel később a feminizmus már sokkal erősebb hívószónak számít, és Clinton nem félt használni.
Ahogy Donald Trump a félelemre és a tudatlanságra alapozva a legijesztőbb rassszista és szexista vonásokat hozta ki a híveiből, úgy Clinton mozgósította a feminista tartalékokat. De most ez sem volt elég.
És van abban is valami szimbolikus, hogy Hillary Clinton politikai karrierjébe időről időre belelógott egy férfi nemi szerv – hol Bill Clintoné (Lewinsky-botrány), hol Anthony Weineré (e-mail-botrány), hol Donald Trumpé (hol is kezdjük?).
Akár dühítő is lehet, hogy az idei kampányban, amely a női jogok ünnepe is lehetett volna, Donald Trump szexizmusa nem hagyott sok helyet a feminista ügyek méltó képviseletére, mert a feministák azzal töltötték a kampány nagy részét, hogy a mélyrepülést látva fogták a fejüket. És még kevesebb hely marad a feminista ügyeknek most, hogy Hillary Clinton helyett Donald Trump lett az elnök.
Donald Trump ismét naggyá akarta tenni Amerikát. Hillary Clinton történelmet akart írni. De nem számolt azzal, hogy a történelem megrekedt.
(Címlapi kép: AFP/Brendan Smialowski)