Kedves Látogató,
Az unikornis.hu oldalunkra friss tartalmak már nem kerülnek, korábbi cikkeink továbbra is elérhetőek.
Üdvözlettel: az NWMG csapata
Értem

Mindig eljön a pillanat, amikor betoppan a troll

2016.12.11. 08:39
Már egyáltalán nem szorong, de teljesen be van szarva – ahogy új könyve címében is hirdeti. Nem tartja magát megmondóembernek, és nem is a lájkokra hajt, csak új szempontokat szeretne adni az olvasóknak. De vajon miért nincs fönt a Facebookon? Milyen szempontból tartja magát hazafinak? És miért hatalmas hiba szerinte, ha az értelmiség elfelejt érhetően beszélni? Réz Andrással fejtettük meg a világ nagy paráit.

Tényleg teljesen be vagy szarva?

Tényleg. Ez persze nem látszik rajtam, inkább arról van szó, hogy mélységesen tanácstalan vagyok. Ha ugyanis lemondunk a szabadságról, az autonómiánkról, a döntési jogainkról, akkor valakik csinálnak valamit velünk. De azok már nem mi vagyunk. És ez most nem egy elvont filozófiai kérdés, hanem borzasztóan gyakorlati probléma, hiszen úgy látom, ez az egyik fő trend manapság.

És ez a félelem rátelepszik a mindennapi közérzetedre? A reggeli kávézás közben, remélem, nem gyötörnek apokaliptikus víziók.

Dehogy. Ez az aggodalom nem valami kóros elváltozás, nincsenek emiatt pánikrohamaim, és nem remegő kézzel fűzöm be a cipőmet reggelente. De hatnak rám a világban zajló dolgok, és követem a közügyeket. Szándékosan közügyeket mondok, nem pedig politikát, mert akkor mindenki egyből a pártokra gondol, én meg azokra magasról teszek. Sokféle emberrel beszélgetek, írok, tanítok, unokákat nevelek, és egy csomó ilyen marhaságot csinálok még, menet közben pedig jönnek a kérdések. Egyelőre nem állok úgy, hogy nagy megoldási programokat dolgozzak ki. És elsősorban nem is azon agyalok, hogy mások számára mi lenne a helyes, hanem azon, hogy nekem mit kéne csinálnom.

És jutottál már valamire?

A trükk az, hogy körülbelül hatszázhetvenezer válasz létezik erre a kérdésre. Van, aki egyszerűen beletörődik, hogy a világ mindig is ilyen volt, más igyekszik kimenekülni a nyomasztó valóságból, valaki meg felszívja magát, és dühöng egy nagyot. Mert ez kiváló alkalmat ad a dühöngésre, és akkor már nemcsak a cipőkötéssel akad problémája, hanem azzal is, hogy egész nap csapkod maga körül.

Fotó: Csanádi Márton - Origo

Te is szoktál dühöngeni? Van, hogy betelik a pohár?

Ritkán. Alapjáraton elég fegyelmezett ember vagyok. Akkor szoktam az asztalra csapni, mikor tehetetlennek érzem magam. Mikor már nem látok lehetőséget alkura és kompromisszumra.

Hát akkor dühös kornak nézünk elébe, mert mostanában elég sokan érzik tehetetlennek magukat. Akár a hazai, akár a világpolitikáról olvasgatnak a híreket.

Ez így van, én viszont egy elég földhözragadt pali vagyok, tehát nekem egyáltalán nem ez jár a fejemben. Nem a Brexit vagy Trump miatt aggódom halálra magam, mert ezek az emberek, és a játékaik a legkevésbé sem érdekelnek. Az viszont sokkal inkább, hogy mi van azokkal a milliókkal, akiket durván szembeállított egymással az öldöklő kampány. Ők hogy a francba fognak működni ezután? Valahogy így állok az itthoni helyzettel is. Én ennek a sok hatalomiparosnak aztán a nevét sem szeretném tudni. Ők funkciók megbízatásra. Az viszont már mélyen érint, mikor a hozzám közel álló emberek durván egymásnak csattannak. És ha megpróbálok a mélyére ásni, hogy miért, kiderül: nincs rá észszerű magyarázat. Mindenféle irányba cibálták őket, és egy ponton úgy döntöttek, hogy ezt a kétállású kapcsolót vagy erre, vagy arra elbillentik magukban. Ám abban a pillanatban, ahogy elkezdenek beszélgetni egymással, kiderül, hogy van mód az együttműködésre. A világ nincs teljesen elveszve, szót tudunk érteni egymással, csak az előítéleteink túl gyakran megakadályoznak minket abban, hogy józan döntést hozzunk.

Mintha mégis körvonalazódna már valami programod.

Talán igen, de elég egyszerű: Nézz a lábad alá! Próbálj arra a világra figyelni, amelyik körülvesz, amelyikkel ténylegesen kapcsolatban állsz, és nem tragédia, ha ma délután nem oldod meg a Brexit, a katalán függetlenség, Dánia elszakadási törekvéseinek, a kisnyelvek fenyegetettségének, vagy a jegesmedvék kihalásának a kérdését. Tudom, hogy ez nevetségesen picike programnak tűnik, de egyelőre nem tudok jobbat: a saját világoddal törődj, meg azokkal az emberekkel, akik körülvesznek.

Fotó: Csanádi Márton - Origo

Már évezredek óta panaszkodnak arról, hogy válságban a világ, és a szakadék szélén állunk. Szerinted tényleg annyira súlyos most a helyzet, vagy csak mi nagyítjuk föl a mai nyűgjeinket?

Gyakran felmerül, hogy mindig is így mentek a dolgok, és minden kor a maga problémáját látja a legnagyobbnak. Van is benne igazság, de szerintem az is tök normális, hogy így van. Most élünk, még jó, hogy azt a problémát érezzük legnyomasztóbbnak, amelyik éppen bennünket sújt. Erre nem válasz az, hogy a középkorban kicsit szarabb volt, meg hogy idézzük fel, milyen borzasztó volt, mikor géppisztolyok ropogtak az utcán. Nézzünk szembe vele, hogy baj van, és nem csak a politikusokkal, hanem a társadalommal is.

És biztos vagy benne, hogy az indokolt aggodalmat le lehet választani a „Bezzeg az én időmben..." kezdetű mondatoktól, amelyek mindenkit kísértenek egy idő után? Te meg tudod húzni ezt a határt?

Marha nehéz, és néha persze én is belecsúszok az ilyesmibe, pedig igazán rühellem a nosztalgiát. Életem meghatározó felét egy kegyetlenebb, zártabb világban töltöttem. Időnként mégis azon kapom magam, hogy megkörnyékez a gondolat: ez a kegyetlenebb világ sok tekintetben barátságosabb volt, mint a mai. Vagy mi voltunk barátságosabbak benne. Létezett valamiféle morális megítélése a cselekedeteknek. És ez nem azonos azzal, amikor a vélemények dübörögnek egymás mellett. A morális szabályozórendszer instabillá vált, az ítéleteink kezdenek elcsúszni.

Mire gondolsz pontosan?

Az egyik klasszikus példa: az „ügyes". Hogy ez mit jelent? Azt, hogy baromira erkölcstelen, amit valaki csinál, és még az sem biztos, hogy törvényes. De ha meg tudta csinálni, váljék egészségére. Akkor most csodáljuk azokat az embereket, akik ki tudnak bújni az adózás alól?

Fotó: Csanádi Márton - Origo

Az előbb említetted a dübörgő véleményeket. Jól látom, hogy nem vagy fenn a Facebookon?

Jól bizony. Van ugyan egy hivatalos Réz András-oldal, de azt nem én csinálom.

Félsz, hogy megfigyelnek, időpazarlásnak tartod, vagy egyszerűen csak nem szereted?

Bármennyire virtuális világ a Facebook, mégiscsak valódi emberekkel tartunk rajta kapcsolatot. Ezzel pedig akaratlanul is függő helyzetbe kerülünk. Napi 24 órás jelenlétet igényel, hiszen bárki sértésnek veheti, ha te már öt órája nem reagáltál a bejegyzésére. Ez az egyik aggodalmam, a másik pedig az, hogy az egész egy nagyon fura csererendszer. Tegyük fel, hogy föltolsz nekem valami cukiságot oda, akkor én most válaszoljak az unokáim képével? De hát ők nem egyeztek bele. Hogy jövök én ahhoz, hogy csereáruvá degradáljam őket?

Tehát itt is sorjáznak a morális dilemmák...

Hogyne, és akkor a trollokról még nem is beszéltünk. A könyv megjelenése kapcsán kissé felpezsdült a Réz András-oldal forgalma, és szóltak, hogy pillantsak rá. Elborzadtam.

Beindult a fröcsögés?

Fröcsögés, gyűlölködés, egy kis zsidózás, minden volt ott, ami kell. Ez is megerősített csak abban a döntésemben, hogy maradjak ki ebből az egészből. Öreg dinoszauruszként annyit szoktam mondani: ha akarsz valamit, hívj fel telefonon, vagy küldd el emailben.

Fotó: Csanádi Márton - Origo

Rosszul viseled, amikor neked esnek, vagy hozzászoktál már az évek alatt?

A hibáztatás egész rendszere zavar, ami olajozottan működik a társadalmunkban. Amikor beindul ez a folyamat, senki sincs védett helyzetben, te magad sem. Innentől nem azzal foglalkozunk, hogy mit kellene tenni, hanem azzal, hogy kinek a hibája. Azt se bírom, mikor begyalogolnak az életedbe, és elkezdenek diagnosztizálni. A te bajod, ha dagadt vagy, a te bajod, ha beteg vagy, és az is, ha megerőszakoltak. Ez valami hátborzongatóan sötét dolog. És csendben hozzátenném, hogy a közösségi hálók tökéletes talajt jelentenek az efféle hibáztatásnak. Mikor közzéteszed a bajodat, és egy kis empátiát remélsz, gyakran inkább megmondják neked, hogy miért nem vagy frankó, és mit kellene csinálnod, hogy a világ ne legyen ilyen szar hely.

Azért megvan ennek a pozitív oldala is. Jótékonysági csoportok, civil mozgalmak, vagy akár egy Száraz november-kezdeményezés is nehezen jutna el ennyi emberhez Facebook nélkül.

Persze, de mindig van egy pont, amikor megjelenik a troll, és benyögi, hogy „hülye alkesz állatok", ja, és persze buzik is. És akkor egyszerre széttört minden. Mikor megjelenik az a mondat, aminek nincs ott keresnivalója, egyből védekezni kezd az addig egészségesen működő közösség, mert úgy érzik, hogy valaki megtámadta őket. Ritkán hagyják, hogy leperegjen, pedig talán az a legjobb ilyenkor.

Bevallom, engem sokszor nem a morális hanyatlás aggaszt, hanem a kritikai gondolkodás hiánya. Szerinted ebben hogy állunk Magyarországon?

Ez tényleg fontos, és nagy kérdés, hogy képesek vagyunk-e a kétkedésre egyáltalán. Mikor az orrunk elé dugnak valamit, ne az legyen az első dolgunk, hogy lájkoljunk, diszlájkoljunk, vagy rázúdítsuk az indulatainkat. Márpedig sokszor ez történik, a gondolkodás pedig valahol elsikkad a nagy véleménynyilvánításban. Egy politikai szóvivőnek nemrég az a mondat hagyta el a száját a rádióban, hogy: „Itt tények állnak szembe a valósággal". Nem hittem el, hogy jól hallok.

Fotó: Csanádi Márton - Origo

De hát ez egy tökéletes tételmondat a posztigazság korában!

Persze, számtalan ilyen akad, a szóvivőknek meg úgyis a munkaköri leírásába passzol, hogy hülyeségeket beszéljenek. De nem is az volt a durva, hogy elhangzott, hanem hogy senki nem kérdezett vissza. Annyira szeretném, ha ez nem lenne természetes. Vedd észre, ne hagyd, hogy teljesen értelmetlen, a józan ésszel frontálisan karambolozó mondatok sodrásában éljük a napjainkat. Álljunk meg egy pillanatra, és gondolkodjunk már egy kicsit!

Mikor történt meg veled utoljára, hogy egy vitában meggyőztél valakit, vagy téged meggyőztek valamiről?

Előfordul az ilyesmi, de ezek általában apró, észrevétlen elmozdulások, nem kell nagy tűzijátékot meg harsonaszót várni. Ha emberszabású a beszélgetés, akkor mindketten a győzelem érzésével állunk fel az asztaltól. Sokszor úgy érezzük, hogy ezek nem is a másik gondolatai, hanem a sajátjaink, csak most jutottak eszünkbe. Ehhez viszont sok beszélgetésre és valódi vitakultúrára van szükség, ahol nem a másik megalázása vagy megsemmisítése a cél. A cimkék gyakran összekuszálják a fejünkben a dolgokat. Én például szélsőséges liberálisnak tartom magam, mert a szabadságot tartom a legfőbb értéknek. Aztán felhívták rá a figyelmem, hogy van, amiben inkább konzervatívan gondolkodom.

Például miben?

Beszélgettünk arról, hogy mit is jelent elmenni vagy itt maradni. És rájöttem, hogy nekem itt a helyem, itt van dolgom, és a világnak ezért a szegletéért vagyok felelős. Jóccakát! Erre akkor milyen cimkét ragasztasz föl?

Fotó: Csanádi Márton - Origo

Réz András, a hazafi. Megfelel?

Igen, de azonnal ott a kérdés, hogy ki mit ért ez alatt. Az egyik oldalról azt mondják: egy ember, aki büszke a hazájára. Én meg inkább úgy fogalmaznék: egy ember, aki megpróbálja rendben tartani a hazáját. Törődik vele, és úgy érzi, vannak apró tartozásai, mert mégis ebből a kultúrából és közösségből való. Ezek a jelentéktelennek tűnő különbségek nagyon sokat számítanak, és számos félreértéshez vezethetnek.

Láthatóan fontos számodra, hogy véletlenül se tűnj elitistának, és mindenki számára érthetően beszélj. Ez tök jó, de szerintem megvannak a maga veszélyei. Hiszen te magad is azért osztod ki néha a hatalomipart, mert skandálható szlogenekre butítja a bonyolult valóságot. Mikor már a „hebehurgyaság" szó leírása miatt szabadkozol, felmerül bennem a kérdés: nem esünk-e át a ló túloldalára?

Hát a fene se tudja. Ez egy abszolút szándékos gesztus a részemről. Úgy is mondhatnám, hogy az enyéim megtagadása, ami nyilván nem fog népszerűvé tenni ezekben a körökben. Én nem vagyok tudós, sem szépíró, sokkal inkább egyfajta népművelőnek tartom magam, de ezt nem szégyellem. Egy kicsit már tényleg tele van a tököm azzal, hogy az enyéim, akik lassan már az övéik lettek, folyamatosan ugyanazon logika szerint szemlélik az ország és a világ ügyeit. És végül egyetlen dolgot tudnak mondani, hogy tessék követni minket. Szerintem kétségbeejtő az ilyen mértékű elszakadás az emberek hétköznapi valóságától. Lehet és kell is azzal foglalkozni, hogy több folyóiratra, támogatásra vagy műsorra van szüksége ennek a körnek. De közben szerintem fel kell tenni azt a kérdést is, hogy beszélőviszonyban vannak-e még egyáltalán a kevésbé bonyolult emberekkel.

Akkor címkézzünk kicsit: az értelmiség társadalmi felelősségére gondolsz?

Azért nem használtam ezt a szót, mert már ezt is nehéz meghatározni. Van egy olyan többé-kevésbé hangadó kör, amelyik megteremtett egy elég látványos értékvilágot az elmúlt évtizedekben. Ám ez szerintem önmagában kevés, ha ezt a világot aztán nem tudják megosztani a körön kívül lévőkkel.

Fotó: Csanádi Márton - Origo

Az új könyved stílusának egyik fontos eleme a lazaság és a szókimondás, a borítón mégis ki lett pontozva a „szar" szó. Mire föl a szemérmeskedés?

Ezzel a kérdéssel fordulj nyugodtan a kiadóhoz.

Akkor szerinted sem kapnának sokkot az olvasók, ha egy Réz András-könyv borítóján is szerepelne egy közepesen trágár kifejezés? Vagy tényleg ennyire szemérmes korban élnénk?

Nézd, nem tudom, mennyire szemérmes az a kor, ahol kinyitsz egy hírportált, és az első cím az, hogy „Megujjazta a paplan alatt a Villában". Csaplár Vilmos már a rendszerváltás előtt Kurva vagyok címen adott ki regényt, és akkor sem ájultak el az emberek a sokktól. Ez már inkább a példamutatás kérdéskörébe tartozik, ami általában összetartozik a képmutatással. Egyfelől teljesen hétköznapivá válik a trágárság, ugyanakkor félünk trágárkodni egy könyvborítón. A pornóoldalon felkínálják neked az elképzelhetetlen mennyiségű szextartalmat, míg a Facebook letiltja Courbet A világ eredete című festményét, mert mégiscsak egy hatalmas muffot látunk rajta. Az meg, ugye, nem illik oda, hiszen a Facebook kizárólag a az emberjóság és bölcsesség kimeríthetetlen tárháza.

Amúgy te megmondóembernek tartod magad?

Nem én. Nincsenek életreceptjeim, nem hiszem, hogy tudnám a választ az élet, a világmindenség meg minden nagy kérdéseire. Azt sem gondolom, hogy az ízlésem jobb lenne másokénál. Inkább új nézőpontokat szeretnék felkínálni. Szóval arra sem vágyom, hogy a személyemet illető lájkok többségben legyenek a diszlájkokhoz képest. A véleménydiktatúrától pedig viszolygok. Még akkor is, ha közel áll az én ízlésemhez, véleményemhez. Na, most megmondtam.

(Címlapi kép: Csanádi Márton)