Kedves Látogató,
Az unikornis.hu oldalunkra friss tartalmak már nem kerülnek, korábbi cikkeink továbbra is elérhetőek.
Üdvözlettel: az NWMG csapata
Értem

Mégis, hogy éltük túl ezt az évet?

2016.12.22. 09:10
2016 olyan olyan brutalitással ment végig rajtunk, amit jó ideig nehezen tudunk majd feldolgozni. Rengeteg minden történt, féltünk és örültünk, izgultunk és meglepődtünk. Bennünk ezek a történetek maradtak meg leginkább.

Nagy a kísértés, hogy annus horribilisként tekintsünk vissza 2016-ra. Ráadásul még mindig benne vagyunk, még frissek a sebek, még fájnak a veszteségek, még mindig nagy a zűrzavar. A legegyszerűbb és legszemléletesebb talán az lenne, ha elővennénk a Twitteren mostanában körbefutó mémeket, amelyek nyers szarkazmussal ragadják meg a brutalitást, amivel 2016 végigment rajtunk. Így néztünk ki egy éve, így nézünk ki most.

Persze valahol a rövid kollektív memória sajátossága, hogy visszatekintve főleg a megpróbáltatásokat látjuk egy-egy évben. Különben is nyakunkon a decemberi hajtás, nehéz a szépre emlékezni. Mégis itt bujkál a sejtés, hogy 2016-tal valami valóban nagyon nem volt rendben.

Mert például rengeteget gyászoltunk. Rögtön az év elején elment David Bowie, aztán követték a többiek: Alan Rickman, Prince, Umberto Eco, Muhammad Ali, Leonard Cohen, Bud Spencer. És a magyar halottak listája is fájóan hosszúra nyúlt. 

Forrás: MTI/Balogh Zoltán

Ez az év kátrányfekete betűkkel íródott bele a magyar kultúra történetébe: meghalt Esterházy Péter, Kamondi Zoltán, Kertész Imre, Kocsis Zoltán, Réz Pál, Zsigmond Vilmos. Sokan úgy vélik, távozásukkal egyben egy korszak is lezárult, de hogy melyik kor, vagy minek a korszaka, az még meglehetősen homályos. De akkor vagyunk életművükhöz méltóak, ha a gyászmunkában erre a kérdésre is megpróbáljuk meglelni a feleletet.


A gyász mellett ugyanakkor létezhet más is, a katarzis klasszikus érzése, melyet persze maga a gyász hív elő. Ezt a legszebben Márton László fogalmazta meg az Esterházy Péterről írt nekrológjában: „A veszteség nehezen viselhető érzelmi terhe alatt legyen az utolsó szó az örömé. Örülök, hogy egy ilyen nagyszerű ember kortársa és pályatársa lehettem. Örülök, hogy személyesen ismerhettem, és – amíg módom van rá – felidézhetem az emlékezetét."


Ez egyben válasz arra is, mit csinálok a 2017-es év elején. Felidézem emléküket, folytatom a gyászmunkát, és időnként elmotyogom Illyés Gyula búcsúzó sorait:


Isten hozzád és Isten hozzád.

Repül gyászhírekkel a Föld.

(Bán Zoltán András)

A gyász közben ráadásul folyamatosan azt érezhettük, hogy valamilyen vélt vagy valós veszély leselkedik ránk. A hírek az olyan távoli rémálmokat is közel hozták, mint a zikavírus, a terroristák pedig még a paradicsomot is pokollá tették.

Forrás: AFP/Valery Hache

2016-ot egyszerűen képtelen vagyok elválasztani a terrortól. Még úgy is, hogy tavaly már gyomorba vágott már a Charlie Hebdo vagy a Bataclan elleni merénylet, és tudható, érezhető volt, hogy még lesz folytatás. Az idei tavasz úgy kezdődött, hogy március 22-én két helyszínen is robbantottak Brüsszelben, harmincnégyen haltak meg és rengetegen megsebesültek. Átlagos hétköznapnak indult, földi pokol lett belőle.


Átlagos ünnepnapnak indult július 14-e Nizzában is, ahol egy tunéziai származású, nizzai férfi teherautóval belehajtott a nemzeti ünnepre összegyűlt tömegbe. 84 ember veszítette életét. A merénylőről később kiderült, hogy az Iszlám Állam katonájának vallotta magát, és egy ideje készült az öngyilkos támadásra. Aztán július végén München is célpont lett, ott egy plázában volt lövöldözés, tíz ember veszítette életét. Az év utolsó, ünnepre készülő hónapjában pedig Berlinre csapott le a terror, és közben Európán kívül is számos helyen tombolt az erőszak.


Vagyis minden adott volt, hogy azt érezzük, egyre bizonytalanabb és kegyetlenebb világban élünk. 2017 egyik nagy kihívása talán éppen az lesz majd, hogy hogyan lehet megállítani és visszafordítani ezeket a folyamatokat. (Szandtner Veronika)

Közben a politikában is a feje tetejére állt minden, amit korábban elképzelhetetlennek tartottunk, magától értetődő természetességgel bekövetkezett: a britek például kiszavazták magukat az Európai Unióból, az amerikaiak pedig megválasztottak maguknak egy dúsgazdag valóságshow-szereplőt.

Forrás: AFP/Brendan Smialowski

Nőként zsigeri élmény volt figyelni Donald Trump minden megnyilvánulását, márpedig az idei választási év rengeteg alkalmat biztosított neki arra, hogy megnyilvánuljon. Sőt arra is, hogy a korábbi megnyilvánulásait újra megtapasztaljuk. Akár szépségkirálynőket stírölt, akár Billy Bushnak vágott fel azzal, hogy ő megteheti, hogy engedély nélkül fogdosson nőket, akár Hillary Clintont szakította félbe percenként, mintha ezen múlna az élete, Donald Trumpban mindig volt valami, amitől összerándul a gyomor. Abban pedig szintén van valami sorsszerű és jelképes is, hogy bár a novemberi választás végeredménye szerint Hillary Clinton 2,8 millió szavazattal többet kapott, a rendszer mégsem engedte, hogy nyerjen.


Clinton egyszerre testesíti meg a szédítő lehetőségét annak, hogy egy nőből az Egyesült Államok elnöke legyen, és a kínzóan bosszantó akadályokat, amelyeket ennek érdekében le kell győznie.


Sokan gondolhatják úgy, hogy a női jogok terén elért fejlődést Donald Trump győzelme olyan mértékben veti vissza, ahonnan nagyon nehéz lesz újrakezdeni, de 2016 – még ha sok mindent el is vett, és időnként iszonyú nyomasztó volt – sok szempontból sokat adott a nőknek. Rengeteg hashtagbe sűrített női ügy futott végig az interneten: a zaklatások mindenaposságára figyelmet felhívó #NoWomanEver, a Spice Girlst és a girl powert megidéző #WhatIReallyReallyWant vagy a Hillary Clinton (és a nadrágkosztümjei) előtt tisztelgő #pantsuitnation, valamint a #nastywomen mind hangot adott a nőknek. Lady Gaga színpadra vitte a nemi erőszak még mindig elnyomott traumáját, Hosszú Katinka végigverte a világot és a felforgatta a rendszert, Julia Roberts ledobta magáról a tűsarkút és az elvárásokat Cannes-ban, a lengyel nők elképesztő tömegben vonultak utcára az abortusztörvény ellen, és akkor még nem is említettük, hogy ez volt az az év, amikor Beyoncé úgy igazán odatette magát a Lemonade című albumával. (Vándor Éva)

És szerencsére történtek még csodálatos dolgok.

Forrás: Academy of Motion Picture Arts and Sciences

Kevés, igazán említésre méltó pozitív dolog történt az idén, de egy azért gondolkodás nélkül az eszünkbe juthat: 35 év után ismét Oscart kapott egy magyar film. Nemes Jeles László holokausztfilmjét nemcsak az európai filmkritikusok fogadták nagyon jól, de az Amerikai Filmakadémia ízlésének is megfelelt, ezzel pedig a Saul fia megszerezte a harmadik magyar Oscart a díj történetében.


Nemcsak az a pillanat volt fantasztikus, amikor Nemes Jeles láthatóan megrendülten, kicsit remegő hangon átvette a legjobb idegen nyelvű filmnek járó díjat – amit a film főszereplőjének, Röhrig Gézának ott helyben fel is ajánlott –, hanem az egész diadalmenet gyönyörű volt, ahogy a Saul fia eljutott a Kodak színházig. Hogy másfél évvel ezelőtt három elismerést kapott (köztük a zsűri nagydíját is vitte) Cannes-ban, hogy aztán a kismillió díj között kiérdemelte a Golden Globe-ot is, majd a független Oscaron, az Independent Spirit Awardson ez lett a legjobb külföldi film. Egyre biztosabbak lehettünk abban, hogy a 88. Oscart a kategóriájában végre mi visszük haza. Az idáig vezető út alatt megint elkezdtünk hinni, reménykedni a magyar filmben, ezt az élményt szívesen átélném még bármennyiszer.


A másik pozitív dolog, ami megmaradt 2016-ból, sokkal prózaibb, nem ennyire látványos és heroikus esemény. Viszont a Saul fiához hasonlóan ugyancsak bizakodásra ad okot, és hosszútávon ez is nagyon fontos történés.


Miután sokan elkenődtünk, hogy a kormány ellehetetlenítette az Ubert, amely így kénytelen volt kivonulni az országból, novemberben felcsillant egy új lehetőség: megvetette lábát a fővárosban a közösségi autómegosztás , megjelent az elektromos autókat üzemeltető GreenGo. Ezzel ismét egy működőképes nyugat-európai trend ért el hozzánk, az új felfogás, miszerint egy olyan forgalmas, szennyezett, sok helyen parkolási problémákkal küzdő nagyvárosban, mint Budapest, egyáltalán nem kell, hogy az embernek feltétlenül saját kocsija legyen. Elég, ha a közösségi autókat használja. A Bubihoz hasonlóan működő GreenGo egyelőre nagyon pici flottával működik, de bízunk benne, hogy a magyarok eléggé nyitottak lesznek rá, és a hazai cég majd terjeszkedni tud. Mert az autómegosztásban minden benne van, ami a jövő: teljesen környezetbarát közlekedés, az autó, mint státuszszimbólum megszűnése, és egy dugóktól mentes, egészségesebb város ideája. (Csatlós Hanna)

Voltak más területek is, ahol akadtak igazán előremutató történések 2016-ban.

Forrás: Cannes Film Festival

2016-ban a magyar film legnagyobb sikere a Saul fia Oscar-díja volt, de legalább ennyire fontos volt ez az év a magyar animáció szempontjából. Nem egyetlen filmhez vagy eseményhez kötődő áttörésről van szó, hanem egy csomó ember több éves munkájának eredményéről.


Persze kulcsfilmekből sem volt hiány: év elején a Berlinalén mutatták be Bucsi Réka LOVE című filmjét, amelyet év végén a 2017-es Sundance fesztivál programjába is beválogattak; Cannes-ban díjat nyert Andrasev Nadja A nyalintás nesze című filmje, ugyanitt Tóth Luca Superbiáját is bemutatták; Dell'Edera Dávid Balkonját Annecy-ban díjazták; a Kreif Zsuzsanna és Zétényi Borbála rendezte Limbo Limbo Travelt szintén a Sundance-en vetítették.


A főleg a MOME-ról, illetve a Metropolitan Egyetemről, a Képzőművészeti Egyetemről vagy más műhelyekről kikerült animációs művészek, grafikusok különböző irányokba tágították az animációs színteret: fanzinfesztivált szerveztek, és stabilan jelen vannak a képregényes rendezvényeken. Keresik a kapcsolatot különböző civil mozgalmakkal, sőt még a divatiparral is. Ha valakire 2016-ban büszkék lehettek a magyarok, akkor azok az animációval foglalkozó alkotók és más szakmabeliek. (Kránicz Bence)

Maradjunk még kicsit a felemelő pillanatoknál, így 2016 végén nagy szükségünk van rá.

Forrás: AFP/Jonas Ekstromer

Hosszan lehetne sorolni a véres merényleteket, váratlan haláleseteket és a sokkoló világpolitikai fordulatokat az idei évből, de azért akadtak pozitív meglepetések is 2016-ban, még ha kisebb horderejűek is. Kiderült például, hogy a Nobel-bizottság nagyon érzi a rock and rollt. A testület ugyanis történelme során először egy popzenésznek – ki másnak, mint Bob Dylannek? - adta a világ legrangosabb irodalmi díját. Volt persze nagy felhördülés, sokan kulturális terrortámadásként élték meg a döntést, és egyből civilizációs hanyatlást és a szépirodalom végét vizionálták a különféle közösségi hálókon. Mások viszont kifejezetten örültek neki, például mi is.


És nemcsak azért, mert magunk is Dylan-rajongók volnánk, hanem mert eleve üdvözlünk minden olyan gesztust, amely kicsit elhalványítja a magas- és popkultúra között meghúzott értelmetlen demarkációs vonalat. Ha ugyanis kevesebb a kéznél levő címke, kénytelenek vagyunk többet gondolkodni magukról a szövegekről, és tudomásul venni, hogy nem attól komoly egy mű, hogy kemény kötésben jelenik meg.


A címkézés ellen egyre többen lázadoznak, de az igazi intellektuális punk mégiscsak az, mikor a Svéd Királyi Akadémia mutat fityiszt az össznépi sznobériának. Márpedig most pont ezt történt, és ennek csodálatos lenyomata volt a decemberi díjátadó ceremónia is. Dylan ugyan kimentette magát egy obskúrus levéllel, de a 70 éves Patti Smith helyette is előadta az ünnepelt egyik leghíresebb dalát, miközben a teljes svéd arisztokrácia ott ült a nézőtéren. Az egy dolog, hogy a Hard Rain's a-Gonna Fall szövege ma is pont olyan aktuális, mint ötven évvel ezelőtt, és az is, hogy Smith szívszorítóan szépen énekelte el szimfonikus zenekarral a háta mögött (meg is ríkatta kicsit az úri közönséget). A ceremónia legfelemelőbb pillanata mégis az volt, mikor a sok ezer koncerten túl lévő punkrock sztár belesült a szövegbe, és elcsukló hangon bevallotta, hogy elképesztően izgul. Majd bocsánatot kért a közönségtől és alázatosan befejezte a dalt. Számomra ez volt az év egyik leginkább példamutató cselekedete. (Jankovics Márton)

(Címlapi kép: AFP)