Az általunk elképzelt Putyin nem létezik

Putyinról mindenkinek van egy képe vagy akár több is. Biztos sokaknak ugrik be például a Time magazin ikonikus „Év Embere”-portréja 2008-ból: a rezzenéstelen, parancsolásra termett arc, a hibátlan öltöny és a kék, rejtélyes tekintet, amelynek baljós fagyosságát csak még jobban kiemeli a szürkén derengő háttér. Aztán ott van Putyin, az akcióhős, aki szabadidejében dzsúdózik és félmeztelenül lovagol a hegyekben, ha épp nem a vadon kellős közepén terít le egy tévéstábra támadó tigrist. Na és Putyin, a kőkemény politikus, aki olyan gyilkos tekintettel néz farkasszemet Obamával a csúcstalálkozókon, hogy azt bármelyik westernhős megirigyelhetné.

Cár születik

Forrás: Origo

Ez persze csak pár sajtófotó, amely még a felszínt is alig kapargatja. Mi köze lenne mindennek Oroszország bonyolult politikai valóságához? Meglehetősen sok. Mihail Zigar Putyin metamorfózisa című könyvének legalábbis épp az az egyik nagy tanulsága, milyen óriási hatalmuk van a tömegek képzeletét megragadó képeknek, avagy trendibb nevén: az imidzsnek. Mert részben ezekből áll össze az a hatalmas és rettegett Putyin-ikon, amely jó ideje szervezi az áskálódással és belső konfliktusokkal teli orosz politikát. Amelyhez mindenki csodálattal vagy gyűlölettel, de mindenképp félelemmel közelít, és amelyről mindenki szüntelenül próbálja kifürkészni, mit is akarhat valójában. Még maga Putyin is.

A kollektív Putyin

„Elfogadott nézet, hogy Oroszországban minden döntést egyetlen ember, Vlagyimir Putyin hoz meg. Ez valójában csak részben igaz. Valóban Putyin hoz meg minden döntést, ám Putyin nem egy ember. Ez egy hatalmas kollektív elme. Több tucat, sőt több száz ember találja ki nap mint nap, milyen döntéseket kell hoznia Vlagyimir Putyinnak. Maga Vlagyimir Putyin szüntelenül azt találgatja, hogy milyen döntéseket kell meghoznia annak érdekében, hogy népszerű legyen, hogy megértse és elfogadja őt a hatalmas, kollektív Vlagyimir Putyin– írja Mihail Zigar, aki az orosz sajtószabadság egyik utóvédharcosa. Az utolsó ellenzéki tévécsatorna, a Dozsgy TV főszerkesztője volt, amíg le nem mondatták az ukrajnai konfliktus kirobbanása után. Könyve ennek ellenére tárgyilagos stílusú, nyoma sem érződik rajta a személyes sértettségnek. Az amerikai külpolitika következetlenségét és álszentségét ugyanúgy felvillantja, mint az oroszországi „irányított demokrácia” zsarnoki cinizmusát. Nem egyoldalú és véresszájú kirohanásról van szó, ahol Putyin ellenfelei makulátlan életű lovagok volnának, míg ő maga a sátán. Sőt a könyv néhol úgy állítja be Putyint, mint az általa irányított rendszer egyik nagy áldozatát.

Putyin a szülinapjára kapott kölyöktigrissel

Forrás: AFP/Alexey Nikolsky

Az elnök emberei

A szöveg nagy része nem is a rettegett vezérről, hanem a körülötte keringő emberekről szól, akik napról napra szorgosan dolgoznak a már említett nagy, kollektív Putyin karbantartásán.

Zigar több tucat interjút készített magas rangú politikusokkal, oligarchákkal, külföldi diplomatákkal, és igyekezett a lehető legközelebb férkőzni a valós eseményekhez, hogy bepillantást engedjen a Kreml színfalai mögött zajló csatározásokba. A végeredmény lebilincselően izgalmas lett, mintha csak a House of Cards valamelyik jobban sikerült évadját néznénk. Kifejezetten ironikus, hogy Putyin állítólag nagy rajongója a Netflix politikai sorozatának, mert az szerinte lerántja a leplet az amerikai politika romlottságáról. Zigar szerint kötelezővé is tette megtekintését az újonnan kinevezett védelmi miniszternek, csak hogy tudja, kikkel áll szemben. 

Putyin és Oroszország nagy átalakulásának olyan meghatározó szereplőiről kapunk érzékletes portrékat, mint például

• Mihail Hodorkovszkij, a túl nagyra nőtt oligarcha, aki azt hitte, markában tartja az elnököt, majd hirtelen a börtönben találta magát;
• Vlagyiszlav Szurkov, aki Putyin főideológusaként fektette le a mindent letaroló propagandagépezet és az irányított demokrácia alapjait;
• Dmitrij Medvegyev, aki elnökként próbált valamiféle liberális, Nyugat-barát ellenpólust képezni, mígnem teljesen kimanőverezte magát a lehetséges utód szerepköréből;
• Vjacseszlav Vologyin, aki kidolgozta a 2010-es évek új, birodalmi ideológiáját, amelyben találkozik a szovjet nosztalgia, az ortodox vallás, a Nyugat-ellenesség és Putyin személyi kultuszának csúcsra járatása;
• vagy épp Alekszej Navalnij, az ellenzéki pártvezér, akit Putyin csak azért nem csukat le, mert nem akarja hőssé tenni a nép szemében.

Az ő történeteik szorosan kötődnek egymáshoz, és mindegyik a fő erőközponthoz, Putyinhoz való viszonyában ezer szállal kötődik a világpolitikához. Mert Zigar természetesen nem téveszti szem elől a folyamatosan változó nemzetközi kapcsolatokat sem. Megtudjuk, hogy miért George Bush volt eleinte Putyin nagy példaképe, hogy miért vetette meg a kezdetektől Barack Obamát, és miként vágta zsebre Gerhard Schrödert és Silvio Berlusconit. Olyan anekdotákat is olvasatunk, amelyeknek nehéz megítélni az igazságtartalmát, de mai napig terjednek pletykaként a Kremlben: például az, hogy Putyin azért rágott volna be a grúz elnökre, mert az egyszer Liliputyinnak csúfolta a háta mögött.

Mihail Hodorkovszkij 2013-ban, két nappal a börtönből való szabadulása után

Forrás: dpa Picture-Alliance/AFP/Ole Spata

Stratégia helyett rögtönzés

Felemelkedések, bukások, cselszövések, véletlenek és váratlan pálfordulások sora rajzolja ki a putyini Oroszország nagy átalakulását, amelyet utólag hajlamosak vagyunk lineáris, eleve elrendelt történetnek látni. És épp ez Zigar egyik központi állítása, hogy a látszattal ellentétben itt nem egy nagy mestertervvel állunk szemben, amely a kezdetektől ott volt Putyin fejében, de csak lépésenként tudta megvalósítani.

Még akkor sem, ha a darab résztvevői és nézői is előszeretettel hitetik ezt el magukkal, és hajlamosak egy nagy, tudatos stratégia részeként ábrázolni a folyamatot, miközben gyakran rögtönzés zajlott, a hatalom inkább csak reagált az eseményekre, és a titkos közvélemény-kutatások eredményei sokkal többet nyomtak a latban, mint bármilyen ideológia.

„Ha figyelmesen megvizsgáljuk az oroszországi politikusok indítékait és cselekedeteit az utóbbi tizenöt év folyamán, bizonyítottnak vehetjük, hogy bármiféle összeesküvés-elmélet téves. Ha a legkisebb kétségünk is van afelől, hogy ezt vagy azt az eseményt rossz szándék vagy hiba okozta, akkor mindig a második lehetőséget kell választani – írja Zigar, aki egyszerre láttatja Putyint teljhatalmú zsarnoknak és sodródó áldozatnak.

Az önigazolással és ferdítésekkel teli elbeszélésekből azt szűrte le, hogy Putyin véletlenül lett király, mert épp kellett egy ismeretlen arc Borisz Jelcin helyére, és nem volt kit előhúzni a kalapból. Eleinte csak a túlélésre törekedett, aztán rámosolygott a szerencse, és elhatározta, hogy nagy, történelmi reformátor lesz. Később elfáradt, vissza akart vonulni, ám belátta, hogy többé nem engedheti meg magának a pihenést, mert a történelemből nincs békés kiszállás, és sem Oroszország, sem ő nem lenne biztonságban, ha visszavonulna.

Putyin és Obama kapcsolata hamar elmérgesedett

Forrás: AFP/Alexei Nikolsky

Személyre szabott kampány

Zigar azt is igyekszik bemutatni, hogy a saját udvartartása hogyan szigeteli el a valóságtól és manipulálja Putyint, hogy a megfelelő döntést hozza. Ennek legabszurdabb példáját az olyan sztorik nyújtják, mint az olimpiás anekdota. Állítólag a nagy, szocsi befektetések fő haszonélvezői úgy győzték meg a kezdetben szkeptikus Putyint az olimpia szükségességéről, hogy egy külön, személyre szabott reklámkampányt szerveztek rá a napirendjére. A vezér bevett útvonala mellé kihelyezett óriásplakátok és a rádiózási szokásaihoz igazított szpotok állítólag döntő szerepet játszottak abban, hogy Putyin végül belement az olimpia megrendezésébe.

Ennél persze kevésbé extrém, ám nagyobb horderejű példákat is hoz a könyv a Putyin figyelméért folyó ádáz harcokról a különféle erőközpontok között. Látjuk, miként szorult ki a liberális szellemi elit a vezér holdudvarából, miként lett egyre paranoiásabb, és hogy miként hitették el vele, hogy ő maga a legfontosabb összekötő kapocs, amely összefogja az orosz népet Kalinyingrádtól Kamcsatkáig.

Putyin, az akcióhős

Forrás: AFP/Alexsey Druginyn

Nélküle találták ki

Zigar olykor mintha túlzottan is belelovalná magát az általa felvázolt királydrámába:

„Az a Putyin, akit mi elképzelünk magunknak, lényegében nem létezik. Egyáltalán nem Putyin juttatta el Oroszországot a jelenlegi állapotába – ő sokáig ellen is állt ezeknek az átalakulásoknak. Később azonban feladta, miután megértette, hogy egyszerűbb így. Putyin jelenlegi arculatát – a rettegett orosz cárét – őérte és gyakran nélküle találták ki kísérői, a nyugati partnerek, az újságírók.

Ezek ugyan kissé spekulatív állítások, ám Zigar azzal mindvégig tökéletesen tisztában van, hogy ez is csak egy megközelítés, akárcsak az összes többi forgalomban lévő Putyin-kép, akár idealizálják, akár démonizálják őt. A könyv ezzel együtt is részletgazdag és letehetetlenül izgalmas krónikája a nagy orosz metamorfózisnak, amely jóval összetettebb folyamat, mint első pillantásra látszik. Érthetőbbé teszi az utóbbi tíz év világpolitikai eseményeit, és a Trump-győzelem ugyan még nincs benne, de nyomon követhetjük annak a propagandagépezetnek a felépülését, amely az elmúlt évben kilépett az orosz porondról a nemzetközi színtérre. Magyarországról nézve pedig különösen tanulságos olvasmány, hiszen a hazai közéletben is egyre gyakrabban köszönnek vissza a könyvben leírt retorikai fogások és hatalmi technikák. 

Mihail Zigar: Putyin metamorfózisa, Európa Kiadó, 2016, Budapest, 575 old., 3990 Ft

(Címlapi kép: AFP)