Könnyű volt úgy gyűlölni, hogy nem ismertem őket
Ha tizennégy évesen nem egy szkinhedvezér, hanem mondjuk egy világhíres táncművész szólít meg, akkor lehet, hogy most nem egy volt neonácival, hanem egy világhírű táncossal beszélgetnének.
Visszatekintve tizennégy éves kori énjére az egykori neonáci szkinhedvezér, Christian Picciolini ma már tudja, hogy akkoriban szinte bárki képes lett volna befolyásolni.
Pedig teljesen átlagos olasz emigráns családban élt Chicagóban. Ahogy a többi kamasz fiút, őt is a foci és a lányok érdekelték leginkább. És ahogy bármelyik kamasz gyerek, ő is lázadt a szülői szigor ellen, és a nála nagyobbak, erősebbek, okosabbak társaságát kereste. Másodgenerációs olasz bevándorlóként társai gyakran csúfolták az iskolában, és nem volt túl sok barátja, de összességében rendezett élete volt. Mégis nagyon védtelennek és bizonytalannak érezte magát:
Erőtlenség, ez az, amit akkoriban éreztem.
Az őt az utcán leszólító chicagói szkinhedvezérnek nem kellett sokat győzködnie, hogy csatlakozzon a Chicago Area Skinheadshez, az első szervezett neonáci szkinhedcsoporthoz az Egyesült Államokban. A férfi védelmező ereje és a gondolat, hogy hamarosan ő is hasonlóvá válhat, teljesen lenyűgözte a tizennégy éves fiút.
A tetoválások és a kopaszra nyírt fej mellé pedig hamarosan ideológiai kiképzést is kapott, ami elsősorban a közös gyűlöletre épült. Utálták a zsidókat, mert ők irányították a médiát és a bankrendszert. A feketéket, mert elveszik az amerikaiak munkáját. A muszlimokat azért, mert más a vallásuk, a mexikói bevándorlókat pedig azért, mert droggal kereskednek, és megerőszakolják az amerikai nőket.
Bár Christiannak korábban egyetlen zsidóval, muszlimmal vagy mexikóival sem volt kapcsolata, tizenhat éves korában már rendszeresen részt vett ellenük szervezett utcai támadásokban. Utólag úgy emlékszik vissza, hogy pont azért volt könnyű gyűlölni és bántani őket, mert egyiküket sem ismerte.
Ekkoriban történt az is, hogy az őt beszervező szkinhedvezért letartóztatták. A férfi majdnem halálra verte a banda egyik női tagját, amiért egy fekete férfivel látta a buszmegállóban. Hamarosan Christian lépett a helyébe, aki felismerte a zene szerepét az új tagok toborzásában. Negyedmagával megalapította az első amerikai neonáci szkinhedzenekart, és 1991-ben már négyezer ember előtt turnéztak egy szkinhedfesztiválon a németországi Weimarban.
A bandaélettel párhuzamosan fokozatosan kimaradt a középiskolából, összesen hat helyről rúgták ki különböző bűncselekmények miatt, volt olyan középiskola, ahonnan kétszer is. Tizennyolc évesen beleszeretett egy lányba, akitől hamarosan gyereke is született:
Bár a barátnőm nem volt tagja a bandának, sőt utálta, hogy én részt veszek az egészben, mégis meglátta bennem a rég elfeledett, ártatlan énemet. Amikor pedig megszületett a gyerekem, annyi év után gyűlölet helyett végre újra szeretetet éreztem valaki iránt.
Mindenféle képesítés híján Christian úgy döntött, hogy kölcsönkér háromezer dollárt a családjától, és nyit egy szkinhedzenéket forgalmazó lemezboltot. Ez még az internet megjelenése előtt volt, és a boltnak hamarosan Amerika-szerte híre ment. Németországból, Angliából hozatta a neonáci szkinhedzenéket, amelyekért Los Angelesből és New Yorkból is hajlandóak voltak útra kelni az emberek. Az első sikereken felbuzdulva úgy döntött, hogy nemcsak a barátaitól, hanem az ellenségeitől is pénzt fog szedni, ezért elkezdett hip-hop, punk-rock és heavy metal CD-ket is árulni.
Egyre többféle ember tévedt be a boltba, akikkel üzletvezetőként a beszélgetést sem spórolhatta meg:
Először csak a zenéről beszélgettünk, de amikor többedszerre jöttek vissza, már személyes dolgok is szóba kerültek. A fekete kissrác pont annyira szenvedett a rákos édesanyja halála miatt, mint amennyire nekem fájt a nagymamám elvesztése, és a meleg pár pont olyan szeretettel beszélt a gyerekükről, ahogy én szerettem az enyémet. Alapjaiban semmisült meg, amit korábban ezekről az emberekről gondoltam.
Christian lassan szégyelni kezdte a szkinhedzenéket, és végül nem forgalmazta őket tovább. Csak hogy ezekből a CD-kből származott a fő bevétele, így hamarosan be kellett zárnia a boltot.
Ezzel egy időben végre rá tudta magát szánni a mozgalom elhagyására. Csakhogy addigra már elhagyta a felesége, nem volt beszélő viszonyban a családjával, és ott állt mindenféle képesítés nélkül, munkanélküliként. És a kilépéssel elvesztette a legközvetlenebb barátait, akikkel nyolc évet töltött együtt.
Minden reggel úgy keltem fel, hogy megölöm magam. Bár lassan megtanultam más embereket tisztelni, magamat még mindig utáltam.
Végül egy ügyfélszolgálati osztályon kapott állást egy nagy informatikai cégnél. Éppen abban az irodájukban kellett dolgoznia, amely egykori középiskolája mellett volt. Első munkanapján rögtön össze is futott azzal a fekete biztonsági őrrel, akinek a bántalmazásáért egykor kirúgták az iskolából. Amikor a férfi felismerte őt, Christian csak annyit tudott neki hebegni, hogy bocsánat. Ez az egykori áldozata fogalmazta meg neki először, hogy beszélnie kellene a múltjáról. Nem azért, hogy megbüntessék érte, hanem hogy saját magának képes legyen megbocsátani végre.
Ahogy telt az idő, egyre több és több embernek mesélt neonáci múltjáról, és senki sem akarta elhinni, hogy az a kedves férfi valamikor egy kegyetlen szkinhed volt. Tizennégy évvel a mozgalom elhagyása után több egykori extremistával közösen megalapította a Life After Hate (Élet a gyűlölet után) nevű nonprofit szervezetet, amely olyan embereknek segít az újrakezdésben, akik korábban szélsőséges mozgalmak tagjai voltak. „A szervezet megalapítása óta több mint száz embernek segítettünk elhagyni különböző szélsőséges mozgalmakat. Vannak olyan tagjaink, akik az al-Kaidát, mások neonáci szkinhedcsoportokat hagytak ott” – mondja.
Christianék azért tudnak hatékonyan segíteni nekik, mert ők is átmentek azon az érzelmi hullámvasúton, amit egy családdá vált mozgalom elhagyása tud okozni: az erőtlenségérzeten, a barátok elvesztésén, a korábbi elvek megtagadása miatti frusztráción, az öngyűlöleten és a jövő kilátástalannak látásán.
Eleinte semmi mást nem csinálunk, csak figyelmesen meghallgatjuk az embereket. Általában hamar kiderül, hogy mi a mögöttes probléma. Például, hogy azért kezdte el valaki gyűlölni a feketéket, mert munkanélkülivé vált, valamilyen mentális zavara van, vagy egyszerűen csak akart valahová tartozni. Amint megoldást kínálunk az eredendő problémájukra, hirtelen feleslegessé válik az ideológia.
Bár a hozzájuk fordulók a szervezettől sok segítséget kapnak, a munka nagy része mindenkire magára vár. Christian számára is évekig tartó, fájdalmas folyamat volt szembesülni vele, hogy amíg másokat utált, tulajdonképpen a saját problémái elől menekült, illetve azokat vetítette ki idegenekre.
A Life After Hate-be mostanában egyre több olyan fiatal is jelentkezik, aki tudtán kívül vagy naivitása miatt vált valamilyen szélsőséges mozgalom áldozatává. Egy tizenhét éves amerikai lány például úgy tudta, hogy egy huszonkét éves idahói fiúval csetel, és neki küld magáról meztelen képeket. Valójában egy harmincnyolc éves moszkvai férfi volt az álprofil mögött, aki pontos instrukciókkal látta el a lányt egy Hillary Clinton ellen kampányoló YouTube-videó elkészítéséhez. A lány hiába akarta később befejezni az együttműködést, az orosz férfi a meztelen képei közzétételével zsarolta.
Az internettel könnyebbé vált a szélsőséges csoportok számára a toborzás. Már nem kell személyes meggyőzés, elég egy kamuprofil egy fiatal megkörnyékezéséhez, a problémái figyelmes meghallgatása, aztán jöhet a beszervezés
– mondja Christian az elmúlt évek tapasztalataival kapcsolatban.
Christian Picciolini szerint egyetlen szélsőséges csoportot sem könnyű otthagyni. Nemcsak azért, mert ezek a szervezetek teljesen bekebelezik tagjaikat, és érzelmi kötődésükkel manipulálnak, hanem azért is, mert a csoportot elhagyó tagokat árulóknak tekintik az egykori ismerősök. Christian a Life After Hate-ben végzett munkája miatt például a mai napig kap halálos fenyegetéseket, ezekkel szintén meg kellett tanulnia együtt élni.
Nyolc, szkinhedként töltött évéről szóló visszaemlékezései a Romantic Violence: Memoirs Of An American Skinhead (Romantikus erőszak: egy amerikai szkinhed emlékiratai) című könyvben oklvashatóak.
(Címlapi kép: AFP)